Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-06 / 4. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. JANUAR 6., SZERDA Kemence, Kóspallag, Perócsény Ami még fejtörést okoz Lékhalász az Orczy kertben Jeget kémlel a halőr Bakó László haló'r csukára lékhorgászik (A szerző felvétele) Egy-egy esztendő végén az ember önkéntelenül is számvetést végez: mi az, ami megvalósult az elmúlt év terveiből, s mi az, ami nem. Ez a visszatekintés különösen érdekes lehet — mert egész falvakat, tehát sokunkat érint —, ha a települések vezetői, az ön- kormányzatok értékelik munkájukat. Kemencén sokat dolgoztak az önkormányzat munkatársai, s napi gondjaiknak-bajaiknak megoldásában komoly eredményeket értek el. Ám egy, a közelmúltban kezdődött esemény — mely azóta sem zárult le — megkeseríti életüket. — Szerettünk volna a faluban egy tornatermet építeni — mondja Pongrácz János polgármester —, ám tervünk jnegbukott. S ami ezt még érthetetlenebbé teszi: egyetlen ember ellenségeskedése tette tönkre az elképzeléseinket. Ádám Lajos, községünk körzeti orvosa ellenezte a tornaterem építését. Sajnos, ő elérte a célját. Az ezzel kapcsolatos népszavazás előtt a falu lakóit a tornaterem ellen hangolta. Mint látható: sikerrel. A falu veszített — Talán érdekében áll meggátolni ezt az építkezést? — Nem tudok mit válaszolni, hiszen magam is teljesen értetlenül állok Ádám doktor magatartása előtt. Nem állítom, hogy eddig ne lett volna hol testnevelésórát tartani a gyerekeknek. Volt hely rá, mégpedig egy tornaszoba. Ennek a mérete olyan kicsi, hogy ha a gyerekek körbe futottak, akkor szinte ventillátorként működtek. Any- nyira felkavarodott ugyanis a por, hogy dr. Ádám Lajos a saját gyermekét nem engedte tornázni, nehogy szilikózist kapjon. Ismétlem: a hozzáállása már csak ezért is megdöbbentő. — Önöknek származott volna valamiféle előnyük az építkezésben? — Igen, származhatott volna — feleli Pongrácz János —, de nem kizárólag az önkormányzatnak, hanem egész Kemencének! Hasonló beruházásokkal eddig száz embernek tudtunk munkát adni. Most a tornaterem építésével újabb 25 főnek teremthettünk volna munkahelyet. Úgy gondolom, ez napjainkban egyáltalán nem lehet mellékes! — Tudnak-e még valamit tenni? — Nem sokat, mondhatnám, semmit. Én a Pest Megyei Önkormányzat egyik képviselője vagyok, s a napokban folytatok megbeszéléseket majd ebben a témában. Ám ennek sikeréhez nem sok reményt fűzök. Az orvosok etikai bizottsága csütörtökön tárgyalja ezt az ügyet. Azonban bárhogy döntenek, attól se a tornatermünk nem épül fel, sem az eddig ráfordított 6 millió forintunkat nem kapjuk visz- sza. Nem így szerettük volna az új évet kezdeni, de a rossz dolgokból is tudunk tanulni. Kóspallag polgármestere, Csizmadia Vilmos sem teljesen derűlátó, ám az előbbieknél jobb eredményekről számolhat be, s bizakodik. — A múlt év nagy örömmel szolgált nekünk — mondja Csizmadia Vilmos. — Községünkben végre visszaállt a nyolc- osztályos általános iskolai rend. Azelőtt gyermekeinknek Verőcére és Kismarosra kellett nap mint nap járniuk. Szerencsére ennek már vége! Kóspallagon utoljára 1979-ben volt a tanév végén ballagás. Most újra lesz. Természetesen mind a szülők, mind a gyerekek nagyon boldogok. — Az új esztendőre mik a terveik? — Reméljük, hogy sikerül ebben az évben is elérni céljainkat. Ha a költség- vetésből legalább annyi pénzt kapunk, mint tavaly, akkor nem kerülhetünk kellemetlen helyzetbe. Persze társadalmi munkával is sok mindent meg lehet oldani. Sajnos rengeteg feladatunk van. Azaz, ez nem is lenne baj. A gond ott kezdődik, hogy elvégzésükhöz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. — En úgy tudom, ez a háborúhoz szükséges... Sokat kell dolgoznunk — Szerencsére nem erre kell — nyugtat meg a polgármester. — Viszont több évtizedig egyetlen intézményünket sem újította fel a tanács. Az elmúlt két évben anyagi keretünkből csak állagmegóvásra futotta. Soroljam? Az óvodának, a ravatalozónak, a boltnak új tetőszerkezetet kell csináltatnunk. Az iskolához egy tornaterem is kell. Az italboltot nemrég kapta vissza az önkormányzat az ÁFÉSZ-től. Negyven évig az övék volt, s eny- nyi idő alatt teljesen tönkretették az épületet. S most még a felsorolni valóknak csak az elején tartok. Megpróbálunk egy fejlesztési támogatást megpályázni. Ha elnyernénk, az sokat segíthetne rajtunk. — Ön személyesen mit szeretne elérni? — Az az álmom, hogy Kóspallag egyszer olyan típusú falu lesz, mint Ausztriában az alpesi falvak, vagy a svájci kis települések. Meglehet, hogy addigra én már nem leszek polgármester, de ettől függetlenül nagyon örülnék neki. Amíg ezt elérjük, addig nagyon sokat kell még dolgoznunk. Egyelőre ez a falukép csak elképzelés a távoli jövőre nézve, hiszen jelenleg még a telefon is gondot okoz. Úgy érzem, hogy ez az ügy sok fejtörést fog okozni nekünk ’93-ban. — Nemcsak a kóspalla- giaknak. Ezzel a problémával a perőcsényieknek is meg kell küzdeniük. — Bizony meg, s nem ígérkezik könnyű harcnak — válaszol a perőcsényi polgármester, Együd László. — Annak idején először a Digitel Rt.-vel próbálkoztunk, aztán végül a Börzsöny Com Részvénytársasággal léptünk kapcsolatba. Meglátásom szerint azonban ők a telefonvonalakat csak mézesmadzagként húzták el az orrunk előtt. A múlt év végére kellett volna leadniuk a terveiket. 1993. december 31-én pedig már minden igénylőnél csörögnie kellene a készülékeknek. Ehhez képest még a tervek sem érkeztek meg. Az ígéret szép szó... —A többi községben is hasonló a helyzet, vagy egyedi esettel áll szembe ez a két falu? — Sajnos itt a környék mind a 17 települését ugyanúgy sújtja ez a gond. Úgy tűnik, a megígért vonalak bekötése kétséges, csak hitegettek minket. Amikor a Börzsöny Com- mal tárgyaltunk, akkor fejenként 15 ezer forintért vállalták a munkát. Most azt állítják: ennyiért lehetetlen elvégezni. Nagyon szeretném, ha az új esztendő levenné ezt a terhet a vállunkról. — Szerepel-e más is az elképzeléseikben ? — Tavaly szép eredményeket értünk el a falu közművesítésében — feleli Együd László. — Az utak nagy része is szilárd burkolatot kapott. Ebben az évben ezeket a munkákat be kell fejeznünk. Ha megvalósul a vágyunk, akkor ismét sikeres évet zárhatunk majd. Nádai László Akár egy oázis, úgy bújik meg a főváros szívében a Nagyvárad tér és az egyetemi klinikák által szegélyezett lakótömbök karéjában a több mint száz hektáron elterülő Orczy kert. Az idősebbek, a környéket jól ismerők, vagy évtizedekkel ezelőtt gyermekkorukat, ifjúságukat a Ferencvárosban töltők csak úgy hívták ezt a zöldövezetet, hogy a Ludo- vika parkja. És nem véletlenül, hiszen ez a világvárosi zöldsziget egykoron a híres-nevezetes kadétokat, tiszteket képző akadémiához tartozott. Egy-két jó állapotban lévő szobor, néhány matuzsálemi kort megért platánfa, díszcserjék és a park közepén elterülő mesterséges tó jelzi ma már csupán azt, hogy valóban ragyogó környezetben sétálhattak, vagy adhatták át magukat a romantikának az Orczy kertben járók, s kelők. A parkot, s annak egyes létesítményeit, ingatlanait ma vállalkozók szándékoznak hasznossá, tömegigényeket is kielégítő bázissá alakítani. Különösen nagy fantázia lehet a már említett mesterséges tóban, amelyet a Tópart Bt. elnevezésű vállalkozó team gondoz. Néhány éve sikerült a tó medrét annyira kitisztítani, hogy bátran telepíthettek bele különböző halfajtákat. Utóbbiak olyannyira elszaporodtak, hogy a horgászidényben a pecá ,ik paradicsomává válhatott ez a terület. A kemény, embert és természetet egyaránt a télre hangoló zord idő az Orczy kertben is otthagyta nyomát, s a tavat kemény jégpáncéllal fedte be. A Tópart Bt. alkalmazásában álló halőmek, Bakó Lászlónak éberen kell a jeget figyelnie, hiszen a kemény mínuszok nem mindenütt hizlalták egyformán a jeget, s ennek oka van. Erről így beszélt: — Három forrás is táplálja a tavat. Egy közülük langy melegségű, és ez éppen elegendő ahhoz, hogy a hidegnek ellenálljon, s lassítja a jégpáncél erősödését. Mivel napközben tucatjával lepik el a tavat a korcsolyázók, így érthetően figyelmeztetni kell őket az esetleges veszedelmekre. Puskaropogásra emlékeztető durranások hallatszanak. Tél tábornok, miközben a jeget hizlalja, jókora rianásokat is rajzol a jégpáncélra. Ezek a többcentis repedések mindennél beszédesebbek. A vaskerítéssel szegélyezett tavon ott árválkodik a stég és néhány partra húzott alumíniumcsónak. Játékos kedvű foxi szaladgál a korcsolyával sikló gyerekek után, szinte repül a két part közötti szakasz valamelyik szögletébe. A tó közepén egy 20x20 centiméteres jégkockát ka- nyarít ki a halőr. Ezt naponta többször is megteszi, s kedvenc sportjának, a lékhalászatnak hódol. — Fogott már valamit? — Sajnos nem, de próbálkozom... — válaszolja. A lándzsahosszúságú vasrúddal és egy jókora kalapáccsal vág léket. Az ütések hatására, miként egy csillagszóró szikrái, úgy repkednek szanaszét a jégszilánkok. — Milyen halak találhatóak a tóban? — A balin kivételével szinte minden hazánkban ismert fajta. Ponty, amur, busa, keszeg, kárász, csuka, rozbora. Utóbbit táplálékhalként is emlegetik. — Csukázni szabad? — Csak nekem engedte meg a Tópart Bt. vezetője, aki nem más, mint Páka Egon, a Hobo Blues Band basszusgitárosa. Ugyanis rablóhalra szükség van, s ezért csupán á lékhorgászás kedvéért szeretnék horogvégen látni egy szép példányt. — A horgászok szeretnek dicsekedni a nagy fogással. Ön mivel büszkélkedhet, s egyáltalán akadt, aki ebből a tóból valóban kifogta álmai halát!? — Jómagam ha éves korom óta űzöm ezt a sportot, s ugyan még a fiatal korosztályba tartozom, de sikerült néhány szép fogás, közte nem egy hat-hét kilós ponty. Ebből a tóból az elmúlt nyáron egy 9,5 kilós pontyot és — állítólag, mert nem láttam, csak hallottam — egy 16 kilós amurt emeltek ki. Miközben a horgászbotra erősíti a zsinórt, dühösen említi, hogy szilveszterkor valaki megviccelte. Ugyanis a jégen hagyta a botját, a szereléssel együtt, s valaki eliszkolt vele. És, hogy még nagyobb legyen a bosszúsága, a minap lékhalászott, s a jég alá húzta, minden bizonynyal egy kis hal a zsinórját, amíg a közeli bódéban melegedett. — Csaléteknek mit használ? — Apró halat, amit a piacon veszek. Fenékig juttatom le a nehezékkel a zsinórt, s az aljzattól számított 50-60 centiméterre két horogtűre akasztott csalival várom a csukát. Remélem, ezen a télen felkerül az étlapomra kedvenc rablóhalam is. Bakó László elmondotta, hogy a már említett forrásoknak köszönhetően feltűnően tiszta a tó vize, s ennek eredményeként nem is volt még halpusztulás. A halakat nem etetik, hiszen a víztükör fölé hajló fákról, a partszegélyen lévő gyomnövényekről jut elegendő táplálék, mag, szúnyog, bogár. A beetetést végző halászok sem szórhatják felelőtlenül a csalétket a tóba, nehogy elősegítse az algásodást, a víz oxigénvesztését. Végül arra a kérdésre, hogy miként lehet a tóban halászni, a halőr azt a választ adta, hogy engedélyt nem adnak ki, csupán 300 forintos napi jegyeket, s ez utóbbi révén lényegében napkeltétől—napnyugtáig ki-ki hódolhat eme szenvedélyének. A négy kiló alatti zsákmányt el lehet vinni, de azon felüli halért már fizetni kell. Gyócsi László
