Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-06 / 4. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. JANUAR 6., SZERDA A klinikai lelkigondozás a gyógyítás része A középpontban a beteg, s nem a betegség áll Debrecenyi Károly István klinikai lelkigondozó és lelkész szerint a korral a fenti mottó tartalma is nagyban megváltozott. Eszerint a „néha” helyett a „sokat” szót írhatjuk manapság; a „gyakrant” az „eredmények önmagukért beszélnek” igazságával helyettesíthetjük; míg a „mindig” napjainkban is változatlanul helytálló. — A dolog lényege teszi hozza e különleges hí csak a betegséget, hanem a Európában, sőt szerte a világban ma már bevett gyakorlat, hogy a kórházakban, az orvosok mellett úgynevezett klinikai lelkigondozók is dolgoznak. Sőt, e munkájuk a gyógyító tevékenység szerves részét alkotja. Hazánkban azonban még csak „gyerekcipőben” jár ez a gyakorlat: egyelőre két intézményben, az Országos Onvatas gyakorlója —, hogy ne beteget is gyógyítani kell. tokban, megtűrve, avagy félve, bujkálva tette a dolgát, aki úgy érezte, másoknak adni tud valamit; s üldözte, kergette, büntette azért őt, őket egy hatalom, melynek a sok elkárhozott, megtisztulás nélkül elhalt lélek előtt még egyszer számot kell adnia. De a demokrácia ennek a természetadta tevékenységnek is utat nyitott; s ma már határozottan megerősíti; nem csak az úgynevezett halálos kimenetelű eseteknél célszerű ez a fajta szolgálattevés, de minden kórházi- gyógyító-kezelő tevékenységben helye és szerepe kell, hogy legyen. Nem az „utolsó kenetet” vagy a „betegek szentségét” helyettesítő kapcsolatfelvételre ajánlkozik a lelkigondozó, s nem is szigorúan vett vallási alapon közelíti meg az elesetteket. Jézus azt kérdezte a betegtől — idézi a Bibliát a lelkész —, hogy „akarsz-e meggyógyulni?" Tehát nem rontott rá a rászoruló-elesett emberre. Csak felajánlotta neki segítségét... kológiai Intézetben és az „ideg-elmé”-ben működik ilyen orvosi team. Munkájukat az alig fél éve megalakult Kórházi Lelkigondozói Egyesület koordinálja, melynek vezetője e tevékenység hazai meghonosítója, Debrecenyi Károly István református lelkész.-— Nem szívesen hangoztatom kórházi munkám során, hogy lelkész vagyok — igazít el a két hivatás között már beszélgetésünk elején a lelkigondozó. — Hogy menynyire távol áll tőlem e két dolog egybemosása, azt azok a kritikai megjegyzések is sejtetik, melyekben .jóakaróim” szememre vetik, hogy nekem nem is fontos a hit. Az igazság természetesen nem ennyire sablonos. Amikor a betegeimmel foglalkozom, ugyanis nem az a fontos, amit én akarok elérni, hanem csakis az, amit ő el akar mondani nekem! Nekem, a lelkigondozójuknak, a nehéz kórházi napokban mellettük állónak, az útitársnak. A kórházi pasztoráció évtizedekig tiltott, majd néhány éve amolyan elhallgatott, „jobb, ha nem is tudunk róla” munkálkodás volt. Tipapok járnak misézni, áldoz- tatni, s bérmálni, konfirmálni, s gyónni, vagy csak egyszerűen beszélgetni a börtönök eleddig szigorúan őrzött falai közé, a kórházak fehérre festett „egyszínű” világába. Utóbbiba útitársként éreznek... — Van, ahol az orvos sem segíthet, vagy van olyan eset, amikor főként a lélek beteg. Ilyenkor van szükség az orvos mellé, után, helyett egy másfajta gyógyító-gondozói szolgálatra — magyarázza tevékenységük lényegét Debrecenyi Károly István. — Útitársként közelítünk feléjük, leülünk az ágyuk szélére, s megkérdezzük: segíthetünk-e valamit nagy bajában.Gyakran elutasító a válasz. Ám ilyenkor sem csüggedünk, s a saját baja miatt az élettől is megcsö- mörlött embert egy kis idő múlva újból megkeressük. A kórházi lelkigondozás, mint betegkísérés, a gyógyításnak egy sajátos területe. Olyan színtér, ahol nem a betegséget, hanem a beteget magát kívánjuk kezelni, s ha lehet, meg is gyógyítani. A félreértések elosztása érdekében a lelkigondozó — Egyáltalán nem biztos — válaszol általam is az őt ért bírálatokra a lelkigondozó —, hogy hitbéli kérdésekről kell szót ejtenem az elesettekkel! Sőt, bár ökumenikus összetételű a két kórházi teamünk, ki merem jelenteni, munkánkban egyáltalán nem a hit az elsődlegesen fontos! Mi egyet tehetünk: segítjük betegeinket a lélek küzdelmében, melyet a testi fájdalom gyógyításába vetett hit megerősítéséért vív. Aki Jézussal találkozott, idézhetjük számtalan helyen is a Szentírást, az megérintve, s nem megtérítve érezhette magát... A kórházi lelkigondozó asztalán egy „csipogó” fekszik. Amolyan „igazi” kórházi felszerelés ez, melyen hívni lehet az „útitársat”, ha valaki rászorul a segítségére, a lelki támaszra. Ott és akkor, amikor az orvos és a nővér munkája véget ér, amikor csak a test szenved, amikor találkozni kell valakivel, aki meghallja s meghallgatja a hívó szót, s eképpen enyhíti a beteg fájdalmát. Maliár Éva Vimola Károly felvétele Fácánkakas és szemöldökcsipesz A festői háttér tüskés bozótot takar. Ebből kell „kibű- völni” a cifra bóbitás madarat Még az ősszel, lombhullás idején nagy könnyelműen elígérkeztem hajtónak. No nem lovat, hanem apróvadat hajtani, terelni a fácánt, nyulat, rókát a puskacső elé. Laci barátom szavamon fogott. Jött az üzenet, vasárnap reggel várnak a szigethalmi vadászházban. De öltözzek melegen! Hajnalok hajnala. Olyan hideg van, hogy nem tudom a Göncölszekér hét csillagát összeszámolni, a jeges széltől könnyes a szemem. Nem csak én, a Skoda is fázik. Nem akar indulni. — Lesz ok, hogy miért nem mentem — fordul meg a fejemben az alantas gondolat. Viszont a Skoda mást gondol, s hirtelen beindul. Épp virrad, mikor beparkolok a vadászház elé. — Marha rendes vagy — mondja a haver, s forró citromos teával kínál. — Inkább marha, mint rendes — mondom savanyú pofával, s míg stüsziék gyülekeznek, a társalgó falán lévő fényképmatuzsálemeket nézegetem. — Te vagy ez a nyikháj lan- galéta? — kérdezem Németh Lacitól, aki még csak Lacika volt ’63-ban, amikor a kép készült, ma viszont már a bácsit is odateszik e neve mellé. — Én. Akkor avattak vadásszá — mondja a vadász- társaság népszerű elnöke, aki civilben mérnök. Van aztán egy másik kép, ez már kordokumentum. A nagy magyar vadász, gróf Széchenyi Zsig- mond, két elefántagyar „társaságában”. A kép alján egy Moupassant-idézet: Bár az ősember ösztönös hajlamait a civilizáció fékezi bennem, vadászszenvedélyemmel nem bír. — Nekem még megadatott, hogy személyesen ismerjem az öregurat — nosztalgiázik mellettem Gere Laci bácsi, aki alighanem a társaság doyenje. — Hej, azok voltak az igazán szép idők! Ma már csak hírmondója maradt az egykori vadállománynak. Fegyverellenőrzés, eligazítás. Tizenhárom puskás és nyolc hajtó. Irány a Nyilas-dűlő. Terepjárókon zötykölődünk a helyszínre. Nekem a Hollósi József Niváján szorítanak helyet. — Fogd a puskámat, és vigyázz rá. Akár egy fehérnépre.— mondja az öreg. — Miért olyan drága egy ilyen mordály? — kérdezem két huppanás közt. — Bagatell. Százötvenezerért neked adom. Lemondok róla. Részben mert nincs szándékomban beállni vadásznak, másrészt mert nincs százötvenezrem fegyverre. Helyben vagyunk. Lekászálódunk s közreveszünk egy zörgő levelű kukoricást. A leveleken vastagon ül a dér, ami látványnak szép, de kellemetlen a nyakunkban. Behull s megolvad a gallér alatt. Két madár röppen fel. Tyúk, ne lőj! — hangzik a kiáltás. Balra négy lövés csattan. Egy szegény fácánkakas puffanva esik a fűre. Rövid vita: ki lőtte meg. Az elnök dönt, aztán gyerünk tovább. Beérünk egy nádas, fűzfás pagonyba. Mindenütt jégtükrök, víz fölött járunk. — Be van fagyva, jöhettek bátran — biztat bennünket Laci. Ő tudja, a jég nem tudja. Tőlem nem mesz- szire reccsenés, majd bősz istenlovázás. Kovács Béla meg még valaki lábfürdőt vesz a jeges vízben. Sárszőlő környékén früs- tük. Rágjuk a megfagyott kolbászt. Ránk fér. Két óra alatt jó hét kilométert gyalogoltunk a bitang rossz terepen. Az eredmény nem túl rózsás. Hét kakas. Meg a Béláék beázott csizmája. A Szigethalmi Vadásztársaság aktív területe 5400 hektár, de nagy kiterjedése ellenére is alig nyújt valamit a 32 fős tagságnak. — Az, hogy üdülőövezet lettünk, jó az üdülőknek, a község vállalkozóinak. Az MO-s megépítése jó az autósoknak, jó mindenkinek. De a mi sorsunkat szép lassan megpecsételi — mondja Németh László szomorúan. — Hiába vigyázunk száz szemmel. Az ülők kutyái irtják a fácáncsibéket, széttépik a nyúlkölyköt. És nincs pénzünk az utánpótlásra, hisz egyetlen nyúl négyezer forintba kerül. Kellene minimum száz. De miből? Az éves költségvetésünk 380 ezer forint, s ebből csupán a vadkárbiztosítás és a területi díj 150 ezer forint. Már alkonyodik, amikor átfagyva, fáradtan körüláll- juk a sovány terítéket a vadászház előtt. Huszonkét fácánkakas fekszik a deres fűben, nekem úgy tűnik, huszonkét színpompás áldozat, a természet huszonkét néma szemrehányása. Sajnálom őket, s csak az vigasztal, vége a szezonnak. Októberig nyugtuk lesz az apróvadaknak. Már este van, mire hazaérek a zsákmánnyal, melyet hajtói közreműködésemért kaptam. Langyos fogadtatás, nejem csöppet sem lelkesedik. — Hogy kell ezt az izét elkészíteni? — kérdi tőlem. A szakácskönyv azt írja, a vadmadarat egy-két napig hideg, szellős helyen tartsuk. Csak utána kopasszuk. Kiakasztom tehát a tollast a garázsba. Éjjel fergeteges hangzavar, kutyánk a macskákat zavarja a fácán mellől. A kopasztás külön élmény, az egész ház tele van pihével. Sörétet operálunk szemöldökcsipesszel. A fele így is bent maradt. Félnapi babrálás, mire a fácán konyhakész. Szép, derék jószág. Tizenkét éves fiam fertály óra alatt végez az egésszel. Az asszony meg én meg sem kóstoltuk. Matula Gy. Oszkár
