Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-03 / 28. szám
I PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 3., SZERDA 13 Véres dráma egy családi házban Lapunk január 12-i számában „ Véres dráma egy családi házban” címmel, a Pest Megyei Főügyészség vádirata alapján foglalkoztunk egy bűnüggyel, amely Szigetcsépen történt 1991. november 17-én. Ezen a napon két álarcos, fegyveres férfi betört K. József és felesége otthonába, ahol pénzt követeltek tőlük és mindkettőjüket megsebesítették. A segélykiáltásra szomszédok rohantak a helyszínre, ezért a támadók elmenekültek. A rendőrség egy ideig nem talált gyanúsítottakat, de 1992. január 7-én K. József feljelentést tett a rendőrségen, mely szerint felismerte támadóikat. Ezt követően két fiatalembert őrizetbe vettek, akik azóta is előzetes letartóztatásban vannak, és idén januárban elkészült ügyükben az említett vádirat. Cikkünk megjelenése után két levelet kaptunk. Az egyiket az előzetes letartóz-' tatásban lévő Urbán Szabó Zoltántól, a másikat pedig az édesapjától: Urbán Szabó Józseftől. Részleteket közlünk a levelekből, annak előrebocsátásával, hogy az ügyben az utolsó szót majd a bíróság mondja ki. Urbán Szabó Zoltán egyebek között a következőket írja: „Magam is mélységesen elítélem ezt az aljas bűncselekményt, hisz én is családban élő ember vagyok. De nem követ-e el a sértett legalább olyan súlyos bűnt, mint az életére törő bűnöző, mivel ártatlan embereket juttat börtönbe, és állításához makacsul ragaszkodik, csak azért, hogy ne kelljen azt mondania, tévedtem? Ahhoz volt bátorsága, hogy vétlen embereket rágalmazzon és lecsukasson, de ahhoz nincs bátorsága, hogy önkritikát gyakoroljon és beismerje tévedéseit. Egy éve vagyok letartóztatva úgy, hogy érdemleges bizonyíték ellenem nincs, de nekem bizonyítékaim vannak az ártatlanságomra.” Idézünk Urbán Szabó József leveléből: „Fiam a szóban forgó vádat elutasítja, kezdettől fogva határozottan kijelenti, hogy a megjelölt bűncselekmény színhelye számára ismeretlen, soha nem volt ott. Erre igazolásul bizonyítékok és több tanú áll rendelkezésre. Ha nem volt ott, akkor bizo— Mindenféle szerelemnek vége szokott lenni. Közeledett éppen a Román Egyesülés nagyon nagy ünnepe. Moldva és Havasalföld hajdani összefecsérlésének emléknapja. Szegény Lázár Ignácz, a Mai Világ szerkesztője igazán ki akart tenni magáért, ha már ingyen kapta a papírt a hadtestparancsnoktól. — Akár a többi, akik cserébe mindig készek voltak gyalázni a megcsonkított, a Trianonban nagyon elvert, ájult édesanyjukat, a Magyar Hazát. Szegény Lázár a saját kezével szedegette ki az ünnepi szám legelső oldalát. Mária királynő képe mosolygott, huncutkodott az első oldalon. — A betűkoszorút nagy vigyázattal a szegény Lázár helyezte el a fej fölött, második koronának. — Csupáncsak egy szót vétett el. „Román Egyesülés Ünnepe” helyett úgy találta kiszedni, hogy „Román Közösülés Ünnepe”. — A rikkancsok is így kiabálták szerteszéjjel. — Popp Danilla is meghallotta. Lóháton tört be a nyomdába. Belovagolt. Azon a napon hurbolódott el a korbácsa és veszett el a kesztyűje. Csak az állása maradt meg és a kőszíve. A Zivatartól remegő emberek most már mosolyogtak, kacagtak a szobában, még a szorongatott Máthé bácsi is, a mozdonyvezető. Ezeket mondotta: — Legalább volt egy vidám napja Kolozsvárnak, a sok gyász után! — Igen — mondta a mesélő székely —, igen, még a halottmosónak is könnyes lett a szeme a kacagástól. Talán még a rézfarkas is jólesően vigyorgott a Mátyás király fenséges szobra alatt. — Hát az a rézfarkas miféle féreg volt? — kérdezte egy mosolygós vasi gyerek. . —- A rézfarkas: egy girhes farkasnak a szobra. Eteti a románok vállalt ősapját, Romuluszt meg Rémuszt a piacon. Mátyás király szobrától nem is messzi, forralat- lanul issza a két lurkó a farkastejet. Ez a szobor is az „egyesülésre” emlékeztet, egyesült erővel szívják, pum- polják a náluknál is éhesebbet, a girhes farkast. A szegény pára kétségbeesetten néz a magasba. Mátyás királyra. Mintha kérlelné: — Mondd meg nekem, te bölcs király, mi van alattam? Kis farkasok-e, vagy pedig Romulusz és Rémusz — a román és a muszka együttes? — Mondd meg, mi van alattam? Mert én úgy érzem a fogaikról, mintha a trianoni tévedések legkisebbik közös többszöröse volna alattam...! — Mondom — még az a töprengő rézfarkas is vigyornyíték sem lehet ellene. Álláspontom szerint az ügyben eljáró személyek között vannak olyanok, akik nem tudni, milyen okból, esetleg érdekből, de mintha kezdettől fogva szándékosan akadályoznák a tisztánlátást. Ezért a törvényekben biztosított jogaimmal élve több helyen panasszal éltem... Nem méltánylást kérek, hanem a meztelen igazság következetes érvényesítését, bármilyen fájdalmas legyen is az, bárkire nézve.” A jogerős bírói ítélet után az ügyre visszatérünk. Ga. J. Madách és az MTI Tisztelt Vödrös Úr! Érdeklődéssel olvastam a lapjában 1993. január 21-én megjelent „Az MTI-ben Madách nem fontos?” című glosszáját. Több szempontból örültem írásának, mert azt tanúsítja, hogy kiadványunkat forgatják, és egyúttal érdemesnek tartják arra, hogy tartalmához észrevételeket fűzzenek, amit mi minden esetben szívesen fogadunk. Az Ön kifogására a következőket szeretném szíves tudomására hozni. Önnek természetesen igaza van abban, hogy az 1993. első negyedévi Évfordulónaptárban január 21-én nem szerepelt Madách Imre születésének 170. évfordulója, szemben az Ön által említett kevésbé neves személyiségekkel. A kiadvány szerkesztési elve szerint előnyben részesítjük az ún. kerek, tehát 25, 50, 75 és 100 stb. éves évfordulókat (Bálint György halálának 50. éve). Ez azért célszerű, mert különben ötévenként szinte ugyanazt a naptárt jelentethetnénk meg, aminek az előfizetőink nem nagyon örülnének. (Ezen kívül a nem kerek évfordulók közlése a kiadvány terjedelmét is jelentősen növelné, ami az előfizetési díjat is befolyásolná.) Ugyanakkor az Évforduló- naptár „naprakészsége” érdekében ismertetjük a még élő személyiségek születését, erre megvan a felhasználói igény is. Igaz, itt nemcsak a kerek évfordulókat szerepeltetjük, hiszen az életben minden 5-re és 0-ra végződő születésnap alkalom a közös megemlékezésre (Komái János 65 éves). REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 65. gott a Román Egyesülés napján, amikor Lázár eltévesztette az imádságot, az Ávrám Janku kebelében és ezzel a vaksi és kapzsi Pop Danillának is kinyitotta a szemét...! Édeserdélyben, boldog békében egyszer a Szamoson betört egy kisfiú alatt a jég. Kihalászták, hazavitték, lefektették és haragos apja látni se akarta, messziről mondta: — Csak melegedj föl egy kicsit, te betyár, jövök a bottal! Bezzeg, a kis húga jó szívvel ápolta. Homlokát is megtapogatta, meg is csókolta s boldog volt, amikor elkiálthatta: — Apukám, jöhetsz a bottal!... Kálmán egy kicsit fel van melegedve...! Mikor reánk szakadt az ég s alattunk beszakadt a jég, mi, magyarok csak akkor kezdtük igazán szeretni egymást. Egymás szíve lett a vigasztalásunk s ebben a percben mindnyájan Máthéért reszkettünk, aki olyan édesen aludt a székén, mint a borízű alma a pincei polcon. Tudtuk, hogy ő vitte haza a TŰZMADARAT az ő soproni fogságából a mozdonyán. Nemhogy botot kívántunk volna neki, hanem éppen ellenkezőleg: a villámhárítói szerettünk volna lenni. Lestük az ablakokból, hogy nem kö- zeleg-e a bosszús Szalai az orosz készültséggel?... A titkár, úgy látszik, nem mert jelentkezni az orosz parancsnokságon — talán éppen a Darnay-plakát miatt. Egyedül tért vissza... Úgy gondolta, hogy a túl rövid kardot és a hiányzó karhatalmat spártai módon „egy lépéssel”, pökhendi „fellépéssel” fogja megpótolni. Megállóit a küszöbön és bekiáltott: — Szabadság! — Ki az a vén szamár maguk között, aki valcert mer táncolni a jégen?... Jelentkezzék a vakmerő vénember, aki a mi elvtársunkat. Lajtos vezérőrnagyot innen elzavarta. Hadd értessek vele szót és Szibériát...! Halálos csend fogadta a kötekedést. Harminc szempárból hatvan tüzes nyíl lövelt az ingerült suhancra. KeméTermészetesen elfogadjuk, hogy vannak, akik a szerkesztési elvektől független évfordulókra is kíváncsiak, de engedje meg, hogy — bár megszívlelve írását — Madách Imre születéséről legközelebb csak 1998-ban, vagyis a 175. évfordulón emlékezzünk meg. Továbbá az esetből okulva a Naptár legközelebbi számában tájékoztatásul közzé- tesszük szerkesztési szempontjainkat is. Tisztelettel Mohr Katalin szerkesztő, MTI „Az örökös elnök” Nem mondom, maradandó élményt jelentett, amint az egyik reggeli tévéadás hírműsorában pillanatképet láthattunk az „Örökös” díszelőadásáról... No, nem egy klasszikus dráma ősbemutatójáról van szó, hanem a Gombár Csaba tiszteletére rendezett összliberális „házimuzsiká- ról”, melyet az új Egyetemi Színpadon mutattak be a le- vitézlett médiumelnök konok hívei! Jellemző a szabadon szárnyaló gyülekezetre, hogy eredeti terveik szerint a rádió márványtermében rendezték volna e sündörgést. Ez legalább olyan tenyérbemászó pimaszság, mint akasztott ember házában kötélről cseverészni... A rövid képi bejátszáson látható volt, hogy a szeánszon ott tolongott az önjelöltek által „szakmásított” objektív (?) hírmagyarázók színe-java. A bodorpálok, a rangoskatalinok, az erszé- kelyjuliannák hullámzó élcsapata! Sőt, egy pillanatra beúszott a képbe Mécs Imre csokornyakkendős eleganciája is. Végül elhangzott a lényeg: Az összesereglett ünneplők hada Gombár doktort a rádió „örökös elnökévé” nyilvánította! Egy aprócska dolgot figyelmen kívül hagytak az Egyetemi Színpad újkori közfelkiáltói. Jelesül: elmúlt, letűnt korok diktátorait is hasonló szolgai lelkesedéssel kiáltották ki „örökös” vezérnek a vazallusaik, a zsíros koncok monopol birtokosai! Brezovich Károly Vác nyen nyilazó tűzsugarak voltak ezek, amiket az én naplóm már akkor a TŰZMADÁR fegyverzetének nevezett: ... Mindig hallom Mindszenty érces hangját. Mindig látom szikár alakját, mozdulatait. Mindig börtönben tartja őt valamelyik diktatúra. De a zárka sötétségéből még élesebben vetül fény az Ő sasszeméből. Mindig látom ezt a fényt, mely a zsarnok felé élesen szúr, szinte nyi- laz, a magyar nép felé pedig melegítőén sugárzik. Azt is tudom, hogy az ő alakja lesz valamikor a szabad világot vezető, irányító s a pusztában vándorló TŰZOSZLOP... Az Ő fényes, bátor nézése lesz a Nemzet zajtalan fegyvere. Súlyosabb fegyver ez a nézés, mint a lovassági kard, ha nincs is markolata és nincsen vércsatorna a pengéjén. — Könnyebb fegyver a TŰZMADÁR fényfegyvere, mint az a toll, mely fekete foltot tud hagyni az ingen. Biztosabban célba talál ez a fegyver, mint a mérgezett nyíl. S mivelhogy FÉNY, azért a villám sebességével halad. Mennykövet vihet magával és mégis zajtalan a támadása... Székely ember nem babonás. Csupán egyetlen babonában hisz, amit „szemverés”-nek nevez. „Szemmel veri meg az ellenséget.” Ezt a mágikus csodát láttuk most lejátszódni, amikor Szalaira a gyilkos harminc szempár reávetült és ő megérezte, hogy itt mindenki utálja. Ez a nézés megzavarta. Az undorodó nagy csend pedig felbőszítette. Azonban egészen megdühítette az öreg Máthé András horkolása. Az ideges suhanc azt hitte, hogy az öreg nem is alszik, hanem csak az új hatalom képviselőjét, a titkárt akarja csúfolni a horkolásával. Az alvó embernek ugyanis nem látszott az arca. Feje le- kókadt, lecsüngött. Csak bozontos, szürke üstökét láthatta Szalay, mely olyan szúrós és tömött haja volt, mintha az oroszok „új szentje”, Micsurin professzor keresztezte volna tüskésdisznóból és sárkeféből. Máthé András pedig csak azért horkolt és azért aludt el olyan mélyen, mivel abban az időben hetvenöt órás szolgálati napot sóztak a magyar vasutasokra az oroszok. A megmaradt magyar vagyonok roncsait szállították az orosz határig. A megmaradt csontot-rongyot-aranyat-gépet-rabszol- gát, a magyar gyermekek utolsó korty tejecskéjét, vajdarabját, a még bevetetlen földek utolsó kenyérmagját cipeltet- ték velük a zöldrothadásban szenvedő, soha meg nem érő, soha meg nem pirosodó „Vörös Paradicsom” felé. (Folytatjuk)
