Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-06 / 4. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. JANUÁR 6., SZERDA 7 M indenestül civil alkatnak érzem magam. Ezért életem leginkább üres járatú, elfecsérelt szakaszaiként éltem meg katonáskodásom minden idejét. De mivel a „pozitív” hozzáállást, gondolkodást sokra becsülöm, mindig igyekeztem hosszúra nyúlt, ismétlődő katonáskodási életszakaszaim élményeit lehető pozitív oldalukról nézni, s kivonni belőlük a még olyan nagy hígí- tású kevés felhasználható anyagot. Azt hiszem, hogy legalább részben ennek a hozzáállásomnak is köszönhetem, hogy doni „kiküldetésem” idején pszichikusán nem sérültem. Többször is nekigyürkőztem ennek a mérges növényekből való mézgyújtögetésnek. A visz- szaemlékezéseket kezdhetném akár 15 hónapig tartó miskolci „önkénteskedésemmel” is, amely 1931 őszétől 1933 elejéig tartott. Folytathatnám a számos SAS-behívással. De most ugróm egy nagyot, s a „doni honvédelem” emlékeit igyekszem összeszedni. A felkészüléstől a visszavonulásig. Feljegyzések, nyomtatásban megjelent karcolatok és bennem ki- olthatatlanul élő emlékek alapján. * Több rövid ideg tartó behívás után 1942 júniusában készültünk fel Kassán arra, hogy a 23. tüzérezreddel, a 23. köny- nyű hadosztály tüzérségi alakulatával, kiinduljunk „védeni a hazát”. Leginkább az émelygés szóval jellemezhetném akkori közérzetemet. Ronda lelkiállapotban voltam, és sokszor gondoltam rám, hogy miért is nem húztam ki magamat — mint azt annyian mások tették! — a frontszolgálat kötelezettsége alól. Talán leginkább azért, mert ezt a nemszeretem dolgot is beleillesztettem a kellő, kötelező, becsületbeli dolgok kategóriájába. Mi jogon húzhatom ki magam ebből a „honpolgári kötelezettségből”? Hát nem húztam ki. Pedig akkortájt már közeledett Adám Fiúnk világrajövetele, így az itthontartó erő igen-igen erős volt. Meg aztán akkor nem is gondoltunk arra, mi vár ránk odakint, hazánk doni „határvidékén”. Megdöbbentő volt az a színházi ceremónia, amelynek keretében biztattak, hitegettek és búcsúztattak minket Kassán. Nagy szólamokkal, amelyek lényege azt volt: „Hazánk határa a Donnál van”. Uramisten, micsoda korlátoltság kellett az ilyen jelszavak kiagyalásához! De hadd térjek rá a felkészülésre. Egyik gyakran visszatérő gondom volt, hogy lovainkat Kassán amolyan „üvegházi” életformában tartottuk, még a széltől is óvva, nemhogy céltudatos edzőkúrára fogtuk volna őket. „Szakértő” parancsnokaink még egy kis lovarda-erőfeszítéstől is kímélték lóállományunkat. Amikor a rámpákon betereltük őket a vagonokba, megéreztem, vágóhídra visz- szük őket. A minden komoly lóélménytől gondosan távoltartott, dédelgetett jószágok vagonba terelése sem volt már könnyű munka. Mi Poprádon és Lengyelországon keresztül haladtunk a front felé. Akkor láttam először — messziről — a Magas- Tátrát. Szép látvány volt. Még a szorongató konstellációban is szívből gyönyörködtem benne. A lengyel területért való átutazás ízelítőt adott az akkori lengyel nyomorhelyzetből. Amerre elhaladtunk, mindenütt éhes, rongyos lertgyel gyerekek, felnőttek kunyoráltak egy kis kenyeret. „Kicsi kenyér, kicsi kenyér” — ismételgették szüntelenül, s nyújtották felénk sovány karjukat. Szívszorongató élmény volt. Később a vasúti vágányok mellett látható felborult mozdonyok, vagonok jelezték, hogy még jó távol a fronttól sem babra megy a játék. Bármelyik pillanatban bennünket is érhetett volna hasonló sors. Egy-egy pihenőhelyen megnéztük a lovainkat. Istállóhoz szokott lábuk már két-három nap múltán puffadt-dagadt volt. Mi lesz velük, ha megkezdődik a rekkenő hőségben a nagy menetelés? Szánalmas látvány volt, amikor Kurszk közelében kivezettük őket a vagonokból, s nyereg alá. lövegek, országos járművek elé fogtuk szegény párákat. Szinte csak úgy vánszorogtak. Az én lovam egy Kedves nevű, jóindulatú sárga, kesely heréit volt. De nyereghez nem szokott háta már az első napon olyan nyeregnyomást kapott, hogy napokig szó sem lehetett arról, hogy ráüljek. így mellette ballagtam alig használt új csizmában, amely — minden lehető óvintézkedés ellenére — hamarosan jól feltörte a lábamat. Aki próbálta, tudja, mit jelent feltört lábbal új csizmában gyalogolni naphosszat. Felejthetetlen tűzkeresztségünkre hamarosan sor került. Kurszk alól a dumevói erdőbe irányítottak bennünket, ahol éjszakáznunk kellett. Alig érthető intézkedés volt ez, hiszen napról napra itt éjszakáztatták az előttünk kiérkező alakulatokat. Persze, jól tudták ezt az oroszok is, s Sztálin-gyertyák vakító fényében minden éjszaka bombazáport zúdítottak az erdőre. Napról napra, menetrendszerűen felzúgtak a repülőgépek és fülsiketítő csattanás- sal robbantak a bombák. Mindig kiadós eredménnyel. A mi lovaink közül is elmúlt kilenc. Megsebesült nyolc tüzér — ki könnyebben, ki súlyosabban —, s meg is halt három. Hajnalban sátramban jókora repeszda- rabot találtam, fekvőhelyemtől alig egy araszra. Ez éppúgy megölhetett volna engem, mint ahogy megölte több bajtársunkat. Kora hajnalban menetparancsért vezérkari tisztünkhöz, az igen intelligens, jó katona Kovács századoshoz mentem. Ezt a parancsot vettem át: A lehető leggyorsabban rendbe kell szedni az üteget, agyonlőni a menetképtelen lovakat, eltemetni a halottakat, s nyomban tovább folytatni a menetet. Minthogy teherszállító fogatainkból több kiesett, nem volt könnyű dolog mindent felrakni a megmaradt járművekre. Az első „túlélés” élménye így már mögöttem volt. Az álmatlanul, riadalomban töltött éjszaka után dideregtem a hideg erdei levegőben, s tanácstalanul szaladgáltam a nyöszörgő sebesültektől a néma halottakig. A túlélés élménye volt egyetlen vigasztalásom. Szörnyű látvány lehettünk, ahogy a kora reggeli órákban elindult ütegünk a Don felé, miközben hajtótüzéreink harsányan szólít- gatták lovaikat alkalmi becenevükön: — Sztálin, Roosevelt, Churchill — jókora ostorcsapásokkal biztatva őket a nehezebb útszakaszokon. Velünk szembe folyamatosan ömlött a kiürített falvak lakossága. A leggyakoribb kép ez volt: egy fekete traktoron annyian ültek, ahányan csak ráfértek. Egyforma, primitív, pöfögő traktorok voltak ezek. Az embereken kívül, akik közül mindig a traktort vezető, kemény arcvonású, cserzett bőrű férfi tűnt először szemünkbe, annyi mindenféle zsák, bútor, vasfazék volt összehalmozva, amennyit csak rá tudtak rakni. Vigasztalan, szomorú menet volt ez. Otthonukat kényszerből otthagyó minden korú férfi, nő, gyerek. Fiatal férfiak voltak a legkevesebben. „Voj- na-vojna”, ismételgettük már ekkor a minden szörnyűséget lehetővé tevő háborút. Sokaknak ebből állt egész orosz szókincse. Kimagasló ünnepi élmény VOLOGDAI FAHÁZAK volt, ha útközben valahol valami olyan víz, tó mellett haladtunk el, amelyen megfürödhet- tünk. Életem jeles strandélményei voltak ezek. Mit jelentett egész testünket lehűtenünk a friss vízben! Tüzéreink olykorolykor bedobtak a vízbe egy- egy gyutacsot vagy kézigránátot, ami néha jókora halakat is dobott a víz felszínére. Most is látom azokat a karcsú szökőkutakat, amelyek egy-egy robbanás után meglepően magasra szöktek a víztükör fölé. Az ilyen testet-kedvet megújító élményre csak igen ritkán nyílt alkalom, mert utunkban kevés volt a víz. Különösen az ivóvíz. A szomjúságtól többet szenvedtünk, mint az éhségtől. Mindaddig nem tudtam, menynyivel nehezebb elviselni a kínzó szomjúságot, mint az éhséget. Felvonulásunk idején élelmezésünk kielégítő volt, mert szakácsaink derekasan dolgoztak. Az üres kulacs élménye viszont a szomjúság minden eddig tapasztalt rossz érzését a ki- bírhatatlanság érzésével tetézte meg. Menetelésünk reménytelennek látszott. Néha olyan fáradtak voltunk, hogy lóháton vagy gyaloglás közben is elaludtunk. Ilyenkor összecsuklott a térdünk, megroggyant a derekunk, lebakkant a fejünk. Emlékszem, egy éjszakai őrállás közben számtalanszor arra ébredtem, hogy collstokként rogyik meg a térdem, s ellenállhatatlan erővel húz magához a föld. A kiszolgáltatottság élménye kínzott bennünket... Dombok dombok után, szélmalmok szélmalmok után. A vízen kívül csak a kis meggyes ligetek voltak áhított vigasztalóink. Igazán vacak, apró cigánymegy- gyecskék teremtek ezeken a fákon. De ha a tömérdek, felhőnyi, hürübölő seregélyhad le nem legelte őket, otthoni almák, narancsok örömét is képesek voltak felidézni bennünk. A felvonuláskor házakba nem mentünk be. Kis erdőcs- kékben, meggyes kertekben, réteken vertük fel sátrunkat, s a parancs értelmében legalább néhány ásónyomnyi kis teknőfé- lét ástunk magunknak, hogy a bármely pillanatban esedékessé válható bombázás, géppuskázás ellen valamicske védelmet nyújthasson. Voltak, akik — a fáradtságtól való összeomlások előtt — minden erejüket összeszedve még órákig kaparták az agyagos homokot vagy a fekete humuszos földet, amelynek már a nevét is megtanultunk: csernozjom. A felvonulásnak ez a változatosan fárasztó, naponként megismétlődő küzdelme minden szemernyi akaraterőnk összeszedését követelte. Egész utunkon elválaszthatatlanul kísért bennünket a félelem. Azokat is, akik ezt soha be nem vallották volna. A partizánoktól való, belénk táplált sorvasztó félelem ott élt, mart bennünket szüntelenül. Amerre csak mentünk, mindenütt voltak bombatölcsérek. Főleg az utak mellett, mert repülőről leginkább a felvonulási útvonalakat és a valószínű éjszakai szállásterületeket lőtték. bombázták. Emlékszem, egy alkalommal, amikor lemásztam egy szokatlanul mély bombatölcsérbe, apró sárga és kék virá- gocskákat találtam a kráterben. Ezt az életerőt példázó élményemet is megörökítettem egy kis karcolatban. Első tartósabb megtelepedésünk alkalmával, már egészen közel a Donhoz, figyelőnket egy elhagyott, ütött-kopott szélmalomban ütöttük fel. A lehető legrosszabb helyen, hiszen ezeket is igen könnyű volt belőni! De engem valami hallatlanul erős nosztalgia vonzott a szélmalmokhoz. Ennek két forrása volt. János patak határában, a Szélmalom domb tetején is volt egy romladozó szélmalom, gyermekkori romantikus játékaink legcsodálatosabb színtere, a nagy nyikorgó szárnyakkal, bagolyfészkekkel együtt. A másik forrás Daudet felejthetetlen Moulin-ja... Hányszor visszaidéztem emlékezetembe a malomról írt remek novelláját, a malmából írt leveleket... Nem tudom, volt-e még felvonuló bajtársaim között valaki, akinek olyan gazdagon színes szélmalomélményei lettek volna, mint nekem. * Akkor azt hittem, hogy sohasem fogom elfelejteni a nevét annak a kis orosz falunak, amelyben az alábbi eset történt velünk. De most, már napok óta, hiába jut eszembe konok makacssággal maga az esemény, hiába állt előttem kísérteties pontossággal maga a falu, hiába kényszerűek magamra különféle lélektani módszereket a név megtalálására: nem és nem sikerül... Szeretnék már menekülni az egész emlék elől, de nem megy. Annyira ég, sajog bennem frontra menetelésünknek ez a mozzanata, most, az évforduló körül, hogy félre kell tennem mindent: könyveket, időre vállalt munkát, szórakoztató foglalkozást. Le kell írnom az egészet, úgy, ahogy volt, mert különben — érzem — nem szabadulok tőle. Hátha sikerül így, mint valami orvossággal, megszüntetnem azt az émelygést, azt a szédülésfélét, amelyet felidéz bennem ennek a névtelen orosz falunak múlt nyári élménye. Hosszú, kinzóan forró júliusi napok óta meneteltünk már az izzó, poros, orosz utakon kelet felé. Sokszor az volt az érzésünk, hogy talán sohase lesz már vége annak a rengeteg dombvonulatnak, kisebb-na- gyobb terephullámnak, ami először változatossá, később pedig szinte kétségbeejtően reménytelenné tette frontra menetelésünket. Amikor nagy nehezen följutottunk lovainkkal, járműveinkkel egy-egy ilyen dombtetőre, s élvezhettük volna a lefelé ereszkedés viszonylagos köny- nyűségét, akkor megint felrajzolódott elénk egy újabb, egy másik, egy ugyanolyan dombhát. A tetőn ugyanolyan szélmalmok, mint az előbbin. Mint az előbbi tíz dombon. Sokszor éreztük, hogy nemsokára ismét órák hosszat csökönyösen fog emelkedni lábunk alatt az ugyanolyan szürke színű, ugyanolyan poros, homokos út, s mellette ugyanúgy nem lesz forrás vagy kút, mint az előző tíz, ötven, száz kilométeren, s ha lesz is kút, úgyis kiitták már a vizét az előttünk elhaladt emberek és lovak. Mikor újra el kell készülnünk arra, hogy órákig megint nem jutunk árnyékba, száraz nyelvünk szinte megkoccan szánk padlásán. Bizonyára mindenkinek valami olyasféle gyermekkori rossz álom jutott ilyenkor eszébe, mint nekem, aki sokszor álmodtam azt, hogy végtelenig kell számolnom, s közben tudtam, minden idegszálammal éreztem, hogy nem tudok, hogy nem lehet végtelenig számolni! A végtelenig számolás kínjait szenvedtem ezen a forró júliusi napon is, egy-egy lépéssel helyettesítve a számokat, amelyek éppen úgy sorjáztak egymás után, mint a számsorban, szépen egymás után a számjegyek. Lovam megadással kullogott mellettem. Néha még őt is nekem kellett húznom, biztatnom, hiszen olyan fáradt volt, hogy még a sima úton is sűrűn botladozott, meg-meg- roggyant. Már hajnal óta meneteltünk szakadatlanul, s terv szerint a következő faluban kellett delelnünk. Úgy vártuk ennek a falunak a szélmalmát, mint valami szabadító tündér, aki rögtön minden fáradtságunkat kibűvöli tagjainkból. Hogyne, hiszen hír szerint ebben a faluban van egy bővizű, jó vizű, mély gé- meskút, s a hosszú pihenő alatt ló, ember mind ihat annyit, amennyi csak belefér, mindenki megtöltheti kulacsát, s legalább estig már friss erőben folytathatja az utat. A lig szóltunk egymáshoz. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy ébren tartsa izmait, hogy összeszedje akaratát, hogy kitaláljon valami olyan mozdulatot, amely kevesebb erőpazarlással jár, hogy úgy hajoljon, hogy minél kevesebb napsugár verje a testét, úgy lendítsem magán menet közben, hogy minél több izzadt bőrfelületet érjen a mozgás szülte szelő, a szélmalom jelezte következő falu eldorá- dójának képeivel úgy biztatgas- sa magát, hogy odaérjen, hogy odajusson a kúthoz, az élet vizéhez. A kulacsok ott kolompoltak mindnyájunk oldalán, üresen. Tudtuk, hogy üresek kulacsaink, tudtuk, hogy mindenkié üres, de időnkint csak megnéztük őket, hátha valami csoda vizet varázsolt beléjük. Az utolsó cseppet úgy érintettük nyelvünkhöz, olyan áhítattal, mint ahogy a gyermek szopogatja a tölcséres fagylaltot. Fagylalt! Limonádé! Üveg sör! Gyöngyöző fröccs! — Oh, ezek a fogalmak, ezek a szavak már elvétve mertek befurakodni gondolatainkba. Egy kulacs tiszta, friss víz, egy korty iható víz volt álmaink, vágyaink netovábbja. (Folytatjuk) Harsányi István A másik Don (I.) Kifelé a frontra — Partizánlázadás WIESZT JÓZSEF RAJZA
