Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. FEBRUAR 13.. SZOMBAT Keresek valakit, akit sohasem láttam, mégis ismerem, s ha valami csodaképpen elém léphetne, ráismernék. Miről, hogyan? Gyermekkoromban, amikor nélkülözések, megaláztatások között álmodtunk apáink késő estéli beszélgetései nyomán valami új korról, amelyben nem lesz éhség, szegénység, elmúlnak a fényes kastélyokban hasura-szőttessel eltakart kerti mulatságok, amelyből mindig kívülre szorult volt a cseléd, ebben az időben élt — járt — tanított egy mezítlábas ember. Ment majorokról majorokra, meszelet- len tanyáktól kerítetlen szegény udvarokra s esténként maga köré gyűjtve az embereket magyarázott, tanított. Kora tavaszokon ütött-ko- pott kerékpárja csomagtartóján facsemeték voltak felkötözve, vitte-adta azokat, mert ebben az időben szegényember gyerekének csak egyetlen elérhető gyümölcs jutott a fa-eper. azt még útfélen is megtalálta, s azt a csősz sem védelmezte. „A szilva nem kényes. Megterem akárhol. Ültessenek, mert a mi gyerekeink vitamin nélkül nőnek. A gyümölcsben sok van. Öregnek, aprónak szükséges. Zöldséget is kell termelni. Nemcsak szárazpaszuj van a világon. Friss ganéjból, földből t'alatnyi melegházalja kerteket kell rakni. Abban felnő magról a palánta. Tört üvegdarabokból lécrámákba palántaborítót kell készíteni. Azt még mikor erős az éjszakai hideg, hasurával kell takarni. A trágya melegében megnő a palánta, és mikor kiengedett az idő, ki lehet ültetni. Meg kell lelni a módot, hogy egymás között cseréljék a magról kelt palántát, de minden tanyán legyen elébb pár lépésnyi zöldséges kert, egy néhány gyümölcsfa, mert hitvány bőrben él a mi népünk, harmadolja is minden járvány, betegség, de nem szabad hagyni, hogy így maradjon. Szeretném ha megértenének, emberek!” Szinte szóról szóra így mondta el egyik szomszédunk esti tanyázáskor a máshol hallott beszédet, ő látta, ismerte, találkozott Somogyi lmré\e\, merthogy róla szól a mostani vallomásom, amikor kis könyvecskéjét újra kiadták. Rossz fényben élnénk, ha elfelejtenénk ki volt. így tartották: minden szegénynek ismerője, minden cselédnek segítője, akik uradalmak közös konyháin kényszerülnek élni. Amolyan magyar próféta, szegény apostol, aki magától szegődött el új magot hinteni. 1947-ben ősszel, amikor átszorultam más országból, már hiába kerestem, meghalt. A Kertmagyarország felé című, 50 év múltán újra megjelentetett kötetben (Magyar Elet kiadása, Püski Sándor kiadó) az életrajz-össze- gező azt írja: „orosz ruhába öltözött, vetkőztető banditák halálra sebezték éjszaka, hazatérőben, valahol a Városliget fái közt, mert nem akarta leadni magáról a ruhát.” Szabó Pál író, Somogyi Imre barátja úgy mondta: „Szépítés az egész. Szökött orosz katonák voltak, akik a maguk részéről befejezték a háborút, és itt raboltak fosztogattak tovább az országban. Szegény Imre! Pénzt gyűjtött támogatott cselédjeinek, valami magyar szövetkezetét akart, a pénzt elvették, halálra sebezték, kínlódás volt az a két esztendő, ameddig még húzta, belehalt. Sokszor eszembe jutott; ha megéli a változásokat, az ő magyar módi szövetkezetéért az ávósok verik agyon. Mert ő mást akart, nem kolhozt! Kertmagyaror- szágot!” Felütöm a könyvet, idézem a törekvő apostol tiszta igéit, melyek ma is frissek, megindítóak. „Mi maradiak vagyunk. Nehezen mozdulunk. Félünk attól, ami új. Mi már a jót sem akarjuk elfogadni jónak. Magyarország parasztország és Kert- magyarországnak kell lennie. És mert olyan nehezen mozdulunk, annyira ragaszkodunk a hagyományainkhoz, a kertgazdaságra való áttérést idejében kell kezdenünk, ha nem akarunk elkésni. És ezt alulról kell megcsinálni... Ütött a tizenkettedik óra a Kertmagyarország megvalósítására.” „Egyedüli lehetőség a kertgazdálkodásra való áttérés... Parasztszövetkezetek útján... Lehet a magyar paraszttal boldogulni, csak nem vállverege- tésssel. Szereti, várja a magyar paraszt, hogy tanítsák, örül, ha törődnek vele, de magyarul kell hozzáfogni.” Ne tekintse senki feleslegesnek az idézetet, soha nem volt időszerűbb, mint most, mikor annyi és annyi megrázkódtatás útján, újra kell kezdeni. Kolhoz-szövetkezetből kiábrándultán, megtörtén és beleöregedetten, friss sebeket ejtő kifosztás félelmével: mert kiszaladhat alólunk a föld is! Cseréld be a kárpótlási jegyedet gépkocsira, hűtőgépre, bankbetétre... tékozold el visszajáró örökségedet — ilyen világ járja most! Hol késnek a mezítlábas próféták, hogy hintsék a biztató szavakat: ne engedjetek a kísértésnek! Sok Somogyi Imre kellene! Most vesszük észbe, hogy hiányoznak. Kertmagyarország ott kezdődik, hogy minden örökölt értéket keressünk és találjunk meg a magunk boldogulására. Az elvesztegetett, kiirtott magyar tájhoz — földhöz — gazdához szokott jószágot, az egykor is aranyat érő magvakat, a kenyeret-takar- mányt hozót, a lesajnált kertészetet, amelyek zöldségeinek belső tartalma különb, mint a bolgár kertészetekben termett, vagy a melegégövi. „Nem képes berakodni rövid érésidő alatt a tartalom.” így tudták a magyar kertészek, Somogyi Imre tanítványai. Virrasztók! Bizony kevesek között is néhányan voltak, akik, mint ő, nem ismerték a fáradalmakat a többiekért. Az észre sem vett emberekért. A cselédekért. Szobrászművész volt. Alulról feltörekedett gyerek, akinek öregapja még a hírmondók között is ritka volt már, nagy tudományú pásztor. Az Alföldről, méghozzá a szegényebb földű Abonyból indult, hogy elérkezzen Kertmagyarország kapujába. Rozsszalmából, nádból, sárból, gyékényből megtanította hasurát szőni a szegényeket. Tiszaladánytól Makkfalváig, Dózsa György szülőhelyéig érte át tekintete a szegények országát. A paraszti jövendő az ő meggyőződése szerint a következőkben teljesedett volna: őshonos jószátartásunk újraélesztése, a kertgazdálkodás meghonosítása, százával szervezett népfőiskolák, de mindezek lent, alul, a legel- hagyatottabb embertömegek, a cselédség köréből kiteljesítve magyar parasztszövetkezetekké, s megszületett volna a Duna-medencében egy másik Dánia. Hová lettek félbemaradt szobrai? Soha nem bukkannak föl rajzai? E vékony kis kötetbe belefér cikkekbe tömörített életműve? Negyvenöt éves volt. Amikor hányatott élete sok szenvedéssel befejeződött 1947-ben, itt akkor indult más testre szabottan a kolho- zosítás, amelyből soha nem születhetett Kertmagyarország. S hogy az erőszak egybeterelte nagy közös birtokok sorsa fölött átfújt az idők szele, tudják már, hiszen a Csendes Don mentén is oldódnak az elrozsdált lán- cok-pántok, amelyek egybe- kényszerítették a határokat, itt Közép-Európán minden gonosz mesterkedések ellenére kialakulnak a családgazdálkodás (és nem farmer!) lehetőségei, az álszövetkezetekből pedig parasztszövetkezetek lesznek a mi testünkre — életvitelünkre alkalmas új törvények szerint a bukott kommunizmus követőinek, gazdasági irányítóinak minden mai mesterkedése ellenére. És hogy ezek mind végbemennek nagy kínlódások, keserves csalódások között, ez azért történik, mert itt volt, itt járt, itt tanított — nem is olyen régen — egy mesebeli ember, Somogyi Imre, aki már akkor látta Kertmagyar- országot. Fábián Gyula Virrasztók Cserépbe a csángókat! Érdekes sors a kisebbségi. Van, aki éli, van, aki megél belőle. Nem irigylem és nem sajnálom egyiket sem. A Természetes Szelekció ítélőszéke előtt minden túlélő egyenlő eséllyel áll meg. S ahhoz, hogy odaállhasson, élnie kell, ahogy lehet. Minden, ami üdvözítő, legyen az erkölcsi kényszer, szokás, tehetetlenségi erő, kompromiszum vagy akár csalás, azonos pontszámot ér. De sem az illúziók, a potenciális alternatívák, sem az erkölcsi erények nem részesülnek pluszpontban. Nem folytatom. Lássuk inkább a példát. Vannak, még vannak csángók. Csángók, ahogyan imádkoznak, ahogy ünnepelnek, ahogy beszélnek. Párét, lobodét, lósorgyit, máiét esznek. Ha a íján megfelekedett, és bubát csánt, az oltár előtt hámot vetettek rá, s úgy vezette a mámája vagy a tátája. Vályogból a házuk, a templomjuk viszont óriási. Reggel és estve ott imádkoznak kegyelemért. Megalázva, alázatosan élnek, nem egyezkednek senkivel semmiért. Csupán az üdvözülésben hisznek, istenükben bíznak. Zúgolódás nélkül kapálják meg jóltáplált papjuk földjét: hátha egy-két szót szól majd az érdekükben. S ha netalán a pap azt mondja, a csángó nyelv nem tetszetős az isteni füleknek, nem szólnak csángóul, vagy látni sem akarják a papot. Elhallgatnak, szétrebbennek, ha idegen megy végig az utcán. Ha vendég jön, a máiét az asztalra teszik, a földre húzódnak, az ágyat átengedik a vendégnek. A süllyesztő és a centrifugális erők ellen csak egyféleképpen tudnak védekezni: csángóságukkal. Olyan a sorsuk, mint a virágé. Szép kiszolgáltatottság. Aki nem érzi szépnek, elmehet, s el is megy cserepes virágnak. Vannak, már vannak csángó-menekültek, csángó- munkakeresők. csángó-egyetemisták. Vannak csángó-szakértők, akik hírnevet és/vagy pénzt szereznek azzal, hogy a csángókról, a csángók nevében beszélnek. A Moszkva téren találkoztam andalgó párral, amely — de azóta sem hiszem róluk, bár tőlük hallottam — a csángók megsegítésére gyűjtött. Pénzt. Vannak alapítványok, amelyek pénzén lehet és érdemes úgymond csángó-kutatást szervezni. Mint ahogy tette legutóbb egy csoport, azzal a megfogalmazott szándékkal, hogy egy hétig együttéljen a csángókkal (szegények! s a még szegényebbek!), s hogy a köztudatban élő vasárnapi csángó-képet meghazudtolja. Csak épp azt nem tudta még, hogy milyen is az a kép. Van, aki segélyt szállít a csángók részére: nyugati használt cuccot. S hála fejében elfogadja és magával viszi az utolsó csángó inget. Van, aki nem érti-érzi a csángónyelv ízét- zamatát, de írni, olvasni, beszélni tanítja (önként, szabadidő-foglalkozásként) a csángókat. Valaki olvasásszomjat támasztott egy csángó fiatalban. Örült a család, tisztelettel tekintett rája, nem engedték kapálással tölteni az idejét. A Pestről hozott könyv: Agatha Christie. Mondom, egyre többen, egyre vakmerőbben, egyre leleményesebben ostromolják megváltó/ön- megváltó szándékkal a hátsó kapukat. Vajon ellent tudnak-e állni a csángók, s ha igen, meddig, a jószándékú agressziónak? Vagy előbb- utóbb segélycserépber. illato- zik-pompázik minden csángó virág? A civilizátorok, a szamaritánusok örömére, lelki üdvösségére? Hogy is mondják Keleten? Adj az éhezőnek egy halat, s megmented az éhenhalástól. De tanítsd meg halászni, s akkor élni tud. Ez azonban nem üzlet? Mert mi lesz azokkal, akik abból élneK, hogy naponta könyörületességet gyakorolnak? Keszeg Vilmos Tamás Pál: A halász (fémdomborítás) FARKAS ÁRPÁD N. L., az <5 tajtéksörényű ménjeivel Voltam én harmadfű csikó a csihadó időben, táltosos táncú, sosem herélt-paripás; csiklándta szügyig érő szőrfű fütyülőmet, ha száguldtam nagy, szabad mezőkön, horhosokon át. Nem zabra ment a játék! Megfontolt vihánc volt, míg jászol elé kötni eljövének ők — jó szügyelős hámmal, nyereggel, zablával, csikóbőrkabátban —, a tűvé-tevők. Maradtam volna hőkön, pányván, majszolván holt szenet tenyérből, ha már enni kell. De akkor por piroslott föl a láthatáron, Felém zúdult 0 vadezüst-hajával, s tajtéksörényű ménjeivel — Patarobajuk eretnek ének nékem, megváltó haramia-himnusz, immáron minden időben az. Bőgessenek új s új csecsemőt a jászlak! Új s új táltost a pirkadó parázsnak! Zsibongjon mennybe a zab! — Mar no János Október október vége van, másolgatok csukva az ablak, bár ízlésem szerint inkább leveleznék, nem pedig csak így bele a vak világba; hiányzol, írom pokoli zajt csap az összetört üveg, másfelől viszont a levélírás megengedhetetlen, mert fennhéjázó luxus volna a jelen árapály közepett... természetlíra?... visszalök az ellenpont bolygóképű hiánya, nővérem tereget a függő folyosón, szürkét lucsok fehérrel árnyal, itt ülök, másolom, egy alagút szájánál, képzelem, hogy’ tép, mardos egy reflex
