Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-05 / 30. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 5.. PÉNTEK 13 Hogyan hirdessünk? Több olvasónk fordult levélben a szerkesztőségünkhöz azt kérdezve, miként tudna hirdetni a lapunkban. A hirdetési osztálytól szerzett információk szerint a lakossági hirdetéseket levélben vagy személyesen lehet föladni. Az az olvasónk, aki levélben kíván hirdetni, az a Hírlapkiadó Vállalat „Alap” Reklámügynökségnek címezze küldeményét. (1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3.) Kérjük, hogy a levélben a hirdetés szövege mellett jelezze azt is, hogy a Pest Megyei Hírlapban kívánja a megjelenést. A reklámügynökség munkatársai kiszámolják a hirdetés árát, s azt levélben tudatják a hirdetővel. A levélhez csekket is mellékelnek. A csekken elküldött hirdetési díj megérkezése után két- három nappal a szöveg megjelenik az újságunkban. Ha valamelyik olvasónknak sürgős a hirdetés megjelenése, s ezért nem akarja megvárni a csekken feladott pénzének postai átfutási idejét, akkor javasoljuk, hogy áz elküldött pénzről kapott igazoló szelvényrész fénymásolatát levélben vagy faxon juttassa el a fent említett címre. A hirdetési osztály a pénz befizetéséről ezt az igazolási módot is elfogadja. Akinek még sürgősebb a hirdetés megjelenése, az személyesen is feladhatja azt. A szöveget az említett címen, a földszinten lévő közönségszolgálati irodában adhatja le. Ugyanitt kifizetheti az árát is. Ha ez megtörténik, ugyancsak két-három napon belül megjelenik a hirdetés szövege. A Szerkesztőség Hazudni nem szabad! Soha nem voltam párttag, ma sem vagyok az. 1956-ban tanúsított „ellen- forradalmi” magatartásomért egy évig rendőrhatósági felügyelet alá helyeztek, amelynek kései következménye: politikai megbízhatatlanság miatt 1960-ban történt eltávolításom a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia hatodik szemeszteréről A teológián 1989-ben rehabilitáltak. Amit 1956-ban tettem, meggyőződésből teltem, azonA szegedi tudósnak nein tetszett a közbeszólás. — Olyan nyelvész volt, aki tíz nyelven tud beszélni, de egyiken sem tud hallgatni. Egyedül akarta bevégezni a kritikáját: — Semmi gondolat nincs a versbfen, — mondta. — Alávaló talpnyalás az egész. Sztálin felé... — Tévedés, tanár úr! — mondta most már a vasutas, az öreg Máthé. — Ez nem talpnyalás. Ez már talpfanyalás. A „dicsőséges felszabadítóktól” mossa fel a „költő” a beszeny- nyezett talpfákat! Moszkvától Záhonyig!... „Mit rákentek a muszka-századok, lemossa a gyalázatot!” — Szalai Béla most már igen nyugtalan lett. Félt a besúgóktól. Félt a „tapsifülesi-szolgálattól”. Félt a tapsifülesek myúltojásaitól, az orosz mikrofonoktól, amelyekből éppen ő helyezett el már hármat. Sümegen, kevéssel a megtérése előtt. Kérlelni kezdte most a keresztapját, a fecsegő Má- thét: „Menjünk haza...!” Istenem, — gondoltam, — mennyi vágy, mennyi anyagi hívás, kenyérillatú csók van ebben a két szóban: menjünk haza...! — Menjünk haza! —- Akárcsak a Tatárkrónika végszavában, amikor a tengerig kergetett, meggyötört, még az Adria vizébe is bezavart nagy király, negyedik Béla kijött a partra, körülnézett, fellélegzett, karjait kitárta az Ég felé, majd a bárka felé és könnyezve csak azt mondta: „Elmentek!” Hét nap és hét éjszaka hallgatta egy beteg bárkának a sós deszkáin a vércsekiáltást a partról: — Král... král! Kigyere, král... Kigyere...! Mennyi elnyelt könny, mennyi gyötrelem, mennyi néma Tedeum volt ebben a szóban, amivel a sárga vihar és a tatárokról tárgyaló krónika végződik: „Elmentek...!” Mennyire kívántam volna ezt a szót az én meggyötört és megsiratott Nemzetemnek. Mennyire kívántam szerencsétlen székelyeimnek, akik most megint utcára kerültek. Hogy szerettem volna ezt a szót ajándékképpen Mind- szentynek, a TŰZMADÁRNAK adni és végszó formájában ennek a vérrel és rozsdával írott könyvnek, — a TÚZ- MADÁR-nak. — Mint „végszót”, mint csattanópontot, mint áldást, mint emberi elégtételt, mint isteni szerencsét: „— Elmentek...!” De, lám, — ezek a mostani-tatárok még a régieknél is rosszabbak voltak: — nem mentek el... —- És ezért a mi életünk nem sokkal volt jobb az elkárhozásnál és mindennap megirigyeltük a holtakat... Utcára került székelyeim azonban ismerték azokat a leveleket, amiket Mindszenty József, a TŰZMADÁR írt nekem a börtönéből. Különösban már most hangsúlyozni szeretném: sem hős, sem mártír nem voltam. Az elmúlt több mint harminc évi közigazgatási pályafutásom alatt — néhány megaláztatástól eltekintve — megbecsültek, jogászi szakmai tevékenységemet elismerték. Mindezt azért írom le, mert talán elhiszik: alábbi szerény észrevételeimet nem az indulat, nem a bántó szándék, hanem az objektivitásra törekvés motiválja. Az elmúlt hetek kiemelt belpolitikai eseményeit elsősorban a „médiaháború” végkifejletének mikénti alakulása és az MDF körüli viták, jelenét és jövőjét illető — pró és kontra — vélemények jelentették. A sajtó egy része nagy „mérkőzést” harangozott be, nem kevesen pártszaka- dásban, sőt fejeket hullató „véres leszámolásban” reménykedtek. A televízió és a rádió több műsora sem éppen a korrekt és elfogulatlan hírközlést célul tűzve közelített és tudósított. A lapokat olvasva, a cikkek hangnemét, stílusát, az írások szándékát, a nemegyszer sanda gyanúsítgatást figyelve Széchenyi István következő szavai jutottak eszembe: „A magyarnak mindenkori s most is legnagyobb ellensége — a magyar.” Szomorú és elkeseredett voltam. Miért ez az ellenségeskedés? Miért az oktalan vádaskodás? Miért nem tudunk a közeli fél évszázados elnyomás után végre ösz- szefogni? Rendkívül megtisztelő volt számomra, hogy vendégként meghívtak és részt vehettem a Magyar Demokrata Fórum gyűlésének zárónapján. Tisztességes, őszinte és nyílt — elismerő és bíráló — hozzászólásokat és véleményeket hallottam. Nem vádaskodásokat. Éreztem és tapasztaltam, hogy az MDF, a vezető parlamenti párt az egyedül járható utat választja: az egységre törekszik. És küldöttei szavazataival ezt az egységet megvalósították. Meggyőződtem arról is — amit egyébként évek óta vallók —: Antall József személyében nemcsak az MDF-nek, hanem ennek a sokat szenvedett magyar nemzetnek évtizedek óta először van európai műveltségű, igazi politikusi kvalitásokkal bíró, higgadt és nemzetközi tekintélynek örvendő vezető politikusa. Megnyugvással, a békésebb jövő reményében, nem az egymásra mutogatás, hanem az egymásra találás hitében bízva távoztam vasárnap este a Budapest Sportcsarnokból. Aztán hétfőn átlapoztam néhány újságot és keserűen vettem tudomásul, hogy a korábbi stílus bizony semmit sem változott. Mert akik áz általam olvasott lapok mögött állva vagy azokat irányítva megszólaltak, már a cikkek címében és megfogalmazásában tudatják: részükről nem a közös gondok megoldása, az együttműködés megteremtése, a békességre törekvés a cél. Vajon miért jósolja öles betűkkel egyik nagy példányszámú lapunk oly sokat sejtetően: „Ez a harc nem volt a végső.” Miért aggódik a lapban „A hiba” című glosszájában a cikkíró azért: „Könnyen lehet, hogy hét végi országos gyűlésen az MDF elvesztette a választásokat.” Mármint azért, mert a miniszterelnök — „órási lehetőséget hagyva ki” — a kenyértörés helyett az egységet, a „kompromisszumot” választotta! Úgy érzem, hogy az ellendrukkereknek most keserű a szőlő. Hiszen számukra az lett volna az igazi sztori, ha kettészakad, megha- sonlik, szétesik a koalíció vezető pártja és az anarchiában, egy kormányozhatat- lan szituációban majd mindent lehet. A sajtó — tisztelet a kivételnek — nem a tárgyilagosság alapelvét szem előtt tartva, nem a közös összefogásra serkentve, nem az együtt cselekvés és gondolkodás reményében bízva tudósított (tudósít) és értékel az MDF VI. országos gyűléséről. Deák Ferenc, a kiegyezés szellemi atyja, a haza bölcse, a sokak által felmagasztalt és sokak által megbírált politikus más korban, más, de a mainál mégis köny- nyebb történelmi körülmények között, örökérvényűen mondta: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.” Jó lenne, ha az egész magyar sajtó tudósításaiban az egyedüli mércének és betartandó normának fogadná el Deák Ferenc idézett szavait. Mert ez az egész magyar nemzet érdeke. Dr. Illanicz György polgármester Pilis REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 67. képpen emlékeztek egy levélre, amit születésnapomra kaptam s melynek betűről betűre ez volt a végződése: „...Fenntartom kedves híveimre vonatkozó ígéretemet. Csak a jóságos Isten adjon módot, alkalmat, tehetséget. Igen boldog lennék, ha végleges otthoni nyújthatnék sokat szenvedett, becsületes magyar népének.” Nem volt nyugtom a híveimtől, — el kellett indulnom Veszprémbe. — Úgy indultam, mintha haza mennék. Előbb lószekérrel, két sánta lóval, — több ló nem is maradt a faluban. Felvettünk néhány veszprémi, kibombázott menekültet is. Kérdezték induláskor a székely kocsist: — Mikor leszünk Veszprémben? — Ha Isten megsegít s az oroszok nem, —- holnap délután. Már Nemeskeresztúr határában megsegítettek az oroszok. Éppen rajzottak ki az erdőből, — elsővonalbeli katonák voltak. A lovak fogát megnézték. Megragadták a szekeret, mint a teknőt és egyetlen mozdulattal, embert, asz- szonyt, zsákot, — a sáncba szórtak. A szekeret elvették, más baj nem történt. Most a Máthé mozdonyával indultunk. Azt hittük, hogy az biztonságosabb. Csalódtunk. Ezen a vonaton is volt két rablóbarlang, két fedett kocsi. Orosz katonák és „katonakisasszonyok”, harisnyák tanyáztak bennük. Minden utastól mindent elvettek. Akkor fegyvervégen megállíttatták a vonatot valami rét mellett. Kezdődött, megint a szívfacsaró si- kítgatás és az ellenállók elpusztítása. — Rémült emlékezetünkben felújult, megelevenült megint Ransen „Tatárkrónikája”, amit Kínában talált és Világtörténetének (Weltgeschichte VIII.) nyolcadik kötetébe felvett. Egy mongol vezér társalog a „tavaszi kedvtelésekről” Dzsingisz khánnal. Életünket mi azzal töltjük, — mondá a vezér, — amiben mi örömünket találjuk. Van-e szebb dolog, mint tavasszal jó lovon vadászni, sólyommal a kézben?! — Van annál jobb dolog is, — válaszold a khán. Mindenkit magunk előtt űzni, mint ellenséget. Vagyonukat el- prédálni, az ő lovaikra kapni, látni, mint siratja a férfit családja, ölelni a feleségét. Végignyargalni előbb Ázsián, azután az egész világon, s az emberi nem vadásza lenni.” Utolértünk egy tehervonatot. Ezen is ugyanazok a dolgok történtek, amik minden vonalon, a megátkozott, a tatároktól ellepett kis országban. Ez a vonat is egy mezőn állt meg. Az ellenvonat fűtője hozzám szaladt, amikor megismerte, hogy pap vagyok. Kavargó indulattal, eszeveszetten gesztikulálva kiabált fel hozzám és úgy átkozódott, mint az öreg Lear király a viharban. Őrjöngés közben könnyei elindultak s kormos arcán fehér sáncot vágtak a szeme alatt. Ezt kérdezte: — Hogy lehet az, hogy a nagyon jó Isten reá engedte ezeket a tetveket a rendes emberek nyakára?! Aztán észretért. A mozdonyunk meleg csapjai alatt megmosta az arcát és kezét. Jött bocsánatot kérni, lecsendesedve: — Tessék megbocsátani, amiért olyan piszkos voltam! — Soha tisztább embert nem láttam, magánál, — mondtam. Mozdonyunk elindult megint. A kazánnál kiszűrődő rőt fény mellett Máthé András imádkoztatta a keresztfiát, az öreg betűs, csíksomlyói imakönyvvből, a Mennyei Szép Koszorúból. Aztán zsoltárénekléshez fogtak. A duruzsló kerekek orgonájánál megcsendült a Hűség Zsoltára: „— Száradjon el a jobb kezem, ha rólad elfeledkezem... Jeruzsálem!” A mozdony kéménye szőtte a gyászfátyolt, a fekete füstöt. És ontotta a fekete tafota közé a szikrázó csillagok ezreit. A mozdony szívének minden hangos, zakatoló dobbanására, a gőzdugattyú minden pöffenésére százezer amerikai szikracsillag pitykézte be a mi rongyos füstlobogónkat. Elálmosod- tam a dorogi szén tetején. Abban a pózban feküdtem álmosan. amiben Dzsida Jenő, korán elhalt kolozsvári költő barátom feküdt a kolozsvári Bükk alatt a réten, amikor a Psalmus Hungaricust, a magyarok zsoltárát szerezte súlyos, kínzó szívbajában. Fiatal anyuskája jegyezte papírra a csodálatos zsoltárt, mely annyira hasonlatos volt a Mennyei Szép Koszorú zsoltárához, hogy most, álmosan: kezdtem a kettőt összetéveszteni. Különben is minden egyéb átalakult előttem, amikor a szénkupacon aludni kezdtem. Máthé már nem mozdonyvezető volt, hanem egy országot visszaépítő öreg Béla király. Szalai pedig az ő rossz fia, aki pártos seregével, a fiatalokkal négyszer verte meg az öreg királyt. Utoljára már csak a kösöntyű hozta vissza, az arany ékszer. A nyakban viselt ékszer térítette meg, az ötvözött TŰZMADÁR, amit egy öreg ferences vitt el hozzá, édesapja üzenetével: Gyere haza pártos fiam! (Folytatjuk.)
