Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-15 / 12. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1993. JANUAR 15.. PENTEK A tékozló fiú igen /l debreceni kollégium nagjrabecsült Diákjából, isiiéit Csokonai Vitéz Mikáhboz, a „Garabonciásból”! Uram, én Önnek nagy tisztelője vagyok, ezért is vettem a bátorságot, hogy levelet írjak az Ön számára. Az iskolámat szeretném bemutatni, amely bizonyára sokban hasonlít a debreceni kollégiumhoz. Iskolám Gödöllőn található. Ez a város nyugatra esik Debrecentől, és a Gödöllői- dombság veszi körül. Az itt található Gras- salkovich-kastély volt Erzsébet királyné kedvenc tartózkodási helye. A gödöllői református iskolának nagy múltja van. A református egyház alapította a hívek támogatásával a XVII. században. 1819-ben már több mint száz tanulója volt. Egyre fejlődött, s mind nagyobb hírnevet szerzett magának. Bár az iskola nagyszerű eredményeket ért el, de a történelmi és társadalmi változások bezárattatásra ítélték. A múltról talán elég ennyi, inkább a jelenről írnék részletesebben. Valamikor a Szőlő utca és Kör utca sarkán lévő épület átköltözött a város központjába, a református templom udvarára, és 1992-ben ismét megnyitotta kapuit. Az iskola nem olyan szigorú elveket vall, mint a debreceni kollégium. A diákok és a tanárok közötti légkör is nagyon barátságos. Bár tudom, hogy Önök is sok diákcsínyt és tréfát követtek el a kunyhóbeli életük során. A tanintézmény nem bentlakásos, így még mindannyian a bejárók privilégiumát élvezzük, ami az Ön korában csak az előkelőbb nemes diákokat illette meg. A főkapun azonban nekünk is csak kettesével lehet kimenni, ha ebédelni megyünk. Napunkat minden reggel tízperces áhítattal kezdjük, amit a református lelkész, Péter bácsi tart. Az utolsó tanóra után is imádkozunk. Természetesen hittanóránk is van, hetente egyszer. Az iskola hatosztályos, de az első évben még egy négyéves osztályt is indítottak, ők a gimnazisták, az iskola „öregjei”. A kicsik a líceumosok. Mi vagyunk az iskola legfiatalabb tagjai, s mivel még csak kisdiákok vagyunk, szívesen pingpongozunk a szünetekben. Ön már „öreg diák”, de biztosan emlékszik, milyen volt az élete a nagyok között kisdiák korában. Remélem, egyszer ellátogat hozzánk mint vándorló poéta, és kicserélhetjük tapasztalatainkat a diákcsínyek és ehhez hasonlók terén. Hozzánk is eljutott kunyhóbeli társai nyúlvadászatának kudarca. Mi ilyen mulatságot nem ajánlhatunk Önnek. Azt is hallottam Önről, hogy nem veti meg a jó bort, s otthagy csapot-papot egy jó lagzi kedvéért. Ó, milyen vidám élet lehet Önöknél a kollégiumban! Bár nálunk sem szorul háttérbe jókedv, vidámság, noha elég keményen kell tanulni. Folytatva iskolám dicséretét, különböző szakkörökre járhatunk, melyek kibontakoztatják a bennünk szunnyadó tehetséget. Ezek közül megemlíteném a színjátszókört, amelynek ön is tagja volt Debrecenben. Büszkélkedhetünk külön kórussal is, amely ünnepeken a templomban szerepel. Ilyen különleges alkalmakkor, mint az egyházi ünnepek, a líceum diákjai gyönyörű egyenruhájukat veszik fel, ebből mindenki tudhatja, hogy egy helyre tartoznak. Értesültem arról, hogy Önt kizárták a debreceni kollégiumból. Enyhítve szomorúságát az osztály és a diáktanács úgy döntött, befogadjuk Önt közénk. így öregbíthetné líceumunk hírnevét. Maradok tisztelettel Szedó' Szilvia a „kisdiák” Richter Dominika Hárs, platán, juhar Még enyém volt az erdő, s benne minden fa, de ösvényein nem járhatok többé már soha. A kastély, mint egy szép királylány, díszbe öltözött, és fehér gőggel őrködik az én erdőm fölött. Amikor még arra vitt hazafelé utam, féltve óvta lépteim platán, hárs és juhar. Aztán egy nap hiába hívtak már a fák, drót hűvöse kiáltott rám: állj, ne menj tovább! Az erdő már nem a tiéd, a madár se a fán! Szomorúan rábólintott a százéves platán. Bizony, bizony! — bólogatott barátom, a hárs Menj kislány, a kerítésnél hiába is vársz. Léptem csendjét őrzi még a tavalyi avar. De másé már a hárs, a platán, másé a juhar. Vaskerítés őrzi őket és kastély fehérsége. De a lombok susogása felkiált az égre. Poros úton, szürke úton elindulok végre, fájó szívvel bandukolva, vissza-visszanézve. Gyökér-lábuk nem mozdítják, de intenek a fák, s e kis juhar a platán vállán sír egyre tovább... (A gödöllői Grassalkovich-kastély parkjának bekerítésére) Hideg, borús, novemberi nap volt. Lassan szállingóztak az első hópelyhek. Nemsokára minden fehér lesz! Hamarosan itt a karácsony! — Az apa erre akarta irányítani gondolatait, de nem tudta, nem volt ereje ahhoz, hogy mással foglalkozzon. Mindig a fiára gondolt, már egy éve csak rá. A fia járt az eszében, ha balesetről hallott a tévében vagy a rádióban, ha meleg nyár volt, ha fújt a szél vagy az eső verte az ablakokat. Szüntelenül hazavárta őt. Az apa egyedül élt két gyermekével. mióta a felesége meghalt. A kisebbik most is ott aludt a másik szobában békésen. De vajon hol lehet a másik fiam? Miért ment el? Miért kellett elvinnie szó nélkül azt a pénzt? — tűnődött az öreg. Nagyon fájt neki az. hogy a fiú azt sem mondta, miért, s hova megy. Most legalább nyu- godtabb lehetnék! — mondta félhangosan magának. Benne volt minden reménye, egészen az egyetemig. Akár orvos is lehetett volna belőle! Olyan szorgalmas, törekvő gyerek volt, már elemista korában kitűnt társai közül okosságával! Elemi után színjelesen érettségizett, s rögtön felvették az egyetemre. Az első félévig jutott csak el. A vizsgák után egy héttel ment el; szó nélkül. Ekkor még nem gyanakodtam, bíztam benne, és abban, hogy csak egyedül akart lenni. Talán elutazott pár napra. Hiszen már nem gyerek! És akkor a pénz... Túl sokat vitt magával ez a kölyök! — gondolta, és még mindig reménykedett. Egy levelet talált később, csak ennyi állt benne: „Elmentem, ne haragudj! A fiad”. Hirtelen ágynyikorgás hallatszott, ami kizökkentette az apát elmélkedéséből. A szomszéd szobában felébredt a kisebbik fiú. Kijött, meglátta apját, amint az ablaknál áll. Tudta, hogy min gondolkodott. Magában szidta a bátyját, amiért fájdalmat okozott az apjának, ugyanakkor szerencsésnek is tartotta magát. — Ha nincs báLó'rincz Áron rajza tyám, apám halála után enyém lesz itt minden! — és mérhetetlenül elégedett volt magával. Eltelt a délelőtt, az apa és a fia szinte tudomást sem vettek egymás létezéséről. Mindketten a maguk gondolataival, érzéseivel voltak elfoglalva, miközben szokásos napi teendőiket végezték. Délben bementek a lakásba, és elfogyasztották a tegnapi ebéd maradékát. Éppen befejezték az evést, mikor erőtlen, zaklatott kopogást hallottak. Az apa állt fel, és ajtót nyitott. Nem tudta, ki vagy mi áll ott, csak azt látta, hogy egy test, egy emberi test zuhan be az ajtón élettelenül. Az apa csak állt. Nem bírt megmozdulni. Furcsa, szokatlan érzés vett erőt rajta. Valami tehetetlenséggel vegyes utálat. Aztán mozdult, intett a fiának, akivel a testet az ágyra vonszolták. — Még él — mondta a fiú. — Hívj orvost! — parancsolta az apa. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Olyan volt, mint egy film. Az apa csupán, nézőnek érezte magát. Kívülállónak, mintha nem is vele történne mindez... Az orvos elment. Az apa odament a beteghez, leült az ágya mellé és várt. Várt, maga sem tudta, mire. Csak ült tétlenül. Az ágyban fekvő kinyitotta a szemét. Nehéz volt, nagy erőfeszítésébe került. Csak annyit mondott: Apám! Egy elhaló sóhaj, egy apró rezdülés volt ez a szó. Az apa mégis rögtön megértette. Ült a széken az ágy mellett és sírt. Örömében és bánatában. Örült, hogy hazatért a fia. Szomorú volt, mert betegen tért vissza a fiú. Kisebbik gyermeke a szoba sarkából figyelte a jelenetet. Nem értette. Magában már régóta hibbantnak tartotta az apját, főleg most, hogy egy jött-ment csavargót az ágyába fektet,' és még meg is siratja. —- Szenilis vénember! — mondta magában, és elment aludni. Az öreg ott ült az ágy mellett mozdulatlanul, egész reggelig. Hajnalban a férfi kinyitotta a szemét. Az apa felriadt. Elaludt a széken. A fia mondani akart valamit, de nem bírt. Az öreg mégis megértette. Suttogva beszélt hozzá, elaltatta, megnyugtatta. Egy hét múlva már tudott beszélni a fiú. Elmesélte apjának, mi minden történt vele: messzi, távoli országokban élt egy ideig, gyötörte a honvágy, ezért elindult hazafelé. Útközben minden pénze elfogyott, éhes volt, lopni kényszerült. Sokáig nem tudta, mit tegyen, hová menjen. Haza nem mert jönni. Félt. Rettegett attól; hogy apja nem fogadja vissza, elkergeti. Rossz társaságba került. Meg akart változni, jó szeretett volna lenni. Ez azonban nem tetszett „barátainak”. Megverték, elkergették. Aztán idevetődött, hazatért. — Visszajött a fiam! — mondta az apa. Visszajött. ízlelgette, próbálgatta ezt a szót: visz- szajött. Öröm öntötte el a szívét, és elfelejtett minden vágyakozást, mérget, haragot és sóvárgást, amivel várta a fiát. Boldog volt. Még neheztelt rá, de megbocsátott neki, mert szerette. Mert a fia volt és újra a fia lett. Bene Barbara ív gimnazista Legenda születik Magyarország teremtése Ökumenikus szellemben Gödöllőn Hív*a református líceum Réges-régen Magyarország területén turulmadarak éltek. Egy szép pár lakott itt, fészkelt az ország közepén. A madarak szerettek volna egy fiókát, de olyan öregek voltak, hogy csak a csoda segíthetett rajtuk. Egyszer aztán megtörtént a varázslat, az öreg turulanyónak egy hatalmas, hófehér tojása lett. Óvták, vigyázták, melengették a madarak sokáig. Telt-múlt az idő, de a tojás csak nem akart kinyílni. Ezen a földön élt egy király, s volt egy gyönyörű lánya. Mikor eladósorba került, válogathatott volna a kérők között, de ő a szegény kondáslegényt szerette. Apja ezt megtudta, éktelen haragra geijedt, és azt mondta a kondáslegénynek: Csak akkor adom hozzád a lányomat, ha elhozod a turulmadár tojáshéjának felső részét! Mit volt mit tenni, elindult a legény, s ment három nap, három éjjel, míg végül megtalálta a tojást. A fészekre most egyik szülő sem vigyázott, így könnyen elcsenhette volna. Am amikor megemelte, oly nehéznek találta, hogy elejtette. A tojás összetörött, de a fióka épen került ki belőle. Ekkor tértek haza a szülők. Nem találták tojásukat a helyén, sírva is fakadtak! Turulanyó könnyeiből a Duna, turulapó könnyeiből a Tisza lett. Amint így sír- tak-ríttak, egyszer csak turulanyó meglátta a legényt, amint a tojáshéjdarabbal igyekezett eloldalogni. Méregbe gurultak a madarak, s lábaikkal a földet kezdték kaparni. Ezek a halmok lettek a he- gyek-dombok Magyarországon. A fészek helye pedig alföld lett. A legény szerencsésen hazaérkezett. Távolléte alatt a királylány balatonnyi könnyet hullajtott utána. Nagy volt hát az öröm, hogy hazatért, s gyorsan megülték a lakodalmat. Bene Barbara I. gimnazista A Gödöllői Református fcíceum az idén nyitotta meg kapuit. Jelenleg három osztály van: két hatosztályos és egy négyosztályos. A gyerekek felvételi után kerültek be. Mi várható az idén? — kérdeztem igazgatónktól, Barthos Zoitánnétól. — Most csak egy-egy osztály indulna a kétféle rendszerben. Felvételi vizsgát kell tenniük anyanyelvből és matematikából. Az itt szerzett pontokhoz hozzáadjuk még az általános iskolából hozottat, valamint a szóbeli elbeszélgetés eredményét. — Kik jelentkezhetnek ide, kiket vár az iskola? — A tehetséges diákok mellett az átlagos képességű, de kellő szorgalmú gyermekeket is békében, biztonságban, nyugalomban szeretnénk nevelni. A hívő ke- resztyény szellemű líceumi nevelés során a gyerekek lelki fejlődését is szeretnénk elősegíteni az ökumenikus gondolatok jegyében, és a korábbi református hagyományoknak is megfelelően az iskolába szeretettel várunk más vallású növendékeket is. — Gabi néni tart tájékoztatást előzőén a szülőknek? — Az előzetes, tájékoztató szülői értekezletek időpontjai: a négyosztályosoknak január 21-én lesz, a hatosztályosoknak február 4-én. Mindkét alkalommal fél hatkor-várom a szülőket a Református Egyházközség gyülekezeti termébe. — Mikor kerül sor a felvételire? — A négyosztályosoknak február 20-án, szombat délelőtt, a hatosztályosoknak március 6-án. Két óra lesz az írásbelin, s utána következik a szóbeli elbeszélgetés. Köszönöm a tájékoztatást. Bakonyi Viki Kényszer Ketten vannak. Te egyedül vagy. Nem tehetsz mást, csak nézed őket. Vágyakozol. Együtt vannak, melegszenek. Úgy érzed, hideg van, de az ő szívük melegszik. Ajkuk egymásba forr. Nem fáznak, csupán reszketnek. Reszketnek, de nem bánják, mert szerelmesek. (Borz) Az oldalt a Gödöllői Református Líceum tanulói írták
