Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-30 / 25. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP * LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 30.. SZÓMBA T 13 megírására is pusztán azért került sor január 22-én, mert mint abban egy nagykőrösi olvasónk telefonjára hivatkozva jeleztem, többen azt hiszik, készakarva cseréltünk össze fényképeket, illetve állítottuk feje tetejére. Üdvözlettel: Vödrös Attila főszerkesztő' Több odafigyelést! Nem kenyerem a levelezge- tés, de úgy érzem, hogy az alábbiak sokakat érintenek. Ezért fordulok Önökhöz. Úgy tűnt, hogy a társadalombiztosítás által bevezetett utazási utalvány sokkal kedvezőbb a betegek számára, mint az előző. Sajnos, ez azonban csak részben igaz. Nyugdíjas feleségem gyógyfürdői beutalót kapott a Szent Gellért fürdőbe. Másnaponként kell beutaznia. Az odautazáshoz a dabasi rendelőintézetben odaadták az utazási igazolványt azzal, hogy a visszaútra a kezelés után fogja megkapni. Ezt a rendelkezést magam is ismerem. Nem így azonban a Szent Gellért fürdő egyik munkatársa, aki kijelentette, hogy ők ilyesmivel nem foglalkoznak. Gondot jelent az is, hogy az utalvány csak a vasútra érvényes. Ki fogja megtéríteni a helyi közlekedés árát, ami ugyancsak nem kevés? Egy- egy út 112 forint: Dabason a helyi közlekedés oda-vissza 40 forint, amihez még hozzá kell számolni a négy darab budapesti villamosjegyet. Nem akarom hosszan szaporítani a szót, de úgy érzem, hogy az illetékeseknek jobban oda kellene figyelniük a kiadott rendelkezések végrehajtására. Úgy érzem továbbá, hogy a beutalások alkalmával felmerült összes útiköltséget meg kellene téríteni. B. Gy. Dahas (A teljes név és cím a szerkesztőségben) Huj, huj, hajrá! Már régóta motoszkál a fejemben egy, a sporttal, pontosabban a szurkolással kapcsolatos kérdés. Hosszú évtizedekig, főleg a nemzetközi futballmérkőzéseken a régi magyar csatakiáltás hangzott: huj, huj, hajrá! Aztán ez valahogy átalakult (spontán?) a „rá, rá, hajrá!” kiáltásra. Ma pedig már a „ria, ria, hungária!” sületlenség a „hivatalos”. Miért szükséges nálunk egy idétlen jelszót harsogni, harsogtatni — amikor sokkal jobban — főleg magyarul — hangzik az ősi „huj, huj, hajrá”? Talán focistáinkat is jobban lelkesítené ez a valóban buzdító, lelkesítő csatakiáltás. Újra meg kellene próbálni. Merjünk a magyar csapatnak Magyarországon magyarul szurkolni. Karsay István Nagykőrös Öregfiúktalálkozó Állítólag a diák-, a katona-, és a sportbarátságok a legtar- tósabbak... Ez utóbbi nemes emberi kapcsolatról tettek tanúságot azok a deres hajú, ám ifjú szívű sportemberek, akik elhatározták, hogy megemlékeznek a huszonöt évvel ezelőtt elért nagy sportsikerükről. Akkor ugyanis a Gödi TK labdarúgó öregfiúk csapat nyerte meg a bajnokságot! A találkozó fő szervezői: Bábi Mihály, Grú- bel Ede és Kishonti István sporttársak voltak. A gondos előkészületekben nem kerülte el figyelmüket a szomorú kötelesség teljesítése sem: az ünneplést az időközben elhunyt, régi játszótársak sírjánál való ke- gyeletes megemlékezés előzte meg. Fájdalmas belegondolni, hogy olyan kitűnő sportemberek és felejthetetlen barátok hiányoznak már a sorból, mint Rácz, Básti, Stegbauer, Jónás, Móricz, Steidl, Kleiner, Goda, Gulyás, Balázsovits, Sinkó, Nyitrai, Tóth! A szomorú főhajtást követően a felsőgödi „Autópihenő” vendéglőben bankettet rendeztek. A fehér asztalnál sokáig nosztalgiáztak a régi fényképeket nézegetve, az egykori csapattablók árnyékában. Egységesen megállapodtak abban, hogy egy-két év múlva megismétlik a találkozást, illetve tartják egymással a kapcsolatot. Az ünneplés közben szeretettel gondoltak azokra a sportágaikra is, akik betegség, vagy más irányú elfoglaltság miatt nem tudtak eljönni a remek hangulatú találkozóra. Ma, amikor kiveszőiéiben van az emberekben a közösségi érzés, példaértékűek az ilyen „összehajlások”. Dicséret és köszönet a szervezők önzetlen tenniaka- rásáért! Brezovich Károly Vác ból eredő, cégünket sértően érintő cikkek előrevinnék. Kérem a pontosabb információ közlését. Üdvözlettel: Bartha Tamás ügyvezető igazgató Marquard Színes Nyomda Kft. * Tisztelt Bartha Tamás Úr! Természetesen közöljük a „pontosabb információt”. Ám sietve hozzátesszük, hogy elismerjük, valóban saját házunk táján is van mit söpörni, hisz mint kiderült, a képek elcserélése és feje tetejére állítása szerkesztőségünk, illetve fényszedő üzemünk hibájából történt. Az igazság kedvéért és főképp a pontosabb információ közlése érdekében arról sem feledkezhetünk meg, hogy január 2-a óta az újjáalakított fejlécünk egyetlen alkalommal jelent meg abban a zöld színben, amelyet mi megadtunk, s ez bizonyítja: létezik olyan zöld szín, amilyet eredetileg megjelöltünk. Ennek ellenére, fejlécünk eleddig a zöld szín mindennemű árnyalatát magán hordozta, amit több alkalommal közöltünk telefonon, ám mérges hangvételű levelet nem írtunk. A glossza Rogériusz mester hatszor került ki a tatárok csapdájából, akiknek az volt a szokásuk, hogy a legyilkolt magyarok feldúlt lakhelyeikre újból és újból visszatértek gyilkolni. Tudták, hogy az esetleg megmaradt népet az éhség visz- szahajtja keresgélni a hullák és a romok között. Rogériusz mester is visszatért néha, de nagyon óvatosan. Ha éhség és szomjúság gyötörte, akkor visszatért a szigetre, a tatártól feldúlt harmadik menedékhelyére. Helyükről eltolta az ott fekvő holttesteket, hogy megtalálja az elásott húst, lisztet vagy más élelmiszert. Ámít talált, azt messzi elvitte az erdőbe. — De, hadd fordítsam le most először magyarra a TŰZMADÁR számára, a tatárral még ma is kacérkodó világ okulására Rogériusz mester „Bújdosó Énekét”, amit latinul írt és amit a Túróczi-féle Krónikában találtak meg tudósaink. Az első szakasz: ...Gyertek és lássátok, nemzetek, népek, Van-e a miénknél megátkozottabb élet?! Élni e gyászban, félelemben és bűzben, Erdei magányban, meghajszolva és űzve?! Szigetemre hogy visszatértem huszadik napon, Mint kenyérbarázdát, forgattam a holtakat a napon. Féltem, reszkettem, alattuk ételt kerestem, Magamnak sírt ástam s abba rejtőztem!... A TŰZMADÁR, Mindszenty József városát olyan szomorú szemmel néztem, mint, hajdanában a sírdogáló Jézus az Ő városát, Jeruzsálemet. Észre sem vettem, hogy valaki a közelembe férkőzik és nagyot köszön: — Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus... Azt már hallottam gyermekkoromban, hogy minden hájjal megkent cucilista képviselők „Dicsértessékkel” kezdték a hordón a csábító beszédet Kunszentmártonban, a Nagykunságban. Azonban, aki most köszönt nékem, az a sümeg- járási titkos kommunista pártnak volt a nemrégen előbújt főtitkára, egy hentes mester. Több ízben a szegedi Csillagbörtön lakója. Rosszat sejtettem, gúnyolódást, kárörömet véltem ájta- tos közeledésében és a nagyon szép köszöntésre még akkor sem feleltem, amikor megsértődve, kihívóan és elkeseredetten megismételte: Dicsértessék..! — Miért nem tetszik felelni? Miért tetszik olyan bambán bámulni a feldúlt városra, mint negyedik Béla király a levelezőlapon? Milyen levelezőlapon? Tudja az ördög már, hogy azt a híres képet ki festette a töprengő Béla királlyal és azokkal a fehérlő embercsontokREGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 62. kai az erdő tisztásán. Nem érdekel. Engem az érdekel, hogy egész életemben a kommunizmusért lihegtem. Kitűnően meg tudom magam értetni oroszul. — Édesanyámat mégismeggyalázták...! Mondtam nekik: — Én vagyok Sümegen az üldözött, hajszolt, Horthyék- tól bebörtönzött kommunista titkár. — Vigyorogva mondta erre a mongolmarha: — Hogy lehetsz te kommunista, mikor nem is vagy orosz? A vergődő, izgatott ember előbb csak szipogott, törül- gette az orrát. Aztán a régi török foglyok ezreitől ásott, vár alatti szikla-pince felé mutatott és zokogni kezdett: — Arra tessék nézni. Az volt az egyetlen bombabiztos sümegi óvóhely. Mindenütt másutt pincétlenek a házak, a magas talajvíz miatt. Az a nagy, óriás-pince a vár alatt, nyolcszáznegyven sümegi kisleány, serdült leány, meg asszony becsületének a temetője volt a minap. Az én kommunistaságomat is odatemettem... Mindörökké, Ámen!... Az őslények között az Ősember volt az egyetlen „gerinces”, aki tüzet tudott csiholni és köpni tudott. Persze, ebben a második őstehetségében ma már messzi túlszárnyalná az ősembert, akármelyik állatkerti, mérges majom. Rogériusz, a tatárjárás lángeszű költője és krónikása nem volt ősember, habár barlangban lakott. Barlangban lakott, mint a többi bujdosó magyar, akik véletlenül át tudták vészelni az ázsiai Sárga Vihart. Rogériusz tintájában nem volt mérges, majomi nyál. Bodzából főzte a tintáját a nagyerdőben, mely örökké hangos volt az üldöző tatárok üvöltéseitől. — Nem kevert vért a tintájába, sem vitriolt, sem kéksavat, csak könnyeket. Ő még a tatárokról is lehetőleg szépen tudta megírni a rosszat s azt a kevéske jót, ami ennek a megbetegített, világuralomra lovait, kegyetlenségekre nyergeit, gyilkosságokra sarkantyúzott, szerencsétlen ázsiai fajnak izgatott leikébe szorulhatott. Rogériusz mester írásaiban nincsen annyi gyűlölet, majomi mámor, amikor hidegvérrel megírja a tatárról a következőket: „—Csudálom tüneményes gyorsaságukat... Csudálom nagybetyári leleményességüket, ahogyan a legnagyobb európai hadvezetőket lóvá tudják tenni gyors eltűnésükkel, színlelt vereséggel és visszavonulással. Ügy fordulnak visz- sza, mint a mennydörgéses villámlás. Jaj ilyenkor a korán- örvendezőknek, mert a tatárok mindenkit könyörtelenül levagdosnak...” „—Csudálom az ázsiai hordák élelmességét, ahogyan küldött levelekkel, mosollyal és kedveskedéssel be tudják hályogozni kiváló államférfiak mindkét szemét. A világ nem akarja megérteni, hogy ezzel az alakoskodó Halállal szemben csak egy segítség van: a férfias kiállás, a küzdelem...!” A derék Rogériusznak csak akkor zavarodik meg a tintája és csak akkor gyűl meg a szájában az ecetes nyál, amikor a koexisztenciáról beszél: „—Megkezdődött hát a Coexistentia, — a tatárok és magyarok úgynevezett »Békés Együttélése«... Kegyetlen, emberirtó volt a tatárok hadviselése, de még borzasztóbb a kormányzatuk, mivel ez a levert nép lelkét rontotta meg...” „•—Áratás ideje volt, behordták a gabonát és a takarmányt a csűrökbe. Ott állott mellettünk a tatár. Mulatott azon, hogy apa leányának, férj a feleségének, testvér a hú- gocskájának átadásával válthatta meg csupán az életét. Különös gyönyörűséget találtak abban, hogy szülőknek, nagyszülőknek és zokogó férjnek jelenlétében kéjelegjenek a meggyalázott ártatlanokkal.” A főgimnázium ablakából, a Marosvásárhelyi Csapatkórház ideiglenes szállásáról néztem megdöbbenve a feldúlt sümegi főutcát, miután az utcáról az orosz járőr és az új rongyos rendőrség minden férfit idezavart az emeletre. Az ablakban azt kérdeztem önmagámtól: — Lehet-e ennél a képnél tökéletesebb rajzát adni a Sárga Viharnak?!... A járdákon, minden irányból lesütött szemű, sápadt kisleányok, nagyleányok, anyák és nagymamák közeledtek a Damay Múzeumhoz. A koalíciós kormány orvosi rendelőket rendezett be a múzeumi szobákban. Nagyképűen hí- relték dobszóval és nádihegedűvel, hogy a Budapestről leküldött új kommunista titkár, a szinte még gyermek Szalai Béla a Rózenberg fiúval elhozta az „elsősegélyt”, a megbántott nőknek küldött oltóanyagokat és más orvosságokat, melyeknek, úgy látszik, most már nem karbolszaga volt, hanem propagandaszaga. Mintha ez a címke lett volna az orvosságos üvegeken: „— A párt értetek aggódó szíve virraszt ebben az alkoholban, mely mindent meg tudott őrizni eddig is, kivéve a titkot, a méltóságot és az emberi tisztességet.” # (Folytatjuk) Mégegyszer némely fényképünkről Tisztelt Vödrös úr! Engedje meg, hogy cégünket érintő súlyos tévedésére felhívjam a figyelmét, amely az Ön tájékozatlanságából adódik. Ugyanis 1993. január 23-án megjelent 19. szám 3. oldalán Ön a képek miatt a nyomda működését kritizálja és politikai töltetet is ad cikkében a jelenségnek, amelyet visszautasítok. Nos, ha Ön eddig nem tudta, ideje megtudnia, hogy a szedést és a képek beragasztását a Hírlapkiadó Vállalat saját fényszedő üzemében végzi, míg a nyomdába negatív film érkezik, amiből mi azonnal nyomólemezt készítünk. így tehát a hiba Önöknél képződik és csak Önök tudják korrigálni. A jövőben jobb lenne, ha először saját háza táján nézne körül, majd aztán bíráljon, de csak azért, amiért ténylegesen cégünk elmarasztalható. Én nem hiszem, hogy a jövőbeni együttműködésünket az Ön tájékozatlanságé
