Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-02 / 27. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. FEBRUAR 2., KEDD Kuláksorsra ítéltetve A gyökerek nem eresztenek Az ötvenes évek elején ádáz rohamra indult a hatalom a „kulákság" ellen. Elég előszedni a korabeli sajtót, alig múlt el nap olyan írások nélkül, melyben ne esett volna szó a közellátást veszélyeztető zsírosparasztokról. Az általuk elkövetett „törvénysértésekről”: verembe dugdo- sott búzáról, szalmába rejtett boroshordókról vagy tiltott vágásról. Az úgyszintén korabeli karikaturisták jóvoltából kialakult bennünk az állandósult kép a kulák- ról. Idétlen has, cipó nagyságú toka, az összképet lap- csányka fizimiska és sunyi szemek egészítették ki. Ezeken vidulva eszünkbe sem jutott, hogy ehhez a közmegvetésnek örvendő társadalmi réteghez nemcsak középkorú vagy éltesebb emberek tartoznak, hogy van köztük huszonéves is. Akik annyit szenvedtek a rájuk aggatott stigmáktól, hogy megátkozták a születésük percét. Sefelin Ernő A szerző felvétele Az ócsai illetőségű, ma is ott élő Sefelin Ernő 24 éves volt annak idején, s a 10 hold szántó, hét hold szőlő és egy hold gyümölcsös alapján legfeljebb középparasztnak számított. Az apja 1932-ben meghalt, özvegyen maradt anyja egyedül nevelte a két gyerekét és egymaga kínlódott a kis birtokkal. Sefelin Ernő tízéves korában már egész emberként vett részt a munkákból. Fogatot hajtott, kapált, kaszált, gondozta a szőlőt, úgy nőtt fel, hogy egyedüli „szórakozása”, kikapcsolódása a vasárnapi templomozás volt. Aztán — mire jobbra fordult a sorsuk — jött a „felszabadulás”, a munkás-paraszt hatalom velejárói. Az 1949 és ’53 közti időszak embertpró- báló küzdelmei a képtelen beadási kvótákkal. Sefelinék a hét hold szőlő után 36 hektó bort kellett beszolgáltassanak literenként 93 fillérért, és a megmaradt mennyiség után hektónként 150 forint adót fizettek. Tessék ezt beszorozni évi 700-zal. Ugyanis a fináncok ennyi átlagbormennyisé- get állapítottak meg, függetlenül a terméstől. Gyakorlatilag minden megtermelt 100 forintból 80-at elvett az állam. A gabona el sem ért a házig, már a cséplőgépnél lekapcsolták, de a beszállításra a parasztot kötelezték. Akkor is, ha nem volt fogata. Sok esetben nemhogy kenyérnek való, de még vetőmag sem maradt. Öt szál fáért három hónap börtön Segíts magadon, az Isten is úgy segít. Sefelinék szántót cseréltek erdőre, sőt maguk is telepítettek, mert az erdőt csak minimálisan adózták. És évente öt szál fát ki lehetett vágni, aminek jó ára volt a piacon. — Ha nem akartunk éhen pusztulni, persze, hogy loptunk — idézi fel az akkori időket Ernő bácsi. — Már amennyire lopás, ha az ember a saját borát, búzáját verembe rejti a beadás elől. Ezzel nem tudtak elcsípni, viszont lebuktam a fával. Rámbizonyították öt fenyőfa kivágását, a megengedetten felül. Tudja, mire költöttem az árát? Abból vettem meg a húst, a tojást, amit be kellett szolgáltassunk, meg volt némi adóhátralékunk is. Ugyan ezt a bíróságon is elmondta Sefelin Ernő, ám ezzel együtt elítélték. Közellátást veszélyeztető bűncselekmény címén kapott három hónapot, amit egy bala- tonfenyvesi munkatáborban töltött le 1950-ben. — Na látja, az valóban bűncselekmény volt, amit ott csináltunk. Olyan szűzföldeket törettek velünk fel, amiért később a tájvédelmisek a hajukat tépték. Nagy Imre első színrelépésekor, 1953-ban lazult a hurok, Sefelinék is kezdtek fellélegezni. Rövid ideig tartott, utána még rosszabb lett. Aztán jött ’56, s ha valakinek, Sefelin Ernőnek lett volna mit törlesszen. — Október 28-án mondtam egy beszédet az ócsai főtéren, meg elszavaltam a Nemzeti dalt. Erre megválasztottak a helyi Nemzeti Bizottság elnökének. Ez a kis közszereplés két évembe került. ’57. február 27-én letartóztattak és behurcoltak az Aradi utcába. De előbb istenesen helybenhagytak Da- bason. Egy volt AVO-s, aki ma is Bugyiban él. — A nevét nem mondja met’? — Nem! Mert amilyen pe- chem van, beperel rágalmazásért. Kivel tudnám ma bizonyítani az akkori dolgokat? Komolyabb számonkérésekben sem tudnak szót érteni „odafent”. Nekem nem hiányzik a pereskedés. Elvettétek a földet a paraszttól! Sefelin Ernőt két éven keresztül intemálótáborokban tartották, Kistarcsán és Tökölön. A tárgyalásra csak 1959-ben került sor. — Ma sem tudom, miért, három évre ítéltek, aztán nyomban kiengedtek, de még évekig refes voltam. 1961-ben, a tagosításkor minden földünket elvették a tanyával együtt. Mégsem léptem be a tsz-be. Elmentem a pesti Kistexhez, a kelmefestő műhelybe. Tíz nap múlva kirúgtak. Azt mondták, egy volt kulák, ráadásul ellenforradalmár nem érdemel meg ilyen könnyű munkát. Harminchat évesen beálltam szakmát tanulni, aztán a fóti tsz melléküzemágánál marós lettem. Vesztemre. Merthogy én soha nem tudok parancsolni a nyelvemnek. Olyannyira nem, hogy egy nyílt gyűlésen, plénum előtt „kiosztotta” a tsz min- denható urát, Kovács Árpád elnök elvtársat: — Elvettétek a földet a paraszttól, attól, akinek már a dédapja is ezeket a földeket művelte. Éhbérért dolgoztatjátok a tagságot, azoknak semmi, nektek meg minden — olvasta rá az igazságot a tsz vezetőire. — Izgatás és hivatalos ■ személy megsértése címén kaptam hat hónapot, amit a váci fegyházban húztam le a politikai foglyok közt. Az élet értelme a munka Mi mindent kibír az ember. Sefelin Ernőnek volt ereje az újabb újrakezdéshez. Most a turbinakezelést tanulta ki, s a Kőbányai Hőerőmű Központtól ment nyugdíjba 1986-ban. De ma sem ül nyugton. — A földjeimért 194 AK értékű kárpótlási jegyet kaptam, s ha igaz, a politikai üldöztetésért is jár 450. Még nem történt meg nálunk az árverés, egyelőre bérbe vettem 31 hektár földet a kárpótlásra kijelölt földekből és bevetettem búzával. Aztán, ha rendeződnek a dolgok, szeretnék összehozni egy kis szövetkezetét. Többen többre mennénk. — Hiányzik ez magának, Ernő bácsi? Rövid az élet, minek még jobban megrövidíteni? — Nekem a föld az életem, az élet mozgatója pedig a munka. A mi famíliánk több generációra visz- szamenően földművelő paraszt volt, mindig dolgoztak. Az őket megtartó gyökerek engem sem eresztenek el. Ami időm még hátravan, azt szeretném földközelben leélni. Matula Gy. Oszkár Kell-e Pécelnek a Szeretet Szolgálati Ház? Végre valahára pozitív válasz adható a fenti kérdésre. Igaz, ez (sem) a helyi hatóságoknak köszönhető. Immár az elsőfokú építési hatóságként kijelölt kerepestarcsai hivatal döntött úgy, hogy mivel az elfogultság vélelme fedezhető fel a péceli elöljáróság részéről, s mivel valós ellenindokot nem találtak a helyi Egymást Segítő Egyesület ötlete, illetve tervei ellen, a megfelelő eljárási utat betartva megépíthető az említett otthon. E fenti rövid összefoglalóból is kitetszik, nagyobb az ügy háttere, mint amekkorát egy ilyen terv megérdemelne. Kezdjük hát az elején. 1989-ben megalakult a Péceli Egymást Segítő Egyesület, mely akkor még minden politikai felhangtól mentesen kívánta megvalósítani azt az elképzelést, hogy a társadalmi szervezeteknek igenis helye van a szociálpolitikában. „Magyarország jogállam, s Pécel Magyarországon van!" Ezzel egészült ki a jelszavak, az érvek, a törekvések fogalomköre az ESE há- zatáján. Ugyanakkor ez a kijelentés már azt is jelezte, hogy váratlan és érthetetlen akadályok állnak a jószándékú tettek útjában. (Pedig közben sorozatossá váltak az egyesület részéről a gyűjtési akciók, a tagok felvállalták a családgondozást, a felebaráti szeretettől vezérelve intézték el, hogy egy magatehetetlen családnak ne kelljen a kisfiát intézetbe adni, sőt egy másik gyermek édesanyjával a szervezet által társadalmi munkában felépített házba költözhetett.) Az első kapavágásig Új székháza lett az egyesületnek, nemzetközi kapcsolatokat találtak, külföldi barátokat is szereztek. S eközben nem felejtkeztek meg az alapvető, mindennapi szociális munkáról sem. Sőt a segélyügyek intézése, a gyűjtések, s ruhaosztás közben kulturális, ifjúsági programokat is szerveztek. Megalakították a helyi cserkész csapatukat, s „mellesleg” kitalálták a Szeretet Szolgálat Házat... Az álomtól az első kapavágásig mondhatni minden zökkenőmentesen zajlott. Csak aztán közbelépett a hivatal, személy szerint az egykori péceli jegyző. Ma már csak elbeszélésekből, illetve az egykor készített jegyzőkönyvből tudhatjuk meg, hogy a hivatalos személy az építési engedélyek, a tervek, illetve a kivitelezés körüli tévedésekre és félreértésekre, hibákra hivatkozva sorozatosan megakadályozta a Szeretet Házon folyó munkát. A visszavont engedélyeknek, az építéshatósági szemléknek, s az azt követő kritikáknak az vetett véget, hogy a bíróság jogerőre emelte az építési engedélyt. A hivatal fintora volt: a jegyző még ennek a határozatnak is ellentmondott, megfellebbezte az ítéletet... Most ismét az Egyesületen a sor: az elsőfokú építési engedélyezési hatóságként kirendelt kerepestarcsaiak várják a módosított terveket, kérik a már meglévő alapok ideiglenes használatbavételére vonatkozó kérelmet. „Az üggyel ezentúl csak hozzánk forduljanak” — mondta a legutóbbi helyszíni szemlén a szomszéd község megbízottja. — „Mi kizárólag építési-engedélyezési ügyként fogjuk kezelni a leendő Szeretet Szolgálat Ház ügyét”. Merthogy azóta a politika sem kerülte el Pécelt, sőt úgy tetszik, beférkőzött az egyesületbe. Az egyesület bár már induláskor jelezte, hogy nem politikai szervezetként jön létre, a zömében MDF-orientáltságú tagsága vélt vagy valós pártharcokba keveredett az SZDSZ színeiben hivatalra jutott polgár- mesterrel. Természetesen ebben a nem éppen szívderítő ügyben megkerestük őt is, s megkérdeztük: valóban elfo- gult-e az ESE-vel kapcsolatban. Mindenki letette a voksát — Tudni kell — mondta Teleki Gyula, hogy kezdetben magam is tagja voltam az Egyesületnek. Majd amikor erősödni látszott benne a politikai irányvonal, kiléptem a szervezetből. Ami az építkezést illeti, az az egykori jegyzőmre, illetve a műszakisaimra tartozik. Egy polgármester nem szólhat bele beosztottjainak ilyen jellegű ügyeibe, nem utasíthatja munkatársait csak azért, mert neki ez vagy az az ügy nem szimpatikus. A fentieken túl azt is hangsúlyozta Teleki Gyula, hogy semmiképpen nem tartja szimpatikusnak az ESE lépéseit, s értelmetlennek nevezte a köztük és a hivatal között kialakult szembenállást is. Az egyesület pedig ekép- pen tette le voksát az ügyben: a tagok kijelentették, amíg a jelenlegi hivatali vezetés irányítja Pécelt, addig sem köz- szolgálati munkájukhoz, sem pedig a ház építéséhez nem fogadnak el több anyagi támogatást. Maliár Éva Egy, a fővárostól húsz kilométernyire lévő kisváros vasúti jegypénztáránál kedves hölgy adja tudtomra, hogy fél óra múlva indul a vonatom. Kint havazik. Hűvös van — nemcsak kint, bent a váróteremben is. Atfáztam. Jót tenne egy forró kávé. „UTASELLÁTÓ" — zárva. Odébb lépkedek. „BISZTRÓ” — zárva. „ÉTTEREM" — zárva. Behavazott lépcsők. Sétálok. A vasútvonal alatti aluljáróban utasok topognak. Miért nem a váróteremben várnak? Persze. Itt sincs melegebb, de legalább friss levegő van. És olvasni is lehet — falakról. Grafikák, „grafittik" — őri ginál kiadásban. Kint havazik. A peron padjait hó üli meg. Nincs tető. Az aluljáróban nem havazik. Félhomály. Betört, kitépett világítótestek. Valahol víz csorog-csobog. Mindenki hallgat, s ha megszólal is, csak suttogA magyar „zóna” va. Tarkovszkij Stalkerje jut eszembe. A Zónában vagyunk. Átmeneti zónában. A szocializmus és valami közt. Kilépkedünk, fel a havazásba. A hangosbemondón bejelentik, hogy a vonat húsz percet késik. Visszaandalgunk az aluljáróba. Egy jól öltözött, diplomatatáskás fiatalember — nemrég cigarettát kért — pénzt kér. Negyven forintot, hogy vissza tudjon majd jönni. „A kórházba is be szeretnék menni” — fűzi hozzá minden logika nélkül. De mégis van logika benne: sajnálj meg! Dél van. „ők elfelejtik a halált, csak a halál nem felejti el őket” (Robert Merle). Ezt az aluljáró faláról idéztem. Senki nem zsörtölődik, nem panaszkodik. Csupán ketten motyognak néha. Két fiatalember. Mintha vitáznának valakivel. Az egyik az aluljáró keleti, a másik a nyugati lejárójánál. Huzat van. Közép-kelet-európai huzat. Tíz perc múlva — ha nem jelentenek be újabb késést — indulunk Budapest—Magyarország felé. Bágyi Bence Jakab
