Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-19 / 42. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUAR 19. PENTEK 13 Ami a háttérben meghúzódik Azok az emberek, akik nem közömbösek a napjainkban végbemenő politikai-társadal- mi-gazdasági folyamatokkal kapcsolatban, nagy általános­ságban értik, ismerik a háttér­ben meghúzódó ok-okozati összefüggéseket. Sajnos azon­ban, akadnak olyanok is, akik járatlanok a politikai életben. Ezek az emberek hal­lomások alapján ítélnek — legtöbb esetben a visszarende­ződést óhajtók javára. Első­sorban nekik javaslom a „Ma­gyar Feltámadás” című újság január 26-ai számában megje­lent, alább kiemelt szövegré­szeket. A szerző, Révffy Lász­ló, kiváló publicista. „Az már mindenki előtt vi­lágos, hogy a kommunizmus csődbe jutott és ezért bukott meg. Az eszme azonban to­vább él az elvtársakban, és mivel jó! megtanulták a ga­zemberséget is, ezt folytatják tovább Magyarországon. Ez a kommunista csőd kényszerítette ki a politikai és A „karóbahúzó” vajda, ahogy Vladot a román történetírás cí­mezi, kétségtelenül beteges, de több mint egyéni jelenség. Fanatizmusa, szörnytettei nagyrészt abból a kétségbeej­tő helyzetből magyarázhatók, melyben Havaselve őrlődött; félig elborult aggyal, magát és másokat nem kímélve, el­rettentő példákat statuálva próbálta a bomlást megállíta­ni, a bojárság meghajláshoz szokott gerincét kiegyenesíte­ni, s az erőket egy döntő vál­lalkozásra összefogni. A ke­resztény szolidaritásnak és a magyarbarátságnak egyetlen vajda sem volt olyan odaadó, minden áldozatra kész híve, mint ő s ezt tudta Mátyás is. Józan, humanista mérsékle­ten nevelkedett gondolkozása visszariadt ugyan a „karóba­húzó” fekete szemeiből, sá­padt, sovány kísértetarcáról áradó szent őrülettől, hiszen a szadista keresztes lovag seho­gyan sem talált bele a budai udvar renaissance diplomáciá­jának terveibe. Tizenöt év múltán azonban mégis előho­zatta börtönéből és a nagy tö­rökverő Báthory Istvánnal Ha­vaselvére küldte. A bojárok reszketve hódoltak, de az elégtételt nem sokáig élvez­hette, török segítséggel érke­ző vetélytársa kivégeztette. Ő birtokolta utoljára Fogarast és Omlást. A „szép” Radu sietett ugyan elismerni a magyar fennhatóságot is, és mialatt engedelmesen küldözgette a Portára az adót, titokban je­lentéseket adott a magyarok­nak a dunai török pasák moz­golódásairól. ezeket a szolgá­latokat azonban Mátyás nem tartotta érdemesnek a két ura­dalommal jutalmazni. Meg­elégedéssel vette tudomásul, hogy Havaselvén nyugalom van, s cserében elnézte, hogy hűbérese a szultánnal is fenn­tartsa kapcsolatait. gazdasági változást, de a vál­tozással nem tűnt el az az elit, amely hűségesen kiszol­gálta a kommunista rend­szert. Megtartották azokat a fontos stratégiai pontokat, ahonnan továbbra is irányíta­ni lehet az országot az ő el­gondolásuk alapján. Gondo­lok itt több pontra és ezekből említek meg párat. Igyekez­nek elhallgatni az átöröklött nehézségeket, amik nagyrész­ben a felvett kölcsönök és egyoldalú kereskedelmi meg­állapodásokból jöttek létre. A felelősséget ezért nem vállal­ják, sőt tagadják, titkolják. Az elkövetett bűnöket, ame­lyeknek nagy része politikai okoból jött létre, nem ismerik el, sőt letagadják és elhallgat­tatják. Nagy mesterek abban is, hogyan kell az ellenpárto­kat egymásnak ugrasztani, ne­vetségessé tenni az általuk uralt és vezetett sajtón keresz­tül. Mivel az elmúlt 40 évben a magyar polgár szabadon nem politizálhatott, most is azzal tömik a fejét, ne ezzel foglalkozzon. Azért nekik ez nincs megtiltva és minden al­kalmat megragadnak, hogy a kormány bármilyen intézkedé­Havaselve kettős függése fölött mindkét oldalon napi­rendre tértek, de azért a sze­gény vajdával szultán és ki­rály úgy rendelkeztek, mint­ha hivatalnokuk s egyedül az ő hivatalnokuk lenne. A bu­dai udvarban a Raduhoz inté­zett levelekben ugyanezt a formulát használták, mint az erdélyi vajdához szóló utasí­tásokban. „Tekintetes és nagyságos hívünknek, Radul havaselvi vajdának üdvözle­tünk és kegyelmünk — hang­zik egy ilyen levél. — Meg­hagyjuk hűségednek, hogy a brassai kereskedőket régi sza­badságukban megtartsa. Más­ként ne cselekedjék.” Mert arra azután vigyáztak Budán, hogy a jövedelmező szász ke­reskedelem valahogy kárt ne szenvedjen Havaselvén... Vlad szabadságharcát az az István moldvai vajda foly­tatta, akit éppen Vlad segített rokonai ellen apja trónjára s akit nemzete „nagy” névvel tisztelt meg. István is kegyes, keresztény buzgalommal telt uralkodó, de méeinkább reál­politikus volt. Ő se kímélte trónkövetelőket szállásoló szomszédait, végigpusztította a Székelyföldet, majd megtá­madta a magyar kézen lévő Chiliát s noha az első ostrom nem sikerült, másodszorra a lakosság árulása folytán sike­rült bevennie. Beleavatkozott az erdélyi nemesség összees­küvésébe is, úgy, hogy Má­tyás 1467-ben személyesen indult az izgága szonszéd el­len. A Baia város felgyújtott házai között vívott éjszakai ütközet babérait ugyan mind­két fél magának igényelte, a siker azonban Istváné volt, mert a megsebesült király ki­vonult Moldvából, anélkül, hogy a magával hozott trón- követelőt behelyezte volna. Két év múlva István már me­gint a Székelyföldet dúlta s végre sikerült elfognia és ki­sét lebecsüljék és aláértékel­jék. Az egymásnak ugratás politikája állandóan teljes erővel folyik, és a fő célpont a kormányzó pártok és azok­nak tagjai. Minden esetben ők a pótol­hatatlanok, ők a „szakértők” akik nélkül megállna az élet az országban. Csupán arról feledkeznek meg szólni, ha ez így van és így volt — miért ju­tott az ország a tönk szélére? — Ja, ezt az egyszerű polgár nem értheti, mert „mucsai” — jobb, ha nem politizál... Közben az általuk csődbe juttatott vállalatok százait adogatják el maguk között „mogyoróért" és ezért a kül­földi spekuláns vevő örömé­ben milliós jutalmat ad az új vezérigazgatónak, aki persze előzőleg mint kommunista vállalatvezető ült a bársony­székében. Erről természete­sen nem ír soha az általuk kézben tartott liberális-kom­munista sajtó. A Rádió és a TV az ő szol­gálatukban áll, és próbálja hülyíteni az embereket. Ha vé­letlenül olyan valakit hívnak meg, aki nem az ő nótájukat fújja, annak két riporter esik neki és gúnyolódással, elfer­dítéssel igyekeznek lehetetlen­né, nevetségessé tenni. Nem véletlen, hogy legutóbb szep­tember 19-én 80 ezer ember vonult végig Budapest utcáin és követelte a két állami intéz­mény éléről Gombár Csaba és Hankiss Elemér eltávolítá­sát.” Megítélésem szerint a szö­vegrész elemzése után min­denki számára egyértelművé válhat, miért „döcög” az or­szág szekere, amely egyéb­ként jó irányba halad. S ha az olvasók saját terü­letükön hasonló jelenségek­kel találkoznak, az nem a vé­letlen műve. Labancz József Vác Szerkesztőségi kérés Kérjük valamennyi Kedves Olvasónkat, akik levelük­kel tisztelnek meg bennün­ket, hogy ne felejtsék el alá­írni a közlésre szánt írásu­kat, s tudatni velünk címü­ket is. E nélkül ugyanis — bármennyire is egyetért HISTÓRIA Makkai László Magyar—román közös múlt (részlet) végeznie vetélytársát. Mind­ezt persze csak úgy tehette, hogy a hagyományos hűség­eskün túlmenő engedmények­kel maga mögé állította hű- bérurát, a Mátyással ellensé­ges viszonyban álló lengyel királyt s tűrte annak nemegy­szer lealázó gyámkodását. A török veszedelem azon­ban, mely Vlad havaselvi el­lenállásának összeomlása után Moldva határait fenye­gette, új politikai tájékozódás­ra késztette Istvánt. Megtá­madta Havaselvét s hívét, La- iota trónkövetelőt tette vajdá­vá. A „szép” Radu Erdélybe menekült s ott bizonygatta, hogy „a király szolgája va­gyok s a királynak és a szent koronának szolgálok minden szolgámmal együtt”, mert re­mélte, hogy magyar segítség­gel térhet vissza országába. A török sem nézte tétlenül az eseményeket, s Laiota nem merte bevárni a szultán bosz- szúját. „Elmentem a törökök­höz, a nagy császárhoz — írja a brassaiaknak —, s bé­két szereztem vele és jóvi­szonyt és a ti javatokért is fá­radoztam. Szolgáljon ez tehát nektek is tetszéstekre.” Ist­vánnak be kellett látnia, hogy egyszerre magyarokkal és tö­rökökkel nem dacolhat, köze­ledni próbált tehát Mátyás­hoz és saját jelöltjeit mellőz­ve, Basarab trónkövetelőt tá­mogatta, aki magyar csapa­tokkal vonult Laiota ellen. Noha a viszony a budai ud­var és István közt még hideg volt, magyar részről jó néven vették ezt a beavatkozást, úgy, hogy amikor 1475-ben török büntetőhadjárat indult Moldva ellen, István seregé­ben már székely segédcsapa­tok is harcoltak s ők döntöt­ték el támadásukkal az ütkö­zetet, mely súlyos török vere­séggel végződött. István ünnepélyes hangú körlevélben tudatta a keresz­tény udvarokat győzelméről, kérve az uralkodókat, hogy si­essenek országának, a keresz­ténység kapujának védelmé­re. Kapott is üdvözleteket a pápától, Velencétől, komoly támogatást azonban csak Ma­gyarországtól remélhetett a jövőben is. Levonva a hely­zet következményeit, hűség­esküt tett Mátyásnak. A ki­rály számára ez nagy diplo­máciai sikert jelentett, első­sorban lengyel ellenfelével szemben. A száz éve elsza­kadt Moldva visszatért a ma­gyar koronához; István némi szépítéssel éppen elődeinek a király iránti hűségére hivatko­zott, mikor szolgálatait aján­lotta fel a törökkel szemben, Mátyás viszont védelmébe fo­gadta és támogatásáról bizto­sította őt. El is indult Báthory István vezetésével a segítő­csapat, de csak Bereckig ér­kezhetett, mert a szultán meg­előzte. István vesztett csata után váraiban védekezett, s a török sereg, sikertelen próbál­kozások után, a magyarok kö­zeledésének hírére gyorsan visszavonult. Mátyás, nyilván István un­szolására, elszánta magát, hogy támadásba megy át s véget vet a havaselvi kétkul­csos rendszernek. Ekkor gon­dolt a „karóbahúzóra”, aki szerkesztőségünk az írással, s bármilyen szívesen közöl­né is azt — nem tudjuk megjelentetni. Ha valamelyik Olvasónk nem szeretné, ha a neve megjelenne az újságban, ak­kor ezt jelezze, s kérésének, természetesen, helyt adunk. Ahogy azt az egyik mai le­vél példája is mutatja. Ma­gától értetődik, hogy a tel­jes nevet és címet csak ak­kor tudatjuk az esetleges ér­deklődőkkel, ha ahhoz az ol­vasónk előzőleg hozzájárul. A Szerkesztőség Magyar lámpás Láttam a televíziónak azt az Össztűz című műsorát, amelyben Király B. Izabella szerepelt. Le a kalappal a képviselőasszony előtt. Hit­vallást tett magyarságból, er­kölcsből, hazaszeretetből és talpraesettségből. Pedig készültek a lejáratá­sára. Csak azt nem tudom, hogy miért. Talán a fentiek miatt? A két riporter azon­ban erkölcsi nullává vált, ro­mokban hevert. Pedig hogy felkészültek! Négy nyilatkozatot, véle­ményt vágtak be a műsorba, köztük például egy olyan közalkalmazotti piacőrét, aki azelőtt munkásőr parancs­nok volt! Mint abonyi pol­gár közlöm, hogy nem ők a város népe. Ők csak önma­guk, és önmagukat minősítet­ték! Nyilatkozott a „sajtónak” a munkahely is. A tantestü­let összességének ismeretlen­sége mögé bújt valaki vagy valakik. Remélem, és bízom benne, hogy nem ők jelentik a tantestületet. Tudom, hogy van még gerinces, MA­GYAR LÁMPÁS, aki ki mer állni saját egyéni véle­ményével a szürke névtelen­ségből és kikéri magának az általánosítás bélyegét. Mert ha nincs, Isten óvja gyerme­keinket. Sajnálatos, hogy a „rend­szerváltás” után ennyi idővel még mindig harcolni, küzde­ni kell a semmi kis percem­berkék hazaáruló ármányko­dása ellen. S. F. Abony (A teljes név és cím a szerkesztőségben) az eddigi békepolitika idején csak alkalmatlanságokat szer­zett volna, most azonban a legmegfelelőbb ember volt. Laiota, aki közben berendez­kedett a hintapolitika hagyo­mányai szerint, rosszat sejt­ve írt a brassaiakhoz: „Imé, én hogyan törekedtem a bé­kességre s ahogy tudtam, vé­delmeztelek titeket a török­től s atyámmal, Báthory Ist­vánnal béke és eskü köt ösz- sze”, mégis székelyek és trónkövetelők jőnek rá Er­délyből. De éppen ennek a kétes békességnek akartak Mátyás és István véget vetni s Vlad — mint láttuk — újra elfoglalta trónját. A török visz- szaütés és Vlad kivégzése után sem adta fel Mátyás a küzdelmet, most Basarabot küldte be Havaselvére. Ez bölcsebb volt, mint Vlad és sietett meghódolni a szultán­nak is. „Amíg köztetek vol­tam — vigasztalta a brassaia- kat —, a ti emberetek voltam s mióta Isten a török mellett tart, azóta is barátotok va­gyok.” Kéri őket, hogy járja­nak közben a királynál békes­ségért... A vármegye adóterhei A török kiverése után a Maftj/iurg-kormányzat az or­szág függetlenségének megsemmisítésére készült. A vár­megyék jogait korlátozták, az adó irtózatos összegű fel­emelésével pedig a népet sanyargatták. Az adó behajtá­sát hadbiztosok ellenőrizték, akik az amúgy is súlyos ter­heket gyakran önkényesen tovább növelték. Pest várme­gyében Rensigh budakerületi hadbiztos tiszte volt ez. A hadbiztos az átvett pénz egy részéről nem adott elismer­vényt, egyszerűen elsikkasztotta azt. Visszaélései ellen a vármegye élesen tiltakozott, de csak annyit sikerült elér­ni, hogy állásából felfüggesztették és vizsgálat indult elle­ne. A hiányzó pénzt a városoknak és falvaknak újra meg kellett fizetni. 1698-ban királyi leirat adta tudtul a vármegyének, hogy az országra kirótt 4 millió forint adóból Pest vármegyére 60 033 forint esik. A vármegye — mi mást tehetett volna — kénytelen volt meghajolni az uralkodói döntés előtt, erélyesen sürgette a pénz befi­zetését. Fennmaradt Sőtér Tamás szolgabíró néhány le­vele. 1699. február I9-i körlevelében írta: „Az országra vettetett négymillióból ezen Nemes Pest Pilis és Solt unióit Vármegyékre esett 60 033 frt. melye az Nemes Vármegye mostani Congregatio alkalmatosságával re partiált...” az egyes városok és falvak között. Az adó azonban csak ne­hezen jött be, ezért a szolgabíró márciusban megfenye­gette a falvakat: „A négy Millióbul eső' kirovást katonai exekuezió fogja behajtani a késedelmező községeken.” A tiltakozások — és a külpolitikai helyzet változása — vé­gül némi engedményre késztette az udvart. Új királyi rendelet jelent meg, mely tudtul adta, hogy az adó össze­géből a kormányzat tizedrészt elenged, így Pest várme­gyére „csak 54 688 forint esett. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom