Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 13. SZOMBAT 13 Búcsú Egy hete, szombat reggel „mélyen meghatódva” hallgattam Gombár Csaba elnök úr búcsúszavait a rádióban. Az elmondottakkal kapcsolatban néhány gondolat jutott eszembe. Az az érzésem, hogy nemcsak nekem, hanem velem együtt a városokban, falvakban és a tanyákon élő több millió embernek. Két és fél év telt el a rendszerváltás óta, de néhány őszinte, új hang kivételével ugyanazok a riporterek szólaltak meg, akik hűségesen kiszolgálták a Kádár-rendszert, lelkesen közvetítették Brezsnyev, Kádár János, Ceausescu és a többi kommunista vezető összeborulá- sát és csókjait! Sok ezren élünk még ebben a kis országban azok közül, akik jól emlékszünk a csernobili atomerőmű katasztrófájára, s az akkori moszkvai tudósítónk ködösítő szavaira: „Bár robbanás történt, de különösebb veszély nem fenyegeti a környező lakosságot!” Ha engem kényszerítenek egy ekkora hazugság kimondására, inkább elmentem volna segédmunkásnak. Az illető úr azonban nem ezt tette, s ma is szerkesztő a magyar rádióban! Nyugodt lelkiismerettel tette meg a 180 fokos fordulatot? Ha beszélhetünk egyáltalán lelkiismeretről?! Mindannyian tudjuk, hogy a rádió leghallgatottabb műsora a Vasárnapi Újság volt. Szerkesztői, Győri Bélával az éjen, olyan igazságokat tártak fel és mertek kimondani, amelyekről millióknak fogalmuk sem volt. Ki vele, elltávolítani, hangzott a parancs. Őt ki búcsúztatta el? Lélekben mi rádió- hallgatók, hölgyeim és uraim, és mi vagyunk többen! Történelmünk legnagyobb földreformja zajlik hazánkban. De vajon naponta hány perces tájékoztatást hall a rendeletekről, a visszaélésekről, s a jogairól a vidék lakossága? Reggelente a Falurádióba igyekezett belezsúfolni Búzás Andor és Lakatos Pál a legfontosabb törvényeket, amelyeket az egyszerű, falusi emberek meg sem tudtak érteni. Bezzeg, annál többet szónokoltak a mezőgazdaság kilátástalan jövőjéről a fő műsoridőben! A Kossuth, a Petőfi, a Danubius adók hajnaltól késő estig üvöltik a rockzenét. A 40 évesnél idősebbekre, akik November 9-én, a késő délutáni órákban a Corvin külső őrsége elfogott egy bujkáló orosz ezredest és egy őrmestert. .. Este, 10 óra felé azonban hívtak az irodába, mert az orosz ezredes velem akart beszélni. Hiába kérdezték, hogy mit akar, csak azt hajtogatta, hogy a parancsnokkal akar beszélni. Senki másnak nem hajlandó elmondani azt a fontos dolgot, amit közölni szeretne. Egy egyetemista volt a tolmács, aki jól beszélt oroszul. Az ezredes elmondta, hogy ő bemérő tiszt, s a Corvin már be van mérve. Hajnalban kezdik el nehéztüzérséggel veretni, és kő kövön nem marad. Most, hogy tudjuk mi vár ránk, azt csinálunk, amit akarunk. Azonban arra kér, hogy őt és az őimesterét vigyük el a Corvinból bárhová, de innen lehetőleg messze... A corvinisták három csoportra oszlottak. Erdős, Szabó és az én parancsnokságom alatt hajnali 3 óra körül megkezdtük a kivonulást. Nekem azonban még volt tennivalóm. Az orosz ezredest behívattam a parancsnoki irodába, és még mielőtt a törzs szétoszlott volna, azt mondtam neki, hogy feladjuk a Corvint. Ha igaz az, amit mondott, biztosítottam, hogy az őnnesterrel együtt szabadon elmehetnek. Ha azonban nem igaz, s ez csak egy csel volt a Corvin feladására, ebből a pisztolyból — mutattam fegyveremre — kapnak egy-egy golyót mind a ketten. — Ezek után is azt állítja, hogy hajnalban megkezdik a nehéztüzérségi tüzet? — kérdeztem. — Igen — felelte az ezredes, s csak arra kért, hogy siessünk. Az ezredest és az őrmestert négy géppisztolyos őrizetére bíztam. Két másik harcos és Zsuzsa segítségével összeszedtük az összes iratokat, vigyázva arra, hogy a corvinisták névsora is benne legyen. Egy üres lőszeres ládába tettük és lev ittük a Kisfaludy utcába. Leöntöttük benzinnel, meggyújtottuk és megvártuk amíg elégnek a papírok. A megmaradt hamut összetapostuk. Ezzel biztosítottuk, hogy a corvinisták névsora soha senkinek a kezébe nem kerül. Azt hiszem valamennyien sírtunk, amikor megkezdtük a kivonulást. Erdős és Szabó már elmentek egy-egy csoporttal, és az a parancsnok, aki úgy döntött, hogy itt marad, még mindig keresett önként jelentkezőket, akik vele akarnak maradni. Ebben az egységben kb. ötvenen voltak, akik valóban a végsőkig kitartottak. Lehet, hogy a sok álmatlan éjszaka, lehet, hogy a Corvin köz feladásának a hatása, vagy mindkettő hozzájárult ahhoz, hogy az erősnek hitt szervezetem felmondta a szolgálatot. Annyi erőm sem volt, hogy felálljak, amikor Zsuzsa kért, hogy induljunk. Éva és Zsuzsa — két hűséges bajtársam — támogattak, vonszollak két oldalról a koromsötét pesti utcákon. A Rákóczi téri vásárcsarnok mögött foglaltunk el egy épületet, ahol a lakók mind lehúzódtak a pincébe. A Corvin feladásáról a Fehér Könyv a következőket írja: „A veszélyessé vált hadiszállást kiürítették, s a Continental szállóban, a Körúti és Rákóczi úti házakban verődegyébként a leghűségesebb rádióhallgatók, ki gondol? Milyen kellemes volna néhány opera, operett, magyar nóta, vagy régi slágerek hangjaira ébredni a rohanó, zaklatott hétköznapjainkban! Kérjük a rendszerváltást a rádióban! Elegünk volt a riporterek útszéli, közönséges szavaiból, hazudozásaiból, gúnyolódásaiból, magyartalan kifejezéseiből, állandó ismétléseikből! A független és őszinte tájékoztatást várom, a becsületes, lelkiismeretes riportereket! Kárteszi Istvánné Cegléd Mitói függetlenek? Amikor Hankiss Elemér és Gombár Csaba benyújtották a lemondásukat, Göncz Árpád meghatódottan és drámai szavakkal méltatta a két volt vezető tevékenységét, amelyet „példátlanul durva támadások” kereszttüzében is „eredményesen és korrekt módon” (?) végeztek... Ugyanebben az elnöki méltatásban nyíltan arra bátorította a két közszolgálati médium dolgozóit, hogy „eszközeikben legyenek hűek e gyakorlathoz, és őrizzék meg az intézményeik függetlenségét”! (Mindig zavarban vagyok, amikor a „független” tájékoztatásról, mint napjaink élő gyakorlatáról hallok, mert a kinyilatkoztatok elfelejtik meghatározni azt, hogy mitől függetlenek!) Persze napról napra kiviláglik, miként is képzelik el eme hírközlők a „szabad és független” tájékoztatást. Alighanem úgy, ahogy azt Radics Péter a február 8-ai „Napzárta előtt” című műsorban megtette. Mint „független” műsorvezető „szabadon és függetlenül” irányította a rövid lélegzetű vitát Kupa Mihály, Katona Tamás, illetve Tardos Márton és Wekler Ferenc között. Olyannyira nem adott még a „függetlenség” látszatára sem, hogy tendenciózusan segített a két liberális képviselőnek a kormánypártiak „sanyargatásában”. (Egy alkalommal például oly módon igyekezett egy kérdést „rövidre zárni”, hogy újabb ajánlatot tett Tardoséknak: „A következő témakör sokkal alkalmasabb a kormány sarokba HISTÓRIA Pongrátz Gergely Corvin köz, 1956 (Részlet) tek össze kis csoportokban. Ezekből a házakból végrehajtott orvtámadásaikkal és lövöldözésükkel ők provokálták a Körúti, a Rákóczi úti és az Üllői-úti házak összelövöl- dözését.”* November 10-én, a késő délutáni órákban tértem csak magamhoz. Egy második emeleti szobában voltam, ahova Jutka és Zsuzsa egy megvetett ágyba fektetett le, de ekkor én már semmire sem emlékeztem. Amikor magamhoz tértem, felöltöztem, és kimentem a helyiségből. Ajtóm előtt két géppisztolyos bajtársamat találtam a folyosón, akik őrségben állva vigyáztak rám. Jólesett féltő gondoskodásuk. Az egyik lejött velem, hogy megmutassa hol van a házmester lakása, amelyből most az új segélyhely lett. A másik őrségben maradt, mert azt a szobát, ahol én előzőleg tartózkodtam, jelölték ki az új parancsnoki irodának. (Ahova azt hiszem soha nem tértem vissza.) A segélyhelyen találtam a három orvost, Zsuzsát és néhány könnyebben sebesültet, akik sebeik átkötésére jöttek be. Ott volt az orosz ezredes és az őrmester is, akik Pufival beszélgettek, aki nagyon jól tudott oroszul. Jutka említette, hogy Doki alig fél órája jött vissza a Corvinból, ahová még délfelé elment, hogy megnézze a helyzetet. Közben megsebesült. Mindkét combján átment egy golyó, de szerencsére csontot nem ért, s nem lett komoly baja. Lefeküdt a másik szobába, de azt mondta, hogy amikor lejössz — ezt rám értve mondta Zsuzsa —, azonnal ébresz- szük fel, mert beszélni akar veled, ő szeretné elmondani mindazt, amit látott. Bementem a másik szobába, s leültem a Doki ágyára és felébresztettem. Elmondta, hogy az oroszok elképzelhetetlen pusztítást végeztek a Corvinnál. Szinte rommá lőtték! Találkozott az egyik felkelővel azok közül, akik ott maradtak, s ő mesélte el a történteket. Az oroszok reggel 6 óra felé kezdték el a nehéztüzérségi tüzet, ami kb. másfél óráig tartott. Ők ez idő alatt a Práter utca egyik pincéjében húzódtak meg, várva a tűz végét. Mindenkinél két géppisztoly volt és 10-15 tár. Kézigránátokkal is jól fel voltak szerelve. Parancsnokuk mindegyiknek kijelölte a helyét, amit a nehéztüzérségi tűz vé- getértével, azonnal el kellett hogy foglaljanak. Az orosz páncélosokkal, páncélautókkal és gyalogsággal támadtak, de úgy látszik nem számítottak ellenállásra, mert a gyalogság a járművekkel együtt jött. A szabadságharcosok a romok tetején várták őket, és egy jó órás kemény harc után, a Corvin köz elesett. A bajtársak körül talán hatan maradtak életben. Parancsnokuk is elesett. Olyan sok volt az orosz halott, hogy szorítására...”) Mit mondjak, a felszólítottak — vonakodva bár, de — hallgattak a „független” jó tanácsra! Sokan vannak az utca emberei között, akik — jóllehet, mint a megváltást várták Gombár és Hankiss távozását — ' csalódottak. Ugyanis semminemű pozitív változást nem tapasztalnak azóta sem. Sőt! Úgy látszik, életbe lépett a bevezetőben említett liberális felhívás parancsoló ereje, amellyel a „legnagyobb magyar írók” (Göncz, Kontód) és a szociálbolsevista sajtóapparátus „nagy túlélői” hatásosan érvényesítik a színfalak mögött bujkáló régi szellemiséget! Bizonyítva a személyektől (is) független maffia élő rothadását... Brezovich Károly Vác „...ha mind összedalolunk...” „Szép egyedül” — mondotta Csurka István a közelmúltban. „Fájdalmas egyedül” — írta Horváth Béla a minapi cikkében. Reményteli volt együtt lenni a buapesti XIII. kerületi MDF székházban február 8-án. Vödrös Attila fő- szerkesztő és újságíró gyakornokai voltak a vendégek? A mintegy száz főnyi hallgatóság megismerkedhetett a nemzeti-keresztény szellmiségű Pest Megyei Hírlappal. A jelenlévők választ kaphattak arra, hogy miért nem kegyeltje „az isteneknek” a megváltozott arculatú újság, amelynek munkatársai bizalmat öntve, kedvet, hitet és lelkesedést adva írnak arról, amiről beszélnek az emberek. A hozzászólók kinyilvánították erkölcsi támogatásukat, javaslatokat fogalmaztak meg a lap szélesebb körben való terjesztéséhez. Kodály Zoltán mondotta, az ér sokat, ha egyre többen, „ha mind összedalolunk”. Akkor lesz szép, egész a „Harmónia”. Jó volt együtt lenni! Azon töprengek, vajon miért hallgatták el, őrizték titokként néhány újságban az összejövetelről szóló értesítést. „Quo vadis” — magyar sajtó? Baleczky Ivánné Budapest a hullák a Corvin környékét szőnyegként terítették be. Amíg a felkelők a pincében voltak, mind azt ismételték, hogy: „Meghalunk, de előbb megfizetünk érte.” A Corvin elesett, ők sajnos meghaltak, de az oroszok valóban nagy árat fizettek érte. Ez a felkelő is háromszor sebesült, mégis ő segített Dokinak visszajönni a Práter utcai comblövése után. Átmentem a másik szobába, ahol az orosz ezredest és az őrmestert őriztük. Tudomásukra hoztam, hogy szabadok. Két forradalmárt kértem meg, hogy a Városliget széléig kísérjék el őket, s vigyázzanak biztonságukra. Kézfogással váltunk el, ígéretem betartottam. •Fehér Könyv, III. 83. 9 Népfelkelés a solti járásban A Honvédelmi Bizottmány 1848. december 18-án kibocsátott felhívásában felkelésre szólította fel „A magyar nép”-et.„Szabad mozgó (guerilla)”csapatok szervezését kezdeményezte az OHB, az ellenség utánpótlási vonalainak pusztítására. A felhívás nem maradt eredménytelen, az egyes vármegyékben sorra alakultak az egységek. Pest vármegyében 1849. február 11—14. kozott szervezte meg a népfelkelést Ács Károly szolgabíró. A még fiatal, 1824-ben született Acs jogi tanulmányai után a pilisi járásban kezdte köz- szolgálatát, 1848. május 8-án lett szolgabíró. Kossuth felhívására 1849 februárjában megalakította a solti járásban a „védelmi bizottságot”.melynek elnökévé választották. „A nép becsületes, ragaszkodik hazájához, szabadságához mint üdvezítójéhez... E vidéki népben nagy morális erő'fekszik.”— írta Kossuthnak egyik levelében. Egységébe a vármegyéből mintegy négyezren jelentkeztek és „várták a pillanatot, melyben a meghódításukra küldött nyomorult szabadsággyilkosokat eltörtendok lesznek a föld színéről.” A vármegye déli részén működő csapatok eredményesen kötötték le az ellenség erőit, megakadályozták Windisch-Grätz öszeköttetését a délvidéki császári erőkkel. Még arra is telt erejükből, hogy a Dunán átkelve szétugrassza- nak egy osztrák alakulatot. Ács Károlyék mintegy egy hónapig tartották magukat, csak március elejére sikerült jelentős császári erőknek felszámolni a mozgalmat. Ács a „védelmi bizottság” feloszlása után Pest vármegye főjegyzője lett. A szabadságharc bukása után bujdosott, de elfogták és 1852-ben halálra ítélték, ezt később hat évi várfogságra változtatta a hadbíróság. Kiszabadulása után tanárként dolgozott, a közéletbe 1861-ben tért vissza, mikor a szentendrei kerület mandátumával tagja lett a képviselőháznak. Pogány György
