Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-02 / 27. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. FEBRUÁR 2.. KEDD 7 Viva, viva la musical Az éneklő Váchartyán A kosdi női kórus Elhunyt Seres András néprajzkutató Nem kell ahhoz messze menni, hogy az ember jó barátokra leljen, a közös énekléshez partnereket találjon. Akad belőlük bőven, a Duna északi kanyarulatánál — gondolták a váchartyáni dalosok, s régi jó szokásuk szerint közeli szomszédokat hívtak évente ismétlődő hangversenyükre. — Milyen alkalomból? — érdeklődtem, valamiféle évforduló, vagy ünnep iránt. — Hát a dalolás alkalmából — válaszolták a kérdésen csodálkozva. Vagy, mint Juhász István polgármester mondta megnyitó beszédében: — Ezen az estén a taps jelenti a megszerzett pontokat. Viva, viva la musica — énekelte nyitányként a meghívottak összkara Koncili Edit, a kosdi női kar dirigense vezényletével. A váchartyáni gyermekkart Horváthné Gáspár Judit irányította. Bartók-, Dohrai-, Montever- di-műveket adtak elő. A kosdiak Beethoven ÖrömdalávdX, egy német karácsonyi ének, egy olasz népdal előadásával, Liszt Hajnalozó című alkotásával örvendeztették meg a közönséget. A nagymarosi férfikar szereplése közben dőlt el végleg, hogy a tervekkel ellentétben itt nem lehet csak belehallgatni a műsorba, aztán hazamenni. Bárdos Huszárnótája után szívhez szólón szép német, majd spanyol népdallal, aztán egy Verdi- művel tették emlékezetessé az estét. A vendéglátók női kórusa után az összkart is mesterük, Farkas Pál vezényelte. Hálás volt a hazai közönség. Úgy látszik, Vác- hartyánban szeretik a komoly művészetet. A szervezők bebizonyították, Erdó'si Ágnes felvétele hogy ma is lehet értékeset, szépet teremteni, s ezzel színezni a falu életét. A hagyományosan ösz- szetartó együttesek, mint például a jövőre alapításuk 90. évét ünneplő marosiak is, jórészt önfenntartók. Havi 100 forint tagdíjat fizetnek. A jubileumi műsorukon kívül készülnek az 1996. évi világkiállításra is. Nagymaroson nemzetközi kórustalálkozót rendeznek majd. Az egy éve összeállt kosdiak farsangi bál bevételéből készítettek formaruhát, s minden költséget maguk fizetnek. A vác- hartyániak munkáján egy pályázattal nyert 80 ezer forintos díj segített. És mindezt a zenéért, a muzsika gyönyörűségéért. Mint ahogy a nagymarosiak énekelték: „Glori, glori, halleluja! Ez a legszebb mesterség.” K. T. I. Nem a halál véteti számba újból Seres András néprajz- kutatót vélünk. A legnehezebb időkben, a ’80-as években is dolgozott a megnyomorított Romániában, akkor is gyűjtötte a moldvai, barcasági csángók népművészetét, amikor egész egyszerűen megtiltották erdélyi — ne adj’ isten, már országbeli! — rendszámú kocsik behajtását a csángó-magyar falvakba. A hírhedt milícia azonnal kitiltotta az oda nem való kutakodókat. Ötvenhét évet kapott Seres András munkára, és akkor is végezte a maga vállalta össznépi feladatot, mikor még maga sem bízott abban, hogy gyűjteményei valaha is napvilágot látnak. Összegyűjtötte az árapataki — joggal híres — varrotta- sok, szőttesek mintáit, motívumait, megjelentette Sepsi- szentgyörgyön könyvalakban is. A Barcaságban, Brassó megyében született 1936-ban, ott is gyermekes- kedett a hétfalusi magyar falvakban. Ifjúkori fogadalmát teljesítette, mikor átadta a könyvkiadónak a barcasági magyar népköltészet összegyűjtött anyagát. 1984-ben még nagy merészség és erő kellett ahhoz a Kriterion Könyvkiadónál, hogy Domokos Géza igazgató kiharcolja a román hatalom „beleegyezését” a kötet kiadásához. Seres András „főműve” mégis a Moldvai csángó népköltészet (1992), ez a hatalmas munkát felölelő kiadvány. A zenei anyagot Szabó Csaba marosvásárhelyi zeneszerző állította össze. Nehezen mondjuk ki újból és újból, hogy „az utolsó órában”, pedig igaz, hiszen a magyar anyanyelvétől, papjaitól, iskoláitól megfosztott moldvai magyarság népköltészete igen közel került az elmerüléshez a nagy román tengerben. Olyan népdalok, mesék, balladák szerepelnek a kötetben, melyek létezéséről alig tudtunk eddig. Vagy alig sem szabadott szólni azokról Romániában. Seres Andrást nem egy faluból tiltotta ki a román hatalom. Ámde ha egyik faluból kikergette a milícia, átballagott a másikba, harmadikba. Most már végleg elballagott — mondanák nótafái... Neve ott áll Domokos Pál Péter, Kallós Zoltán, Lakatos Demeter neve mellett. Czegő Zoltán Tardi Sándor grafikája Hang-szóró Kimaradt műsoridő zívszorítóan tanulságos dokumentumfűmet vetítettek minap a Duna Televízióban. Idős, egykori apácák meséltek hihetetlen jó kedéllyel s kiegyensúlyozott mosollyal arcukon az eltelt évtizedekről... Arról a számunkra, világiak számára soha meg nem érthető hívásról, amely őket Krisztus menyasszonyává tette; arról, mit érzett a szív s a fiatal test, amikor azok — olykor még a szigorú hármas fogadalom szabályainak is ellentmondva — természetadta módon dolgoztak, s arról, hogyan leheti ett) egy életen át töretlenül, örök reménnyel szívükben és kiolthatatlan buzgalommal lelkűkben, szolgálni a soha nem gyógyítható beteg gyermekeket, a halál felé menetelő idős embereket... És mindeközben mosolyogtak az öreg szemek, s akaratlanul is hálaadó imára kul- csolódtak a reszketeg ujjak. Ezután következett a legnehezebb: arról kellett beszélniük, hogyan lehetett azalatt a félóra alatt felöltözni s elkészülni a nagy, soha nem járt útra, melyet az AVO hírhedt népirt ói engedélyeztek — természetesen az elvágott villany- és telefonkábelek okozta sötétségben—a SzentszékFelfelé megyünk... nél is „hatalmasabb" úr, Rákosi Mátyás parancsára... Pereg a film, s egyszeresük felkattannak a harminc-negyven éve lezárt bőröndök zárjai, s a féltve őrzött kis csomagból előkerülnek az egykori apácaruhák. Mellettük egy-egy elsárgult kép mutatja a túlélőknek, hogyan kel! majd feladni a halál beköszönte után az egykori „menyasszonyi" fátylat, a ruhát. — Gyakran mondják ránk — szólal meg egyikük a fűmben —, hogy ilyenkor, amikor gyengül a látás, romlik a hallás, lelassul a lépés, hogy innen már lefelé megyünk. De ez nem igaz: mi mindig felfelé megyünk! Elnézem a fekete-fehér kockákon, milyen önfeledt vidámsággal hajolnak le az idős apácák — botjaikra támaszkodva — egy-egy hógolyóért, hogy azt a csak gyermekkorban tapasztalható lelki tisztasággal dobják egymás felé... S közben magam elé idézem az egyik katolikus folyóiratban hétről hétre átfutott halálozási listát, amelyben az apácák földi pályafutása szinte kivétel nélkül a nyolcvan, a kilencven év táján szakad meg. Mert felfelé mentek ők, tízezren, a szétszórattatottak, s ők is, akiket ez a kegyetlenség megkímélt, egy életen át. Hiszen csak jót tettek egész életükben, így bárhol érje is utol őket a halál — ahogy egyikük mondta — ők mindenütt üdvözülnek. A legkevesebb egy főhajtás, miként tették ezt a film alkotói is, melyet mi, az utókor megadhatunk nekik, a felfelé menőknek. Maliár Éva A rádiós szerkesztők mintha mostanság nemigen figyelnék, mit is tálalnak hallgatóik elé. A heti „közéleti” szereplések elvonták figyelmüket azoktól, akikhez szólnak: a hallgatóktól. Hiába lapozgatom a műsorújságot, kimaradtak a kicsinyeknek szóló adások. Vasárnap délelőtt a rémségek ideje. Ekkor halmozódnak egymásra a politikai kommentárok, tudósítások. Aki végképpen kimaradna a világ bajából, meghallgathatja a Bartók Rádióban az anyanyelvi bakibörzét, ismétlésben. S ha már az ismétléseknél tartunk: csak vasárnap négy műsorismétlést érhetünk tetten. Tíz-valahány esztendővel ezelőtt hallott művek kerülnek elő. Biztos, hogy alkalom- adtán érdemes feleleveníteni a régi dolgokat, de akkor legyen funkciója. Ráadásul a rádiósok arra sem panaszkodhatnak, hogy olyan sokba kerülne egy-egy új rádiójáték elkészítése. Egyszerűen kényelmesebb a régi szalagokat újrajátszani. Bizonyára mindenki tudja: helyhiány miatt néha kimaradnak anyagok az írott sajtóból éppúgy, mint az elektronikusból. Egyenesen tragédia lenne, hogy egy napilap jegyzete például ma a karácsonyi készülődés jegyében íródna. A rádiósok számára úgy tetszik, ez nem számít. Január utolsó napján olvasta fel Parti Nagy Lajos magvas írását a Kossuth Rádióban. Nem a jegyzetíró bűne — ő otthon dühöngött —, hogy a műsorszerkesztők január utolsó vasárnapjának délutánjára tették az anyagát. A jegyzet aranyvasárnapi hangulatban fogant, a törökbálinti udvaron sorsukra váró fenyőfákról. S arról, hogy a szerző igen várja a havazást. Nos, ez utóbbi másfél hónap múlva megvalósult. Ez adta netán az apropót, hogy úgymond, végre adásba került a jegyzet? A stresszról. A Szonda tudományos magazin mindig színvonalas műsoraival kelti fel a figyelmet. Ezúttal Elek László szerkesztő-műsorvezető Sellye professzorra emlékezett. Azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelni, miért volt oly aktuális munkásságáról szólani. Soha ennyire fontos nem volt, hogy miként védekezzünk korunk betegsége ellen — tudatosan. Dr. Köp Máriától megtudták, hogy hamarosan létrejön hazánkban egy úgynevezett magatartásta- ni intézet. A kutatások azért lesznek izgalmasak, mert az új körülmények közé kerülők viselkedéstanát lesz hivatott vizsgálni. Mi vált ki manapság vészreakciót? Hogyan éljük át a mindennapok stressz-élményeit? Hogyan tudatosul (tudatosítható) a vészhelyzet felismerése és a védekezés? Hogy az embert a maga teljességében vizsgálja a gyógyító tudomány Európa közép-keleti térségében is. Jó lenne, ha a gyakorlati segítségről beszélne még a Szonda. Erdős Katalin
