Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-16 / 39. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. FEBRUAR 16.. KEDD Tíz- és tízezrek indulnak rövidebb, hosszabb útra naponta, hogy megkeressék a mindennapi kenyeret. Ők azok a férfiak, nők, akik ragaszkodnak a munkához, akik megszokták a kétlaki életet és akik néha úgy érzik, hogy nem tartoznak senkihez sem. Riportunk az ingázók életéről szól. Fáradt hajnalok lovagjai Ingázni kell, mert élni kell A fáradt hajnalok lovagjait nem irigylik jámbor társaik. A kormos reggelek hölgyei sem arról híresek, hogy a Dior öltöztetné őket. A tápi- ószecsői, mendei, piliscsabai vagy tinnyei kétlaki életmódot folytató ingázók ilyenkor tél-időben csak egyet szeretnek, de ahhoz nagyon ragaszkodnak: a meleg, fűtött vasúti kocsikat és a sárga autóbuszokat. Skribek Péter több mint húsz éve ingázik Sülysáp és a Kőbányai Sörgyár között, írhattam volna azt is, hogy Budapest, de Péter uram szívemre kötötte, hogy ha írni fogok személyéről, akkor csak azt írjam, hogy Kőbányai Sörgyár, ő ehhez nagyon ragaszkodik. — Nélkülem nem is lenne valódi a kőbányai világos. Én már úgy hozzátartozom a sörgyárhoz, mint a maláta, a komló és a tiszta Változó erkölcsök Azt kérdezi, miért lettem gyári munkás? Higgye el, nem jókedvemből. Én szerettem a földet, tavasz- szal édesapám kivitt a mezőre, volt úgy, hogy néha elbódultam a jó fekete termőföld illatától, de sorsomat nem tudtam elkerülni. Jó öregemet bekényszerí- tették a téeszbe, elvették a család munkakedvét, ahhoz pedig nem voltam elég okos, hogy magasabb iskolákba járjak. így hát eljöttem a sörgyárba, ahol a fizetésen túl minden hónapban megkaptam a sörjegyemet is. Kezdetben sokszor elkerültek a munkatársaim. Volt nálunk egy csomó dörzsölt pesti srác, akik mindent elloptak, ami a kezük ügyébe került. Mondták nekem is, hogy vigyem el bátran, ami csak fogható, de én otthon rendesen jártam templomba, és valahogy szégyelltem magam... Mi az, hogy lopni? Az Isten megver ezért, mondogattam egyfolytában, ám egyszer csak azon kaptam magam, hogy jól jön a kis dugipénz nekem is. Engem azért sem szerettek, mert nem káromkodtam. Igaz, ez csak vagy két- három évig tartott. Most úgy tudok káromkodni, hogy lehozom akár a csillagokat is az égről, sőt találkoztam olyan erdélyi vendégmunkással, aki egyszerűen irigyelt tekervényes mondataimért. Ez pedig már valami, ugye? Igaz, amikor vasárnap elmegyek a templomba, akkor ugyan csendesen viselkedek, és azért mondok imát, hogy legyen csendes öregkorom. Ha elfelejthetem az évtizedes reggeli és késő esti fáradtságot, akkor hátat fordítok hátralévő éveimben sörgyárnak, büdös vasúti kocsinak, és minden nyáron csak pecáz- ni fogok. Gróf is lehetne — Uram, milyen ember az olyan kalauz, aki képes minden áldott reggel felkelteni legszebb álmomból, csak azért, hogy megnézze vasúti bérletemet? Tizenhárom éve ismerjük egymást, a múltkor még fizettem neki — A pesti ember szereti-e az ingázókat? — Ne csinálja, szerkesztő úr! Hogy szeretnének minket? Úgy utálnak, mint ördög a tömjént. Mi csak koszos vidékiek maradunk nekik, pedig —, én legalább is azt mondom —, vagyunk olyan tisztességesek, mint ők. Minket csak akkor szeretnek, ha disznóvágás után kóstolót hozunk. Akkor mi vagyunk a legjobb emberek a világon. Az idén kibabráltam velük. Hoztam molyra fordítva a szót, nekem tényleg nincs időm olvasni. A munkahelyemen nem ölöm meg magam a munkával, ha lehet megmeglopom a munkaidőt, mert otthon szükség van minden erőmre. Én tulajdonképpen csak a nyugdíjért dolgozom a városban. Mindenütt otthontalanul B. Sára szerencsés embernek mondhatja magát. Elteis egy kisfröccsöt, de annyira oda van az egyenruháért, hogy azt hiszi, ő a kisisten. — Kit tisztelhetek önben, bátyám? — Siklódi József vagyok. Nevezhetném magam akár grófnak is, de aki gyógyszerládákra ügyel tizenkét órán keresztül, annak ne legyenek úri allűrjei. Én csak egy egyszerű biatorbágyi polgár vagyok, aki alig várja, hogy leteljen a tizenkét óra munkaidő, mert várnak a kedvenc állataim. És azon nyomban elfelejtem a Chi- noint. — Nem elég a fizetés? — Dehogy, nem erről van szó. Hiába vagyok én napközben budapesti munkás, éjjelente és hétvégeken -valódi paraszt maradtam. Szeretem az állatokat. Van tíz birkám, minden évben nevelek négy sertést, mert enni ugyebár mégiscsak kell, aztán ha kedvesen mosolyog rám az asszony, akkor néha a csirkéknek és a tyúkoknak is hintek néhány szem kukoricát vagy egy marék darát. Kelenföld a főváros kikötője magamnak a legfinomabb falatokból, de senkit nem kínáltam meg. Néztek, néztek, aztán nagy nehezen nekiveselkedtek a párizsinak, de szólni nem mertek. — Szereti a nagyvárost? — Igen is, meg nem is. Néha el-elmegyek a Rákóczi térre, igaz nem állok meg egy pillanatra sem, de háromszor is körbejárom a placcot. Megnézem a rövid ruhás lányokat, mert ezt otthon a faluban nem tehetném meg. Az igazsághoz tartozik, hogy a faluban placc sincs. Rosszlány akadna ugyan, mert ismerek egyet-kettőt, de azt már ők sem mernék megtenni, hogy saját falujukban mutogassák magukat. Uram, a falunak most is megvannak a saját törvényei, amelyek szemérmesek és tiszteletet parancsolóak. — Otthon mivel tölti szabad perceit? — Mondtam már, állatokat nevelek. — Mit szokott olvasni? — A tyúkjaimat, nehogy szétszéledjenek. Na, de koaztán hiába szeretnének velem játszani, arra már nincs erőm. Mosakodás, és bezuhanok az ágyba. — Csak találkozik barátnőkkel, barátokkal? — Soha. Nem azért, mert emberkerülő lennék, de nincsen időm. Szombaton reggel bevásárolok, megfőzöm az ebédet, beindítom a mosógépet, délután kiteregetem a tiszta ruhát, és akkor jöhet már tőlem akár Alain Delon is, mert nekem csak az ágy kell. kintve attól, hogy ingázik. Tudniillik arról van szó, hogy munkatársainak szinte a felét kitették a régi munkahelyről. Neki szerencséje volt. Leépült az építőipar, de az Eternit Kft.-nél viszonylag jól mennek a dolgok. — Az biztos, hogy nem a két szép szememért maradhattam meg a munkahelyemen. Tudják rólam, hogy szeretem a munkát. Én nem panaszkodok akkor sem, amikor túlórázni kell. Pedig rám fémé néha egy kis pihenés. — Család? — Két gyönyörű kislányom van, akikkel sokszor csak este találkozom. Ez a legnagyobb bánatom. Férjemtől elváltam, egyedül nevelem őket, szerencsére velünk lakik édesanyám. Reggel korán felülök az autóbuszra, délután pedig már sötét van, amikor hazaérkezem. Néha olyan fáradt vagyok, mint egy ló, de akkor is mosolyognom kell a két apróságra. Átnézem a leckét, együtt vacsorázunk, s Hancsovszki János felvétele Vasárnap elmegyünk templomba, ebédelünk, közösen elkészítjük a leckét, s máris eljön az este. — Szórakozás? — Marad a rádió. Az is csak lefekvés után. Tudja a fene, hogy miért, de csak úgy tudok elaludni, ha szól a rádió. A minap vettem csak észre, hogy olyan vagyok, mint egy kísérleti egér. Alszom jó mélyen, és azt veszem észre, hogy minden órában felébredek néhány percre és meghallgatom a legfrissebb híreket. Néha nem emlékszem visz- sza, hogy miket hallottam, de másnap, ha belenézek az újságokba, akkor rájövök, hogy én ezt már tudom valahonnan. — Kedves Sára, ön városi vagy pedig falusi ember? — Á fene tudja, mit válaszoljak. Amikor itt vagyok a kis pilisi településen, akkor városinak érzem magam, amikor pedig Budapesten vagyok, akkor falusi vagyok. így vannak ezzel a többiek is. A fővárosban kopottnak tűnök ruháimmal, itt pedig azt mondják, hogy flancolok. Pesten az isten sem szólít meg, ha rágyújtok, itt pedig azt mondják rólam, hogy rosszféle vagyok. Hát, uram, minden csak nézőpont kérdése. B. Sára nem panaszkodik, nem kétségbeesett, tudja, hogy az általa választott világ az egy külön világ, amelynek megvannak a szépségei és a rút oldalai is. Kissé otthontalannak érzi magát, idegen még a nagyvárosban, és idegen már a kis faluban is, de nem csinál ebből világégető gondot. Sára csupán annyit mond: — Uram, ez van, ezt kell szeretni. Szeretek dolgozni Kiss Istvánnak nemcsak a neve, hanem a termete is kicsi. Vácott lakik gyermekkora óta, de Budapesten dolgozik. Egy parképítő kft.- nek az alkalmazottja immár tizenötödik, esztendeje. A mokány férfi nem lát semmi különöset abban, hogy naponta szinte két órát a vonaton tölt el. Ezt már rég megemésztette magában és tudomásul vette, hogy a fővárosban kell megkeresnie kenyerét. Kiss Istvánnak jól megy a sora, s erről ő maga számolt be. — Jóember, valamiből el kell tartani a családot. Én mindig azt néztem, hogy biztosítani tudjam a legszükségesebbeket családom számára. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem én választottam ezt az életformát. A vonaton elolvasom a Pest Megyei Hírlapot, a lapos üvegecskémből kiiszom a decinyi töménykét, és Pesten már vidámabban nézem a világot. Uram, dolgozni kell Vácott is, meg Budapesten is. De azt látom, hogy Nyugaton sincs másképpen, Szóval, nekem ne mondja senki, hogy milyen nehéz az élet. Olyan, amilyenné mi alakítjuk. Van, akinek sikerül, és van, akinek nem sikerül. Szerencsémre most már tisztességes a családi pótlék összege, ehhez hozzáteszem a magam harmincezer forintját, plussz amit az asz- szony keres, szóval, én azt mondom, hogy nem köny- nyű az élet, de meg lehet élni becsületesen. Decemberben vettem egy disznót, jókat ettünk belőle, a hónap végén megint levágok egy nagyobbacska sertést. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy én is elmehettem volna munkanélküli-segélyre, de én azt nagyon de nagyon szégyelltem volna a gyermekeim előtt, hiszen épkéz- lább egészséges ember vagyok. Ilyet nem tesz egy rendes ember. Papp János
