Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-15 / 12. szám
1 PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 15.. PÉNTEK 13 Szeretet Egyesület Örömmei szeretnék hírt adni arról, hogy ebben a hónapban ünnepeltük meg az Inárcsi Nagycsaládosok „Szeretet” Egyesületének első születésnapját. Nagyon jó érzés volt tapasztalni, hogy az emberek milyen nagyon igénylik a közösségi életet, ahol meg lehet osztani az örömöket, bánatokat. Bátortalanul fogtunk az egyesület létrehozásához, de aztán, látva az önkormányzat kedvező hozzáállását, nagy léptékkel kezdtünk dolgozni. Először csak 30 család lépett be, de ez a létszám mára már 80-ra bővült. Az elmúlt évben sok hasznos dolgot sikerült csinálni. Csak néhányat sorolok föl ebből: olcsó élelmiszer-vásárlási akciókat szerveztünk. Ezt Farkas László, Krizsán Sándor és Nagy Mihály tagtársunk bonyolította le. Olcsó, de jó minőségű bálásruha-akciónkat a ruhásbrigádunk szervezte meg, Jeneiné Kánai Katalin védőnő vezetésével. Az olcsó liberó és egészségügyi betétek beszerzését Horváth Etelka vállalta magára. Két szövőszék segítségével megalakult egy varróklubunk. A gyermeknapot a helyi erdőben tartottuk, ahol a gyerekek a Varjú házaspár, valamint a fiúk jóvoltából lovagolhattak is. A Loboda család buszával a Kamaraerdőre és Békésccsabára kirándultunk. Szeretném megköszönni azoknak a környező vállalatoknak a segítségét, akik mellénk álltak és gazdagabbá tették a családjaink ünnepi asztalát. Ilyen volt például a dabasi kenyérgyár, Tejipari Kft. és nyomda, valamint a hernádi húsipar. Azért soroltam fel ezeket a dolgokat, hogy lássák az olvasók: milyen az, amikor sok jóindulatú ember egy- akarattal törekszik arra, hogy másoknak örömet szerezzen. Persze még nálunk is vannak elégedetlenkedők, de ezek olyanok, akik nem vettek részt a közös munkában, s csak a markukat szeretik tartani. Sajnálom őket. Megalakulásunk óta létrehoztunk egy erdei tábort is és ebben a monori erdészet volt segítségünkre. Örömteli hetet töltöttek gyermekeink a sátortáborban, Várnagy József munkáját külön köszönöm. Köszönet jár Zsíros István tagtársunknak is, aki a kőművesbrigádjával elkészítette az étkező aljzatbetonozását is. A tábort szeretnénk továbbfejleszteni, korszerűsíteni, mivel az önkormányzattól hatalmas főzőüstöket kaptunk tűzhellyel. Már külföldről is jelezték, hogy segítségünkre sietnek. Nagyon örülünk ennek a lehetőségnek, mert szép környezetben nyaralhatnak azok a gyerekek is, akiknek a szülei nem tudnak nagyobb összeget fordítani a nyaraltatásra. Főleg a nagycsaládosokra gondolok, akiknek 3—9 gyermekük is van. Krizsán Sándorné Inárcs Erkölcsi fertő, vagy iskola? Nagykőrös egyik szakközépiskolájában valami nincs rendben. Az iskola „ügyeit” figyelemmel kísérő régóta tapasztalhat igen riasztó eseményeket. A most kirobbant úgynevezett Fekete-ügy, az október 23-ai megemlékezés körüli viták, az ominózus kommunista Be- recz-beszéd közlése csak csúcsa a jéghegynek. De nem erről akarok írni, megtették már előttem mások. Történtek még az intézmény falain belül és sajnos kívül is súlyos, nyilvánosságot kapott — vagy írhatnám azt is elbagatelizálni nem tudott botrányos cselekedetek. Az első ilyen figyelmeztető jel óta tájékozódom az iskola ügyei felől, gyűjtöm az ezekről szóló cikkeket, véleményeket. A jövőért teszem ezt, azért, hogy tapasztalatlan gyermekeinket életük kritikus szakaszában a hazát szerető magyar emberekké neveljék. Az első nagyobb nyilvánosságot kapott ügy 1991. szeptemberében robbant a Ma Holnap cikke nyomán. Az újságíró egy pletyka után eredt. Eszerint a város egyik szakközépiskolájában tavaly egy pedagógusnapi ünnepség és az azt követő vacsora után az egyik nevelő tanár fajtalanko- dott a diákjával. A történetnek az a pikantériája, hogy az egyik önkormányzati képviselőről van szó. A rendőrségi vizsgálat és a bírósági eljárás után a nevelőt elítélték, állásából felfüggesztették. Az elmúlt tanévben egy tanárnőt menesztettek nem megfelelő életvitele miatt. (Munkaidőben is alkoholizált.) Szintén az elmúlt tanév történetéhez tartozik az a kocsmai kirándulás, amely után néhány kollégista fiatalt alkoholmérgezéssel szállítottak kórházba. Az iddogálók felfüggesztett büntetést kaptak. Az ítélet enyheségét az is befolyásolhatta, hogy a pityókázók között volt a város egyik magas beosztású vezetőjének a kislánya is. Az egyik „erős” fiú a nevelőtanár tiltása ellenére akarta részegen elhagyni a kollégiumot. A zárt ajtók miatt az iskola melléképületébe tévedt, ahol leütött egy technikai dolgozót, aki súlyos sérüléseket szenvedett. Ezek mind az elmúlt két (!) tanévben történtek. A számtalan utcai verekedést, a botrányba fulladt diszkókat még nem is említettem. Az iskola vezeti a városban az igazolatlan hiányzások statisztikáját is. Nem állítom azt az iskoláról. hogy csak rosszra tanítja a gyerekeket és az egész intézmény egy erkölcsi fertő. A tanulmányi, szakmai és sportversenyeken elért eredményekért nem kell szégyenkezniük! Ezekben a megye, sőt az ország élvonalába tartoznak. A Kecskeméti Lapok cikkírója a Fekete-ügy kapcsán azt írta, hogy ahol ilyen dolgok előfordulhatnak, ott az egész vezetés, az egész tanári kar alkalmatlan a gyerekek nevelésére. Én nem fogalmaznék ilyen keményen. Az viszont tény, hogy Nagykőrös egyik szakközépiskolájában valami tényleg nincs rendben. Gyökeres változtatásoka van szükség! L. F. Nagykőrös (A teljes név és cím a szerkesztőségben) Az állomás mellett volt egy közös óvóhely, ötszáz személyre. Egyetlen óriási betonkalap borította az óvóhely üregét. Egy különleges bomba megvágta a vasbeton kalapot. — Olyan könnyen alácsúszott a nagykalap az ötszáz fejre, mint a sima cilinderbe a dugattyú. A nagyállomással szemben volt a Lövöldének nevezett sétatér, a hatos hársfasor a jegenyékkel. Itten csak mély, hosszú hat árokból állott az ideiglenes óvóhely. Állandóan sok volt itt a katonavonat. Ma a hat árokban mind a nyolcszáz ember meghalt. A jegenyefákat csüngő, piros gyümölcsökkel, holttestekkel szórta be a légnyomás. Élve senki sem maradt. Előkerültek a titokban tárolt koporsók a városon kívüli városmajor csűrjeiből, amit a várható veszedelem idejére ácsoltatott a szent város vezetősége. Emberi testdarabokkal megteltek a koporsók. De jött egy új bombahullám s szétverte a koporsókat. Miközben odafönt veszettül forgott a Halál gépesített kaszája, az ezernyi propeller, azalatt a bevérzett talajon egy nap és két éjjel szüntelenül sikongtak, égrekiáltottak a fehérvári szirénák, mint valamikor az én ütlegelt, ártatlan kispajtásom visítása: — Ne bántsatok... Irgalmazzatok... Ne üssetek, mi sem vagyunk rosszabbak nálatok. A vizes nyolcasokat, a hadüzeneteket nem mi írtuk. Aki írta, az is csak trianoni seblázában írhatta, mert jaj, de nehéz szétvagdosottan élni azoknak, akik szeretik egymást. De ha vertek, hát üssetek azokért is, akik vétkeztek. Csak egészen szét ne zúzzatok. Csak éppen a Hideg-csillagnak, az északi Vörös-csillagnak oda ne adjatok! — Ezt sivalkodták a fehérvári szirénák egy napon s két éjszakán keresztül. Már messze jártam Székesfehérvártól. Szabadbattyán körül gurultam egy kölcsönkért rozsdás biciklin, hogy a három vármegyére összezsugorodott pici Hazában valahol megkeressem a roncsolt vonatomat, a megéhezett gyermekeket és a türelmetlen, duruzsoló öregeket. Meg is találtam őket, az ukki vasútállomás mellett, a réten, amikor ä batyukon ülve, Károly atya vidám tréfáit hallgatták, ebéd és vacsora helyett. Rózsafüzért mondogattak s buzgón, rendületlenül énekeltek. Kicsi falumat is megtaláltam a kicsi templommal, amit a veszprémi püspöknek, Mindszenty Józsefnek jósága juttatott nekem. Régebben Sárosdnak hívták ezt a zalai falut, mely szülőfaluja volt Savanyú Józsinak, a hírhedt bakonyi betyárnak. Most már Szentimrefalva lett a neve. Innen jártam be hol szekéren, hol biciklin a sümegi, a szentgróti és pacsai járásokat, ahová ideiglenesen beszállásolták a hatóságok a bukovinai székelyeket. Mire Veszprémbe eljutottam, Mindszenty József püspök úrnak a kedves jóságát megköszönni, őt már a „Gestapo” le is tartóztatta. Előbb SopronREGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 49. kőhidára vitték huszonnyolc derék papjával együtt. Később Sopronba kerültek, az Isteni Megváltó Leányainak anyaházába, szigorú felügyelete alá. Amikor a falvak látogatásából bukovinai székelyeim vigasztalása után Szen- timrefalvára hazatértem, kicsi falusi szobámban egyszerre több üzenet torlódott meg az asztalon. Sürgönyök és levelek a veszprémi püspöki kancellárnak. Meggyesi- Schwarznak a tollából származtak. Mindegyiknek ugyanaz a tartalma volt: „Mindszenty József veszprémi püspök úr feltétlenül beszélni óhajt önnel. Keressen meg minket Sopronban, a gőzfürdő szomszédságában, az Isteni Megváltó Leányainak anyaházában.” Késedelem nélkül Sopronban termettem, a Hűség városában. A püspök úr a zongoraszobában fogadott. Leültetett. Csupa kedvesség volt, meleg szívesség. Az „Édesanyám” című könyv püspöki szerzője legeslegelőször édes jó anyámék sorsa iránt érdeklődött. Megköszöntem. Elmondatta velem sebesülésük történetét. Megkérdezte: — Hol hagyta őket? — Az elpusztult Szent György Kórház alatt, az alagsorban, az óvóhelyen, püspök úr. Székesfehérváron! — Meddig maradhatnak ott szegénykék? Úgy hallottam, hogy a betegeket is, az orvosokat, sőt a nővéreket is elvezényelték onnan. — Ők ketten megmaradhattak. Berzsenyi belátta, hogy egyelőre nincsen otthonom, nincsen orvosom, ilyen veszedelmes sebesülésekhez. Ő maga vállalta kedves további gondozásukat. Két nővérke visszamaradását is kieszközölte. — Nagyon érdekelnek a mi derék székelyeink. Elfér- nek-e a kicsi falu kicsi ház és sok-sok gyerek édes hazájában, Zalában? Megférnek-e a házigazdákkal, a zalai szíves polgárokkal? — Csak ott érzik igazán otthon magukat, püspök úr! — Nem értem...! — A Zenélő Kútról már hallottam :—, mondta a püs- kök úr. Hallottam többször hangját is a rádióban. De még nem tudtam meg, ki is volt az a Bodor Béla?... Nekem az elvem mindig az volt, hogy a székelyekről: „kicsit s jót, s ha jó nincs: semmit”. S ejnye, be „jó” az szenzációnak, amit Bodor Béláról mondhatnék, de akkor megesz a szégyen! A reám világító szemek elöl azonban semmit eltitkolni nem volt bátorságom. Szorongva mondtam: — Esett ember volt szegény, igen nagy tudománnyal. Felakasztották szegényt. Utolsó kívánság az volt, hogy kútjának szerkezetéhez leszállhasson mégegyszer, akasztás előtt. Akkor aztán kihajított egy csavart. Amit életében épített, azt most elrontotta. — Mégis, mi volt a vétke? — Nagyon okos székely ember volt. Nagy pénzeket csinált Erdélyben. — Milyen pénzeket? — Csak egy negyedmilliméterrel „vastagabbat” a rendesnél... Mindszenty püspök úr nagyon megnézett. Egész leikéből mosolygott, s azt mondta, hogy most aztán nagyon komoly dologra viszi a szót. —7 Azt a kutat — mondta —, úgy csinálják meg, Kálmán, hogy sokáig megmaradjon s maguk is itt maradjanak! Mert én most egy igen fontos ígéretet teszek. A po- gányok Rákóczi Ferencnek házat adtak Rodostóban. Én maguknak Hazát is adok. Én magukat le fogom telepíteni a veszprémi püspökség birtokaira. Csak a jó Isten erre nekem egészséget és módot adjon. Mindszenty József még kilencven percig beszélt a soproni börtön-szobában, ahol a kapkodó porkolábok ottfelejtették a zongorát. — A gestapo parancsára egyetlen óra alatt ki kellett üríteni az első emeletet az Isteni Megváltó Leányainak anyaházában, amikor politikai börtönnek rendezték be az imádság és a szorgalom házát. Sopronkőhidán ugyanis, ahová egy hideg estén megérkezett Mindszenty püspök az elhurcolt veszprémi papsággal, borzongás fogta el a börtön-igazgatót, amikor ablakából kitekintett. Azt gondolná az ember, hogy minden börtön-igazgatónak kisbőgő húrjából van az idege és képtelen megérezni azt, ami magasabban van, mint a gyomorgörcs. Mi történt a nagyfejű fő porkolábbal, amikor meglátta a Mindszenty lángoló, kedves arcát? Azt az aszkéta, szentarcot, mely jószántából fényképező gép lencséjével még soha szembe nem nézett. Aki elveiért többször „ült”. Hiszen valamennyi diktatúra megkóstoltatta véle mindenfajta börtönét. Csupáncsak festőnek és szobrásznak nem „ült” soha életében. Ezektől nem vett soha vásárfiát Jézus Embere, aki a „hiúság vásárát” igen nagyon elkerülte. A megdöbbent börtönigazgató a következő sürgönyt küldötte két nyelven a német és a magyar hivatalosokhoz: (Folytatjuk)
