Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

Váci piarista diákok a nemzettudatról A lelkeket erősítő forradalom Nemzetről, nemzettudatról, hazaszeretetről s haza- fiságról nem lehet, legalábbis nem célravezető di­rekt módon, tantárgyi keretbe ágyazott program­ként beszélgetni diákokkal. Olyan nehezen értel­mezhető, szavakkal csak körülményesen kifejezhe­tő fogalmak ezek, melyek megértése nem belema- gyarázás révén, hanem sokkal inkább a családi ne­velés eredményeképpen, a történelmi események felidézésével, s nem utolsósorban a pedagógus pél­damutatásával válhat könnyebbé a tanuló számára. Kőváry Károly igazgató­atya, a váci Piarista Gimná­zium vezető pap tanára sze­rint az eszme kiáramlik min­den tanárból. Csak így — s természetesen a megfelelő családi háttér segítségével, az odaillő történelmi esemé­nyek méltó felidézésével — lehet a gyerekekkel megér­tetni azokat a nehéz fogal­makat, mint például a haza- fiság, vagy a nemzettudat, a magyarság érzete. — Sajnos az elmúlt negy­ven esztendő alatt nagy pusztulás ment végbe a ma­gyar családoknál. Az élet ezekben a kis közösségek­ben leegyszerűsödött a leve­lezésre, megritkultak ben­nük az emberi hangú beszél­getések, s eluralkodott a kapkodás, a sietés, a rá nem érés. Ez aztán „ráült” az ün­nepekre is, amelyeken — a legjobb esetekben — el­ment a család együtt kirán­dulni. Leggyakrabban azon­ban csak mint egy munka­szüneti napot, a házépítés­re, a másodállásban történő pénzkeresésre alkalmas üres 24 órát tartották szá­mon a piros betűs napokat. S ebből a szempontból nincs jobb helyzetben az egyházi iskolába járó, a ke­resztény nevelésben részt vevő fiatal sem. Hiszen az ő környezete — a szűkén vett családon kívül — ugyanaz az üres, agresszív világ, melyet a televízió, vagy az utcai falfirkálások jelenítenek meg. Ugyanak­kor nem is lehet cél az, hogy ezeket a fiatalokat el- távolítsuk ezektől a külső negatív élményektől: így kell nekik megtalálniuk a helyüket a mai világban — természetesen a keresztény erkölcsiség tanításának a se­gítségével —, hogy maguk jöjjenek rá az említett esz­meiség értelmére, tartalmá­ra. Zsombor, Dávid, Zoltán, Péter, Kolos, Tibor és Ist­ván először csak keresik a szavakat. Nehéz megszólal­ni az igazgató úr mondatai után, s fiatal koruk, kevés tapasztalatuk miatt inkább idegenek e fogalmak, nehe­zek a kérdések. — Minek érzed magad? Vagy ha könnyebb a válasz­adás, így kérdezem: érzed-e azt, hogy magyar vagy? Kolos: — Magyarnak lenni hozzáállás, cselekvés kérdése. Szeretni kell hazán­kat, tudni Himnuszunkat, Szózatunkat, ismemi köz­életünk s történelmünk je­les eseményeit, s szereplőit. Ez eredendően fontos ah­hoz, hogy magyarnak tart­hassuk, s mondhassuk ma­gunkat. Zoltán: — Külföldön jár­va gyakran érzem azt, hogy már néhány nap múlva hon­vágyam támad, s hazavá- gyok. Hiába érzem jól ma­gam kinti barátaim között, csak arra tudok gondolni, mikor lehetek újra magyar földön. — Amit Zoltán említett, az a nemzettudatnak, vagy inkább a hazaszeretetnek egy másik, mondhatnám kézzelfoghatóbb magyaráza­ta. Hogyan éltétek át eddigi élményeitek során, külföl­dön tartózkodva ezt az ér­zést? Azt, hogy magyarok vagytok, s honvágyatok van országotok, barátaitok, né­petek után? Dávid: — Teljesen más érzés magyarnak lenni egy keleti és egy nyugati ország­ban. Az olyan államokban, melyek gazdaságilag, politi­kai tekintetben is előttünk járnak, méretükben is na­gyobbak nálunk, kicsinek érzi magát az ember. Fur­csa volt például azt tapasz­talni Nyugaton, milyen ke­veset tudnak rólunk, magya­rokról ... István: — A legkülönle­gesebbet ebben a témában Romániában éltem át. Ott, ahol egyszerre volt jó érzés magyarnak lenni, s arra vágyni, hogy mielőbb itt­hon legyek. A Romániában átélt élmények győztek meg arról is, mennyivel markánsabban élik meg az erdélyi emberek a magyar­ságtudatukat. Ott távol Ma­gyarországtól, s idegenek­kel körülvéve mást jelent magyarnak lenni, hazaszere­tetről beszélni. Péter: — Nekem is ha­sonló élményem volt egy magyar származású, délen élő, már ott is született isme­rősömmel. Amikor megláto­gatta szülei hazáját, mindvé­gig azon erősködött, hogy szeretné megtanulni a ma­gyar Himnuszt. Hihetetlen­nek tűnt fel számomra az, ahogyan — ezt vendégem törekvésén keresztül tapasz­taltam meg — összetartanak a határainkon kívül élő ma­gyarok, s erősítik egymás­ban is a nemzeti érzést. — Említettétek többen is: néhol bizony kellemetlen érzések, felhangok kísérik magyar származásotok meg­vonását. Felül lehet-e emel­kedni ezeken a nemzeti ho­vatartozást pellengérre állí­tó kritikán? Kolos: — Nagyon rosz- szul esett, amikor Bécsben járva magyar nyelvű felira­tot fedeztem fel egy parko­lóban. A táblán arra figyel­meztették honfitársaimat, hogy ne szemeteljenek. Zoltán: — Én még az egykori egységes Csehszlo­vákiában tapasztaltam ha­sonlót: hiába szóltunk egy zömében magyarlakta tele­pülés középületében magya­rul, az ott dolgozók nem akartak a nyelvünkön vála­szolni. Csak a szlovák szó­ra indult meg a társalgás kö­zöttünk. Kolos: — Úgy érzem, hogy ezek a problémák csak határainkon kívül érik az em­bert. Itthon soha nem problé­ma a magyarság vállalása. Ez valahogy elvegyül az élet dolgaiba, s ezzel együtt el is veszíti jelentőségét. Zoltán: — Vitatkoznék Kolossal abban, hogy a ma­gyarság vállalása itthon elve­gyül az élet dolgaiba. Sem itthon, sem külföldön nem mindegy, hogyan vagyunk magyarok! A határainkon kí­vül elsősorban a jó oldalun­kat kell megmutatni, úgy kell viselkednünk, hogy egy egész népet képviselünk. Ha­zánkban pedig azzal kell ran­got szerezni magyarságunk­nak. hogy befogadjuk a más nemzetiségűeket, s jogok­hoz juttatjuk őket. — Nemzeti ünnepünkre készülődve elevenítsünk fel más fogalmakat is! Azzal, hogy valaki vállalja nemzeti hovatartozását, egyidejűleg hitet is tesz hazaszeretete mellett? Avagy utóbbihoz másra, tettekre is szükség van? István: — Nagyon bánt, amikor azt tapasztalom, hogy egyesek afféle hazafi­as álarc mögé bújva, vi­szályt szítanak magyarok és itt élő kisebbségek között! Ezt egyszer és mindenkorra meg kell akadályozni: a tör­vény segítségével kell bizto­sítani a nemzetiségeknek is az alapvető jogokat! Zoltán: — Nekünk, ke­resztény fiataloknak, úgy vélem némileg könnyebb ezeknek a fogalmaknak a Kőváry Károly igazgató megélése. A vallás révén, a keresztényi szeretet szavá­val a hívő ember könnyeb­ben kapcsolatot, megértést talál a másutt élő magyarok­kal, avagy az itt élő más nemzetiségűekkel. Ennek a kettős érzésnek az az egyik legszebb példája volt, ami­kor a szentatya magyaror­szági látogatása során — hi­szen ő maga is magyarul szólt a hallgatósághoz — mi hívek, magyarok s Er­délyből érkezők, nyugatra szakadt honfitársaink leszár­mazottai s külföldiek egy­aránt egymás kezét fogva énekeltünk, fohászkodtunk Istenhez. * Kőváry atya csendesen hallgatta végig a beszélge­Hancsovszki János felvételei tést. Nem szólt közbe, nem javította a félresikeredett szavakat, mondatokat, nem irányította esetleges elkép­zelései felé a fiatalokat. — Egy valamit feltétle­nül hiányoltam a válaszok­ból — tette hozzá mintegy zárógondolatként. — Az ön­zetlenséget, a jobb cél érde­kében való lemondást, a má­sok küzdelmét segítő erőáta­dást. Hiszen ahhoz, hogy ez a magyar nép, ez a mi ha­zánk újra talpra tudjon áll­ni, ahhoz valamennyiőtök- nek kell — méghozzá önzet­lenül — tenni. S nem is ke­veset. Az ünnepek azok csak szavak. A tettek, melyek egyelőre még hiányoznak, azok tölthetik ki ezeket az emléknapokat tartalommal. Ha csak beszélünk a jelen eseményekről, lejáratjuk azokat. Olyan tartalommal kell kiegészülnie ezeknek a szép szavaknak, amely az emberek lelke mélyéről fel­színre hívja a legnemesebb emberi érzéseket, s ame­lyek tettekre szólítják fel az egyéneket. Természetesen ez a más­fajta ünneplés nem megy egyik napról a másikra. Egy valódi belső forradalomnak kell ahhoz lejátszódnia min­den emberben, hogy lelki tartalmat nyerjenek ezek a magasztos eszmék. Sőt, ép­pen ebben rejlik a nemzeti ünnepeink nagysága is. 1848—49-ben, vagy 1956-ban például éppen ezt, a bélső lelki forradal­mat akarták kipiszkálni a résztvevők a népből. Nem vérontásra, nem valamiféle szavakba öntött magyarko­dásra szólítottak az egykori forradalmárok: a lelki nagy­ság megteremtésére hívták harcba a magyart, s nem magyart egyaránt. Maliár Éva A beszélgetőtársak (balról jobbra): Inczédy Márk, Czimer István, Gránitz Tibor, Péter Szabó Kolos, Sokét Péter, Berec László, Juhász Zoltán, Simon Dávid, Gárdos Zsombor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom