Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

Benedek István

„Elátkozott hely. Nekem: hazám.”

Tornyosulsz, tornyosulsz újra, március, voltál hótorlasz, lettél napsugár — s most állok, csak állok előtted, és nem tudom, ránk mi vár.

Lennék ifjonc, mint hetven éve, gyanútlanul tűztem fel a kokárdát, tán nem is értve még, hogy mit jelent. Valaki szavalt, az igazgató ünnepi beszédet mondott, amiből semmit sem értettünk, de megéreztük az örömét. Történt valami, egyszer régen, tán ezemyolc- száznegyvennyolcban, amiről fel sem fogtuk, mikor lehetett, de jó volt. Nyolc éves gyereknek mit jelentenek az ilyen szavak, mint szabadság? Nincs tanítás, nincs felelés, a pedellus idő előtt rázza a harang alakú csengőt: kitárul az óriás kapu, futhatunk kedvünkre az utcára, a Múzeum-kertbe, haza — ez a szabadság.

Szikrázó napfény volt, rövid zokniban se fáztunk, és szabad volt kiabálni is. Az Erkel utcától a Múzeum-kert csak egy futamodás, lökdös- tük egymást és kacagtunk a semmin, s már ott is voltunk. Játszóterünket azonban elfoglalták a Nagyok, ezen kicsit megorroltunk, de a kíváncsiság hamar elfújta haragunkat. Hohó, hisz itt valami zenebona van, éneklő és szavaló emberek, szónokok színes szalaggal a hasukon, zászlók, pirosló arcok. Egy név, amelyet akkor hallottam először s többé el nem feledtem: Petőfi. Valaki a szabad sajtról beszélt, ezen hangosan kacagtunk: hogy lehet a sajt szabad? Mérges arcú felnőttek lepiszszegtek, egy sétapálcás fiatalember fölényesen magyarázta: Nem sajt, ti golyhók, hanem sajtó, szabad sajtó, nem értitek? Persze hogy nem értettük, csak nem mertünk szólni.

Az a néhány töpörödött negyvennyolcas honvéd, akiket jól ismertünk, mert szöges botjukkal ők szedik össze a papírhulladékot és sokszor megkergettek bennünket, most díszruhában parádézott, és töbször megéljenezték őket. Rezesbanda is volt, óriási trombitákkal meg egy erősen megkopott dobbal. Hát amikor ezek rázendítettek, örömünk nem ismert határt. Sötét ünnepi ruhában jött egy kecskeszakállú úr, félrehajtott fejjel beszélt és többször mondta, hogy Csonka- Magyarország — a zászlók ilyenkor földig hajoltak, fekete gyászfátyol merítke- zett meg a porban, egy asz- szony felsírt és egy nagybajuszé ember az öklét rázva kiáltotta: Nem tűrjük! Soha!

Aztán énekeltek, és egy fiatalember esküre emelt kézzel szavalta, hogy rabok többé nem leszünk. Ez Petőfi, súgta a fülembe valaki (azt hiszem a Läufer lehetett vagy a Berkovits), de később megtudtam, hogy megint nem mondott igazat, mert Petőfi rég elesett Segesvár mellett.

Utólag csodálkozom azon, milyen könnyen megtanultuk a szavak elvont értelmét. Például hogy az elesés egészen mást jelent a csatatéren, mint mondjuk az iskola udvarán. Maga a csatatér is ilyen különös fogalom. Miért vannak olyan terek, amelyeken egymást ölik az emberek? A csatatér mellett besétál a gyermeki tudatba a hősi halál is, a maga szépségével és rettenetességével. A gyermek még jobbára a heroizmus szépségét érzékeli, de később az irodalom minden erőfeszítése dacára átveszi uralmát a halál iszonyata. Nemzedékem túlságosan

sokszor került szemtől szembe az erőszakos halállal ahhoz, hogy borzongás nélkül tudja elképzelni. Még ha legalább kivívott diadalra száguldanának széttiport tetemünk felett a fúvó paripák, hagyján: ezért érdemes ennél prózaibb halált is elszenvedni. De puszta vereségért, világszabadság nélkül?

A későbbi márciusokba

mindig belekeserített a világszabadság hiánya.

S jött hozzá a dulakodás az ünneplés jogáért. Hogy kinek az ünnepe március 15?

Nem sorolom, ki mindenki vallotta magáénak, s tagadta meg a másiktól. Méltatlan vetélkedés volt. Ma világosan áll előttem, hogy egyetlen magyarnak sem áll jogában márciust kisajátítani, másiktól elvitatni. Ha voltak, s ha vannak a magukat magyarnak vallók közt olyanok, akiknek nem ünnep március 15, az ő belső ügyük ez, tisztázzák a lelkiismeretükkel. De nincs az a politikai, vallási, származási vagy bármi más különbség magyar és magyar közt, aminek alapján elvehető volna tőle a nemzeti ünnepe — ha igényt tart rá.

Megcsúfolni -persze minden ünnepet lehet, ezt is. Betiltani is lehetett, évtizedeken át. Örömmel mondhatjuk, a betiltással nem sokra mentek. Hogy egy csomó ember szemében nem ünnep a magyar ünnep, nem jelkép a magyar

szimbólum, nem érvényes a Himnusz, ne írjuk a betiltás rovására. Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akikből hiányzik a nemzeti érzés. Mint akiből hiányzik a zenei hallás. Nem tehet róla, ilyennek született. Talán szenved is tőle, s csak rátartiságból mutatja a hiányt többletnek. Titokban szeretne velünk ünnepelni.

Jöjjön, szívesen látjuk.

Verssorok tolonganak, szép szavak, nagy fogadkozások, szent ígéretek. Volt idő, hogy befogtam a fülem, mert hazudott minden szó. Túléltük ezt is, a titokzatos nemzeti érzést nem koptatta el a hazudozás sem, csak elrejtette valahol a mélyben. Nem szégyen kimondani: a szívünk mélyén. S amikor az ügyeletes tollforgató frázisokká pu- fogtatta szép szavainkat, lehunyt szemmel magunkban ezt motyogtuk: „Haza csak ott van, hol jog is van, s a népnek nincs joga.”

És ma?

Csüggedten hajtunk fejet az igazság előtt: a népnek ma sincs joga.

De március értelmét az adja, hogy nem nyugszunk bele. Még kér a nép, most adjatok neki. Jogot a népnek, igazságot Magyarországnak, esélyegyenlőséget minden jóakaratú embernek. Mi más volna a nemzeti ünnep értelme, mint egyfajta égő áldozat, amellyel megváltjuk bűneinket és elnyerjük jutalmunkat. S mi más lehetne a jutalom, mint megtisztulása a megcsúfolt szónak: haza. Ne kelljen ismét ajkunkba harapva elfojtani az áldás szavait, ha a honra gondolunk. Már Petőfi sírva fakadt a szájhősök őrült hangzavarától, ami akadályává lön a tettnek. Hazuggá válik minden ígéret, amelyet teljesülés nem követ. „Evrül évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e ahol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj?” Istenem, ezek a szavak 1847 nyarán hangoztak el, és még mindig nem veszítették érvényüket. Meddig topogunk még egyhelyben? Micsoda sorsot rótt ki ránk a végzet, hogy soha összefogni ne tudjunk, s magunk legyünk balsorsunk okozói?

Ma együtt éljük valameny- nyien e szomorú márciust, amelyben már a négy-öt magyar sem tud összehajolni, csak vasvillaszemmel méregetik egymást. Hová lett a józan eszetek, hová a magyar szívetek, hová a nemzetközi bölcsességetek? Hogyan akarjátok ünnepelni a magyar márciust, egymást marcangolva? Ezeregyszáz év minden vesztett csatája nem ér fel azzal az eggyel, amelynek most bősz dühvei nekirontotok. Kockára tennétek, egy dobásra, emberséget, magyarságot, jövőt?

Káröröm kórusát kivárni ki győzi? Borítsatok inkább gyászleplet magatokra és hazudjátok azt, hogy meghaltatok, mert e csonka hazában sem jut számotokra hely, ha szívetekből kihalt a magyar békesség.

Koldus zsivaját a magyar Ég Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag Száll ott minden virág felett. Elátkozott hely. Nekem:

hazám.

(Ady, 1906.) (1993. március)

Arany János

Görgey Arthur leányának

(Emlékkönyvbe)

Mese, mese: mit találtam E világban járván?

Szép ibolyát villámzúzta Délceg cserfa árnyán;

Oroszlánnak felszakitott Kebeléből mézet — így elegyít erőt bájjal Az anya-természet!

Van még remény?

Kedves Veronika Néni!

Immár három esztendővel a mindnyájunkat megnyomorító fegyverletétel után először is Tenálad jelentkezem. Valószínűnek tartom, hogy családom már rólam megfeledkezett, s aki nem, az ha éppen nincs dologidő, amikor hosszúak a téli esték, tán gyertyát gyújt a bizonnyal holtnak vélt rokonért, ki egyetlen eszmét vésett a szívébe, hogy Magyarországnak szabadnak és függetlennek kell lennie. Á hosszú téli estéken lelkem üdvéért elmorzsolt rózsafüzérek szóljanak másért. Elek! Ha ugyan azt a létet, hogy az ember reggelit, ebédet és vacsorát vesz magához, s szívja és fújja a levegőt, egyáltalán életnek lehet nevezni akkor, amikor néhány esztendővel a már láthatóan szertefoszló magyar szabadságról álmodoztunk.

E néhány év alatt sok mindenen mentünk keresztül. Tapasztalatomból mondhatom, nem az ágyútüzek. a kézitusák voltak a legborzalmasabbak, bár bevallom: ha éjszaka álmomból fölriadok, akkor fegyverek dörögnek, villognak körülöttem. Ennek ellenére a legborzalmasabb élményem az volt, amikor tapasztalhattam kapitányom lélekben történt megingását. A legrettenetesebb volt látni azon férfiakat, akik korábban szívvel és lélekkel, s teljes fegyverzetükkel a magyar szabadság kivívását tűzték céljukul, egyszeresük mindezt félrevetve előbb önnön érvényesülésüket helyezték a szent eszmék fölé, majd életük megmentéséért olyan furfangokhoz is folyamodtak, amelyek korábbi mivoltukhoz méltatlanok voltak.

Mi történhetett velük? Mi játszódhatott le egy emberben akkor, amikor hazája, nemzete érdekeit sutba vágva saját törekvéseinek enged teret? Mi játszódhat le egy emberben akkor, amikor úgy látja jónak, hogy minden korábbi meggyőződésén változtatva nem a haza, hanem saját életének megmentését véli fontosabbnak? Ezekre a kérdésekre sem akkor, sem azóta nem találom a választ, s bár velem lenne egykori jeles professzorom, az általad is nagyrabecsült K. Úr, ki minden ilyesfajta rejtett bajunkra tudta a választ. Hajdan nagyrabecsült kapitányomról, ki csapatunkat szétszéledni hagyta az erdélyi hágón, holott szinte a markunkban volt a győzelem, szomorú híreket hallok. Volt bajtársaim beszélik, hivatalt szerzett magának éves rendes fizetésért, valahol Sáros vármegyében. Nem átkozom érte, s ha látnám, ha találkoznék vele sem tennék néki szemrehányást.

Itt a távolban megtanultam, az eszme egy valami, de sajnos eszményeink érvényesítéséhez nem elég tudván tudott igazságainkat kimondani. Nem elég igazságunknak megfelelően, azzal összhangban úgy élni, amely azt bizonyítja, hogy a magyar szabadság kivívása számunkra nem saját érvényesülésünk kapuja lett volna, hanem pont ellenkezőleg, magunk helyett másoknak — tán nem nagyzó a kijelentés — nemzetünknek kívántuk volna tágra nyitni azt. Ezzel szemben az elvétve hozzánk eljutó. Pesten kelt híradásokból mást olvasunk ki. Úgy tűnik, mintha a szabadságra azoknak, kik életüket is adták volna érte, azért lett volna szükségük, hogy ezt követően mind nagyobb és mind húsosabb koncok birtokába jussanak. Hazugság! Valamennyien azt szerettük volna, ha az önkényt lerázva Magyarország visszatér abba a mederbe, amelyről Petőfi így ír: „Európa színpadán mi is játszottunk, s mienk nem volt a legkisebb szerep". Ezt a szerepet nem lehet eljátszani úgy, hogy közben vezéreink keze és lába vaspántba van fogva. Szeretett hazám — innen messziről legalábbis úgy tűnik — nem jó úton halad. Azok a szellemek, kik hivatottak lennének, mint bizonyították ezt a csatatéren is, áldozni a jövőért; kik nem önnön ambícióiknak engedtek szabad utat, merre járhatnak most? Hol vannak ők, a forradalmárok, az ifjak, hol vannak azok, akikre árva nemzetünk támaszkodni tudna?

És hol vagyok én? Hogyan kerültem ilyen mérhetetlen távol? Hogyan lehet, hogy a fegyverzajt már csak akkor hallom, amikor álmodom, s vajon mi rágta meg a lelkem, hogy már nem nézek bizalommal a jövőbe, hogy csak azt hajtogatom néhány barátommal együtt, ha nagy né ha a borozó asztalt körbeüljük, hogy nemzetünk túlélte a törököt, túlélte a tatárt, és Mohácsot is? Mi rágta meg a lelkünk, amikor a borozó asztal körül már csak azt fontolgatjuk, hogy minden sebre a legjobb ír az idő.

Veronika néni! Hosszú időt éltél, ha jól számolom, a kilencvenedikben jársz. Mondd, a múltban elkövetett hibáidra — melyek megtörténtében korántsem vagyok biztos — vajon Neked hozott-e megnyugvást az idő? Vajon bízhatunk-e még valamiben? Vajon a mostani nagy szürke felhőn áttörhet-e még egy reménysugár, amely az otthoniak arcát éppúgy mosolyra fakasztja, mint a miénket itt nagyon-nagyon távol? Né- ném, van-e, van-e még némi remény?

Vödrös Attila