Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-12 / 36. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 12., PÉNTEK 13 Egy kitüntetés margójára Nemrég három napilapot hasonlítottam össze. Cím szerint nem sorolom elő, elég az hozzá, a három között ott van új fölfedezettem, a Pest Megyei Hírlap. Mellesleg a másik két napilap közül az egyik Pestet, illetve Magyarországot jelöli — címében. Kedvencnek gondolt lapomban elviselhetetlen mennyiségű keresztrejtvényre bukkanok. Ezekkel mint „magazinnal” lettem beetetve. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Egy ránézés után nyomban félretettem. Csakúgy, mint a másik lapot, melyben a Zsigmond Attilával folytatott nyúlfarknyi beszélgetésnek ugyan megörültem, de, hogy úgy mondjam, „nem igazán” érdekelt, hogy például Derkovits... Kivált akkor nem, ha fontossági sorrendre gondolok. De a lepe- dőnyi reklámszlogen láttán elgondolkodom. Marad hétvégi olvasmánynak a harmadik. Ennek még hangulata, urambocsá’! — majd- nemhogy azt mondtam, ,jva- rázsa” van. Nézem a Pest Megyei A jelen század elején híres volt a Felvidéken Raszlavica, közel a lengyel határhoz, mert három-négy vármegye járt oda, az úgynevezett felső kastélyba görbe napokat csinálni, en- ni-inni, kártyázni, hét nap, hét éjjel egyfolytában dári- dózni. Bánó András és felesége, egy csodálatosan szép asz- szony, a Rozgonyi Cicellék, Zrínyi Ilonák fajtájából, egyként szívesen látta az éhes, szomjas vendéget, és ha fogyott, ürült a pince és hombár, csakhamar meg is telt az. Messze földön híre volt Bánó András vendégszerető kastélyának, világszép asszonyának, és Felső-Magyaror- szágnak nem volt látogatot- tabb kastélya, mint az Eperjes és Bártfa közt fekvő Raszlavica. Történt, hogy 1814-ben nagy tanácskozásra gyűltek össze a birodalom székvárosában, Bécsben Európa hatalmas koronás fői, és mindenképpen okoskodtak, hogy tudnák ártalmatlanná tenni a franciák rettegett cézárját, Napóleont, aki már-már mindnyájok nyakára gázolt, és meg akarta változtatni a világ térképét. Részt vett ezen a tanácskozáson I. Sándor orosz cár is, korának egyik legpoétiku- sabb hajlamú, legromantiku- sabb fejedelme. I. Sándor, kedvelője irodalomnak és művészetnek, bálványa az asszonyoknak, egy valóságos német Minnesänger, akinek kezébe jobban illett volna a lyra, mint a rettenetes Pál cár által örökbe hagyott kancsuka. Mikor a nagy tanácskozások, amelyeket bécsi kongreszHírlap idei harmincegyedik számát. Ez a lap ugyan nem ígér nagy szalagcímes hűhót, vagy „magazint”, de itt, mindjárt a címoldalon negyvennégy kisiskolásról olvashatok, akik a Kárpátaljáról, és az ottani nevelőotthonból érkeztek mihozzánk két hetet vakációzni melegszívű befogadóiknál. Szívem táján bizsergető örömfélét érzek. Megkérdezném mindenkitől: Kérem szépen, ez tán a Magyar Út? De inkább olvasom tovább az újságot. Az is öröm, hogy ugyanitt Kós Károly bátyánk arcmását, Zsögödi Nagy Imre rajzáról láthatom a címlapon. Nem feladatom most apróra számba venni a lapszámot, de egyvalamit azért mégis megemlítenék, nagyon halkan persze. Megtudhatom az újságba lapozva, hogy „kitüntették Szer- vátiusz Tibort”. Semmi különös. Ezt a két föntebb említett — sokáig kedvencnek vélt lapom szombati számában ugyancsak színezi. Bár amazok ugyan nem, de ez a Pest Megyei Hírlap fényképet is közöl. Ez igen! Nemcsak szobrásznak kiváló, de szálegyenes ember Szer- vátiusz Tibor. szus néven ismer a világtörténelem, véget értek, a koronás fők is elbúcsúzkodtak egymástól és szíves vendéglátó gazdájuktól, Ferenc császártól, azután ki-ki elindult a maga országába. Ment Sándor cár is haza a vidám, nyájas Bécsből, ahol olyan kedves emlékek ma- rasztották, ahol annyi műélvezetben részesült fejedelmi barátja és szövetségese színházaiban. Ment hideg, komor országába, amelynek napsugara is fagyos, és ahol az alattvalók komorak és ridegek, mert fejedelmükben sohasem ismerik a népek atyját. Útja Magyarországon át Galíciába vitte, s egy alkonyi estén a fényes cári hintó az elöl lovagló fullajtárral csak behajtatott Raszlavicára, egyenesen Bánó András felső kastélyának az udvarára. Az úti programban ez a hely volt kijelölve a felséges cár éjjeli szállásául. Bánó András és neje a kastély előtornácában, a szőnyeggel és virággal díszített lépcső alján fogadták a cárt, Ferenc császár és király szövetségesét, aki minden udvari feszt mellőzve, mint messze földről jövő utas barátságosan fogott kezet a háziúrral és a háziasszonnyal. A híres Bánó-pince és -konyha, ami csak jó volt, feltálalta azon az estén, és a valódi francia pezsgő mellett pókhálós üvegű, s smaragd fényében csillogó rhénusi borok és olyan tokaji aszú állt az asztalon, amelynek átala- gából még Rákóczi Ferenc hadnagyai ittak áldomást Érsekújvár falai alatt... Reggel aztán, mikor az estelihez hasonló pazar villásreggeli után búcsút vett a cár, Hallomásból tudom, hogy újságíró-gyakornokokba sulykolják, miheztartás végett, hogy „Ha egy kutya megharap egy embert, az nem hír. De ha egy ember megharap egy kutyát!...” Nos, visszatérve a szálegyenes szobrász fényképéhez a lapban, a kitérő szövegből ugyanis még egy „apróság” kiderül, szó szerint idézem: „Mint beszámoltunk róla, Szervátiusz Tibor politikai okokra hivatkozva^ nem volt hajlandó Göncz Árpád kezéből átvenni a magas kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Közép- keresztjét...” „Nem volt hajlandó.” Nos ezt az „apróságot” a másik két — sokáig kedvencnek vélt — lapom persze elhallgatta. A többi lapról szó se essék. Ami azért, hogy úgy mondjam, mégiscsak sunyiság. Mifelénk. Borsodban a Pest Megyei Hírlapot — úgy gondolom •— tán nemigen olvassák. De én mihelyt megtehetem, hazamegyek Tardra, s viszem az újságot magammal. De addig is. Magamat meghajtva köszöntőm a kitüntetett szobrászművészünket, s ezúton üzenem falumba: tisztelem az otthonvalókat! Tardi Sándor Budapest Köszönet Az elmúlt év decemberében kaptam beutalót Visegrádra a Gizella telepi kórházba, Bellovics Erzsébet körzeti doktornőtől, aki aranyos teremtés, szívvel-lélekkel gyógyítja a betegeket. A kórházban Kocsis György adjunktus úrhoz kerültem. Epepanaszaim voltak. Már hónapok óta betegeskedtem, ezért alaposan kivizsgáltak. Telkes doktor úr kezelései nagyon jók voltak, lelkiismeretesen végezte a gyógyítást. Akárcsak a tomásznő, Erzsiké. Egészen megfiatalodtam a jó dunakanyari levegőn. Csak köszönetét mondhatok az orvosoknak és a nővérkéknek a lelkiismeretes munkájukért. Ugyancsak szeretném megköszönni a Szent Rókus Kórház szájsebészeti osztályán dolgozó Bőgi tanár úrnak a lelkiismeretes gyógyítását. Szívvel-lélekkel operálta meg a kisunokámat, Szalon- tai Zolikát. Bőgi tanár úr aranyember. A nővérkék itt is lelkiismeretesen végzik munkájukat, kedvesek a betegekkel. Nagyon köszönjük a gyógyítást. Lakatos Györgyné Tahitótfalu Ne vágják ki a teheneket... Régóta sérti a fülemet (lehet, hogy nemcsak az enyémet) egy kifejezés, amely mintegy másfél esztendeje röppent fel. Azóta, jellemző módon, gyűrűzik tova nyelvünkben. Mikor a tehénállomány ritkításának szükségességéről szólt néhány, önmagát szakértőként meghatározó személy, úgy fejezték ki magukat hogy a teheneket .Jci kell vágni”. Azóta egyre többször hangzik el ez a zagyvaság. Lehet, hogy tévedek, de tudomásom szerint — az élettől való megfosztás céljából — a fákat, bokrokat szokás kivágni, az állatokat levágják. Igaz, hogy az állatokat is kivágják szükség esetén, de ez bizonyos állatfajták esetében az ivartalanítást jelenti. Lehet, hogy ezt azok a pesti „szakértők” akik tehenet Mehemedhez hasonlóan vajmi ritkán láttak közelről, nem tudják. Vidéki embertől még soha nem hallottam a kifejezést, viszont néhány igen magas beosztású földművelésügyi minisztériumi tisztségviselő egy riporton belül többször is „kivágta” a teheneket. Természetesen ők is szakértőkként nyilatkoztak. Pedig, ha annak idején őket vágták volna ki a helyükről: akkor talán ma nem lenne tejmizéria és nem szállonganá- nak kósza hírek egy készülő gabonaimport blamázsáról. Milyen szakértő lehet az, aki saját szakterületének elemi kifejezéseit nem ismeri, ugyanakkor országos hatáskörrel dönt? És ez a nyelvrontó járvány ragadós. Ma már szinte hivatalosnak tekinthető, hiszen ha magas körökben így mondják, akkor bizonyára így is van. Pedig a „magas körök” nem mindig jelentenek emelkedett szellemet, vagy szakmai kultúrát. A rangban alább állók viszont szolgai módon utánozzák a „nagyokat”. így, ha már a szarvasmarháknál tartottam, remélem nem tűnik képzavarnak, ha egy latin idézettel fejezem be: „a bove maiore dis- cit arare minor — vagyis: a nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb”. Karsay István Nagykőrös HISTÓRIA Vay Sarolta A cár diadémja kék bársonytokban egy remek gyémántdiadémot nyújtott a háziasszonynak csekély viszonzásul a Raszlavicán élvezett szíves vendégszeretetért — mint ő maga mondotta... Alig másfél év múlva aztán sötét felhők nehezednek a szépasszony eddig volt oly napsugaras életére. Férje, Bánó András meghalt — mégpedig rettenetes módon. A közös hálószobából ugyanis egy csigalépcső vezetett le egy külön kis pincébe, ahol Bánó a legdrágább és legritkább fajtájú aszúborokat tartotta. Itt találta meg Bánót megfojtva egyik hajdúja, akinek feltűnt urának hosszas elmaradása. Abban az időben lapok alig voltak, a hírszolgálat nem volt olyan, mint napjainkban, s különösen a nemesurak dolgaiba nemigen szerettek beleavatkozni. így Bánó Andrást is eltemették a környék, sőt egész Felső-Ma- gyarország nagy részvétele mellett, anélkül, hogy a hatóság valami lépést tett volna a titokzatos ügyben. De mikor már Bánó a családi kriptában feküdt, egyszerre csak elkezdtek beszélni, pletykálni, és csakhamar tele lett a környék a hírrel, hogy az urat senki más nem ölte meg, mint a nagyasszony. Annyira elterjedt a hír, hogy végre az eperjesi nemesi tábla, amely abban az időben kizárólag nemesek bűn- cselekményeivel foglalkozott, kénytelen volt a dolgot bolygatni, és csakhamar megindították a port Bánó And- rásné ellen. Miután az ispán olyan terhelő vallomást tett asszonya ellen, ami minden kétségét a gyilkosságnak kizárta, a nemesi tábla pallos általi fővesztésre ítélte az úrasszonyt. Miután Bánóné minden fórumnál hasztalan apellált, végső szorongattatásában Sándor cárnak írt egy levelet, melyet lovas legénnyel küldött Moszkvába. A legény, aki egy francia kertész fia volt, s a francia hadseregben szolgált, Napóleon alatt megjárta volt Moszkvát, úgyhogy, mint úrnőjét biztosította, bekötött szemmel is odatalál, szavának állt, és a hatalmas I. Sándor kezeihez juttatta a raszlavicai szépasszony kétségbeesett levelét. Az oroszok cárja visszaemlékezett a magyar úrnőnek tett ígéretére, és azonnal levelet írt szövetségesének és barátjának, Ferenc császárnak. Mit írt — sohasem tudhatta meg senki, mert vörös plajbásszal kétszer is alá volt húzva: á ces mains, és váltott cári kurírok vitték éjjel-nappal Moszkvától Bécs városáig... Rá egy hétre hivatalos rendelet érkezett Eperjesre a nemesi táblához, melyben I. Ferenc osztrák császár és magyar király elrendeli, hogy Bánó András- nénak de eadem kegyelem adassák, és az egész pör ösz- szes irataival megsemmisít- tessék. Ilyen messze ért el akkor is a minden oroszok cárjának a keze. A húszas években, már akkor letette Bánóné az özvegyi fátyolt, és Hedry József- né volt, midőn egy bártfai képeket áruló ember elmesélte neki, hogy ott a napokban meghalt egy öregember, aki régebben mint botosispán szolgált több előkelő Sáros megyei családnál. Az öregember nagy kínok között halt meg, és halálos ágyán bevallotta a gyóntatónak, hogy embert is ölt, egy volt gazdáját, akit a pincében megfojtott, aztán ráfogta a gyilkosságot úrasszonyára... hozzátéve, hogy a vesztőhelytől ezt is csak a muszka cár mentette meg. Ez az öreg botosispán volt az, aki miatt a nemes úrnő ártatlanul szenvedett volna a vérpadon ivadékait is meggyalázó szégyenteljes halált... (A Régi magyar társasélet című könyvből) Megindul a Váczi Lapok Fest vármegyében az első hírlap (a fővárosiakat nem számítva) Vácott jelent meg, 1870. február 12-én. A város ezzel számos népesebb települést megelőzött, akkor még nem volt lapja Esztergomnak, Székesfehérvárnak, Balassagyarmatnak sem. A „Helyi érdekű heti közlöny” alcímű újság 4 oldalas, 2 hasábra tördelt formában került az előfizetőkhöz. A Váczi Lapok megindítója és első szerkesztője Robonyi Géza nyomdász volt. Beköszöntő cikkében világos programot adott. Robonyi az iparpártolás és a polgári testületek létrehozásának híveként a politikai ügyeket mellőzte; nem ezekkel foglalkozik majd a lap — írta —, hanem a helyi nyilvánosság megteremtésével: „Ne kívánjuk, hogy más gondolkodik helyettünk, hanem kezdjünk már egyszer saját lábunkon járni, és kezdjünk önérdekre ébredni.”Robonyi vállalkozását írásaikkal támogatták a helyi toliforgatók, Rud- nyánszky Kálmán, Tanács Márton, Tariczky Ferenc és az országosan ismert Degré Alajos, akinek itt volt birtoka. A cikkek zömét azonban Robonyi írta. Ezekben egy jómódú, elégedett polgárok lakta város körvonalai bontakoztak ki, fejlett kisiparral, hatékony mezőgazdasággal, jól működő egyletekkel, társaskörökkel. A nemes célok azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a lap elkerülje a veszteséget, ezért a szerkesztő 1870 őszén tisztétől megválni kényszerült Éliássy Gyula vette át az újságot és alaposan átalakította. Neve csak Vácz lett, szerkezetét áttekinthetőbbé tette rovatok kialakításával. Igyekezett támogatókat szerezni, a Takarékpénztár révén a lap anyagi léte biztosítottnak látszott. Az újságban megjelentek a hirdetések is; igaz, kezdetben a polgárok még szokatlannak találták az apróhirdetéseket és nem nagyon vették igénybe. A legfontosabb változás azonban tartalmi volt. Éliássy szerkesztésében a lap a balközép ellenzék váci orgánuma lett. Pogány György
