Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-29 / 24. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 29.. PÉNTEK 13 Védd a természetet? Érdekes biológiai felfedezésről hallhatott az, aki nyitott füllel járt körülbelül egy éve Nagykátán. Kiderült ugyanis, hogy haldokolnak az alig negyvenéves fák. Községszerte kihirdették ezt mindenütt, még a templomban is, miután néhány polgárnak szöget ütött a fejébe, hogy miért tünedeznek el a szép, hatalmasra nőtt, és a nyári melegben hűs árnyékot adó fák. A kérdezőknek a válasz mindig ugyanaz volt. Élet- veszélyesek, kiöregedtek. Egy ismerősöm felhívta az illetékest, hogy megkérdezze, mire fogják költeni azt a pénzt, amit a teknővá- jóktól a szép vastag fatörzsekért kap a település. Kérdésre kérdés volt a válasz: „Honnan tudja?” Ismerősöm ezt nem hallotta, csupán kitalálta: a fák még zöldellő ágai ugyanis elhagyatva, szomorúan hevertek az úttesten. Azóta már befejeződött a kegyetlen és könyörtelen munka. A település hatalmas fáinak a többségéből csak a csonk maradt meg, máig őrizve a pusztítás emlékét. Arra pedig hiába gondolunk, hogy majd új, fiatal fák fognak zöldellni a régiek helyén, ugyanis aki a favágást elrendelte, az a facsemeték ültetéséről elfelejtkezett intézkedni. Egyedi a példa? Korántsem. Az elektromos fűrészek újabb és újabb községeket tesznek kopárrá, s nem kímélik az erdőket sem. A szegény fák pedig csak tűrik a sorsukat, hisz védekezni nem tudnak, ahhoz már túlságosan öregek. Kármán Hajnalka Nagykála Ügy vagy álügy? Lapjukban 1993. január 12-én „Hogyan születik Po- mázon álügy?” címmel Mallár Éva tollából szemé— A „kedves férjem”! Halott! Megölték! Ne kérdezzen tovább, Kálmán! Halálra rémítenének ezek a konvencionális, „kedves” kérdések a „kedves” fiamról is! Előre felelek, kedves Kálmán, csak ne kérdezzen! Képzelje: — Megölték a „kedves” leányomat is a gyönyörű muszkák. A nagy felszabadítók. A „dicsőséges” hadsereg! Megölték, de előbb meggyalázták. Aztán a drága fiamat, az én egyetemista fiamat! Mert én betegnek tetettem magam! Lefeküdtem. Ez nem használt! Szegény fiam védett. Bajo- nettel leszúrták. Ott halt meg az ágyam mellett. Nem ért semmit az áldozata! Húszán mentek át rajtam. Nézze, nézze, nézze, sárba taposták a rengeteg orvosságot is. A szárított gyógyvirágot, majoránnát, digitáliszt... A Peru-balzsa- mot. A kedves Mamája megváltó kenőcsét!!! Emberek ezek? Emberek ezek? Átkarolta az ajtó nélkül maradt ajtófélfát. Olyan viharosan kezdett zokogni szegény, mintha begyulladott szemeinek két piros forrásából akarta volna újra-tölteni a kirabolt és meggyalázott patika minden balzsamos tégelyét és kiöntöt orvosságát. Mindenki félholt a félelemtől, aki őket csak látja... Mikor én még kicsi voltam, akkor csak híréből ismertük a muszka-korbácsot, a kancsukát és annak csattanós csapásait. Akkor még az egyiptomi hét-csapást tartottuk a legcsípősebb és legcsattanósabb csapásnak...! Hogyan is hangzott szabadátírásban a szent szöveg, a Magyar Olvasókönyvben?! Íme, így szedték össze a hét-csapás leírását, Mózes második könyvéből: — Mondd meg Áronnak, szólott az Úr, mondd meg, hogy nyújtsa ki vesszejét és sújtsa a föld porát, hogy még a por is tetűvé váljon. Békák jöjjenek fel a föld alól Égyip- tomban. Borítson be mindent az ártalmas bogár, a hólyagos és vörös himlő. Szúnyogok jöjjenek és szúrjanak beteg lázakat. Váljanak vérré a folyóvizek. Mindent borítson el a vastag Sötétség. A TŰZMADÁR fészkébe, Sümeg városába kellett eljönnöm újból, hogy mégjobban megismerjem a nyolcadik csapást, ami a nyolcmázsás bombánál is borzalmasabb. Pedig az a bomba percek alatt tudott temető-dombot csinálni nemcsak az Isten házából, hanem a gyerekek kórházából is. Mi volt vajon ez az egyiptomi, nyolcadik csapás...? Megmondta már ezt a tatárjáráskor a nagy Rogéri- usz mester, éppen hétszáz évvel ezelőtt: — A legátkozottabb csapás a világon a berúgott muszka, a megittasodott, megveszett tatár...! Rogériusz nagyváradi kanonok nemcsak szemtanúja, de csudálatosán eleven „leírója” is a Sárga Viharnak, a tatárjárásnak. így kezdi el megrendítő jajgatásait: ...— Égnek borzad a hajam, testem remeg, nyelvem dadog, amikor a részeg tatárok garázdálkodását látom. A Halált látom bennük, mely közel van hozzám s melyet nem lehet kikerülni. Lelkem szemeivel látom a gyilkosokat. Testem a Halál izzadtságát bocsátja ki. Magam előtt lályemet és a pomázi ellenzéket is negatívan érintő cikk jelent meg, amelyre ezúton kívánok válaszolni. Az írás arról szólt, hogy Solymosi László honvédet a pomázi önvédelmisek néhány tagja megverte-e, illetve jogtalanul állították-e elő vagy nem, és hogy ebből én miért kreáltam „álügyet”. A cikk szerint semmi sem történt, csak egy „túlbuzgó” képviselő politikai okok miatt csinált „álügyet”. A riportban többen nyilatkoztak, engem kivéve, hiszen a szerző elismerte, hogy engem meg sem keresett. Az egyoldalú tájékozódás következtében Mailár Évának természetesen nem lehetett tudomása arról, hogy az ügyben (öt héttel a cikk megjelenése előtt!) 1992. december 7-én a Pest Megyei Főügyészség B. tíz. 204/1992. számon a Btk. 175. paragrafusa I. pontjába ütköző személyi szabadság megsértése bűntettének alapos gyanújával rendelt el vizsgálatot. A nyomozást a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztálya az érdekeltek meghallgatása mellett jelenleg is folytatja. Ezek után joggal kérdezem: milyen alapon döntötte el az újságíró az ügyészségi vizsgálat lezárása előtt azt, hogy ez álügy-e, vagy sem? Újságírói felelőssége alól nem menti az a tény, hogy nem tudott a vizsgálatról, hiszen senki sem akadályozta a teljes körű tájékozódásban. Az viszont végképp érthetetlen, hogy az ellenőrizhetetlen állításukat miért kell úgy az olvasók elé tárni, hogy azzal személyiségi jogot, pártok érdekeit sérti? Javaslom, hogy várjuk meg a vizsgálat végét, és akkor térjünk vissza újra az ügyre, hogy bizonyíthatóan és felelősséggel nyilatkozhassunk. Magam sem állítom, hogy a jogsértés bizonyított tény, csak azt, hogy alaposabb kivizsgálást érdemel az ügy. Ennek érdekében képviseltem a sértett érdekeit, valamint abban a tudatban, hogy ez egy jogállamban nem bűn. Az ügy tisztázását pedig nem politikai, hanem törvényi alapon igényeltem. REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 61. tom, mint várja az ember a halált. Nem lehet többé fegyverhez nyúlni, felemelni a kart, mozdítani a lábat. Milyen különös véletlen, hogy Teleki Pál erőszakos halálának a reggele éppen a tatárjárás legpusztítóbb napjának, a Muhipusztai Veszedelemnek kétszázadik évfordulójára esett. Milyen csudálatos véletlen, hogy éppen akkor menekültünk a magyar nemzet befogadó, kedves szívéhez, mi, bukovinai székely magyarok, amely napon, persze hétszáz évvel korábban: Kuthen, a kunok királya a kunokkal a Magyarok Szívéhez menekült a Sárga Viíiar, a gyilkos tatárok elől. Milyen érdekes véletlen, hogy Horthy Miklós kormányzóhoz még elsiethettem lóhalálában Kenderesre. Hogy Teleki Pállal, az ő Sándor- palotai, kicsi dolgozószobájában, mely nemsokára az ő halotti szobája lett: még tudtam tárgyalni a legutolsó pillanatban, hogy a népet Bukovinából és két falut még Moldovából is hazahozassuk, a legutolsó vonatokkal a Sárga Vihar elől, mely örökre elnyelte volna őket. Ez történt 1941. március 15-én délután 5 órakor. És íme, pontosan hétszáz évvel annakelőtte, 1241. március 15-én délután öt órakor jelent meg Pest előtt Batu kán a tatárjaival. — Olyan öldöklés után, mely csupán a kis erdélyi városkában. Beszterczén 6014 kereszténynek kegyetlen lemészárlását jelentette, nagyhét szerdáján. Nagypénteken: harmincezer keresztényt gyilkoltak le a kicsi Kőhalom, Kunzelburch várában és vára körül. Következő pénteken, árpilis ll-én a Kadán vezér tatárjai százezer magyart öltek meg Nagyszeben városában, amit latinul akkor Villa Hermámnak hívtak. Csak a kiirtott Kolozsvár áldozatainak nem írták fel a számát a krónikások. (Ezek az adatok is a párisi nemzeti könyvtár kéziratában találtatnak, melynek Mon. Germ. XXIV. 65. a száma.) Igaz, hogy azon a borzalmas, hétszáz év előtti március tizenötödikén a Budára menekült Béla király is, a tömérdek nép is megdermedten nézte a tatárt és tehetetlenül. Csak a tűzlelkű Ugrin érsek mert velük szembe szál- lani, derék, elszánt magyar vitézeivel. A ravasz tatárok menekülést színleltek. Süppedékes talajra csalták a vasvértes sereget. A derék Ugrin érsek csak negyedmagával tudott visszatérni, hogy pár nap múlva meghaljon ő is hősiesen, a muhi-pusztai nagy csatában, a megmentett nyugati kereszténységért. De hadd vegyek én is most rajzoló szenet a kezembe, Rogériusz mester hétszáz éves, de soha nem fakuló, eleven leírásai után hadd próbáljam meg lerajzolni a ’beruAz a tény, hogy a főügyészség elrendelte a vizsgálatot, igazolja: megfelelő jogalap van az alapos gyanúra, tehát nem „álproblémákat” és „álügyeket” kreáltam képviselőként. Befejezésül Maliár Éva említett cikkében található egyik mondatot idézem: „Hinni azonban csak a tényeknek szabad.” Valóban? Most már azt is tudom, hogyan készül az álhír — Pesten. Hey Lóránt Pomá: * Tisztelt Hey Lóránt! Levelében, melyet írásomra reagálva szerkesztőségünkhöz eljuttatott, elsősorban azt sérelmezi, hogy a Pomázon történteket álügynek minősítem. Nos, miként ez a cikkben is szerepel: ezt a véleményt nem magam fogalmaztam meg, hanem egy hivatalos személy szájából hangzott el szó szerint, s én csak őt idéztem. Továbbmenve ugyanezen, az Ön által leginkább sérelmezett gondolaton. Több járókelőt is megkérdeztem Pomázon, hallottak-e az említett esetről. Sokuk egyáltalán nem is tudott sem a fiú tettéről, sem pedig az azt követő rendőrségi eljárásról. Akikhez eljutott az „ügy” híre, azok is csak semmisnek, csekélységnek nevezték az ott és az azóta történteket. Azt tapasztaltam, hogy érdemben senkit sem foglalkoztat az eset Pomázon! Tulajdonképpen ez az egybecsengő megállapítás is növeli bennem a hivatalos ember véleményével kialakult rokon érzést. Ugyancsak megkérdőjelezem az Ön által perdöntőnek tartott ügyészségi eljárás fontosságát is. Nem hiszem, hogy attól „ügyebb” lenne egy ügy, hogy azzal nem a helyi hatóság, hanem egy magasabb fórum kénytelen foglalkozni! Ajánlását egyébként megfogadom, s ígérem, hogy a bíróság döntése után, ha egyáltalán lesz ilyen, lapunk visszatér a Pomázon 1992 nyarán történtekre. Maliár Éva gott’ tatárt úgy, amiképpen most, hétszáz év után láttam őket Szentimrefalván, utána pedig Sümegen, a TŰZMADÁR kedvenc városában: — Amikor a tatár felhörpint: az egytől-egyig vadállattá betegszik, éppen úgy, mint a rezervációk körül a megszelídített indián, akinek a hideg Kanadában sem szabad szeszt eladni, ha valakinek a kanadai csendőrség élete kedves!... — Hogyan kezdődik a megvaduló tatár alkoholos veszettsége? — Úgy kezdődik, hogy legelőbb is prémes sapkájához kap a kezével. Csak azután kapaszkodik a bajúszodba és kisleányod gyönge hajába. Sapkáját lekapja, beleköp. A sapkát most földhözvágja, csizmasarokkal tiporja, fejére visszahelyezi, holott a sapkának már se alapja, se alakja, se kobakja. — Most, az eltorzult ronggyal a fején, üvölte- ni kezd a tatár, ahogyan oroszlán-őfelsége szokott üvölte- ni a dzsungelben, amikor vadászatra indul. Vagy ahogyan Rettenetes Iván üvölthetett, amikor agyonverte a fiát, a trónörököst. — Vajon mit üvölthetett a részeg tatár? Valami ilyesmit: — Dáváj, dáváj, dáváj... Minden az enyém! Hol az én megígért zsoldom, ami nyolchónapig késett? Az én zsol- dom a szabad rablás és a szabad becstelenkedés!... A TŰZMADÁR fészke, édes kicsi városkája, a Bíró Márton hajdani birodalma Sümeg, a nemrég még balatoni bokrétával díszített süveg most valóban úgy nézett ki, mint egy földhözvert, meggyalázott süveg, amiről gonosz kezek leszakították a bokrétát, a zalai leány-virágot. Megnyomorított süveg lett, amiből az őrjöngő tatár a bélést kiharapta, a bélelő vattát pedig kirázta a szélbe. A meggyalázott falvak valóban behavazott falvaknak nézhettek ki a repülőgépről. Nem vatta, hanem a felhasított párnák pihéje havazta be a tájékot. A szálló pihét fa- lutól-városig vitte a szél. — Csak a dunyha és a párna volt az, amit nem küldtek haza muszkaországba. Papírpénzeket kerestek a felbontott párnákban. Amiképpen a megrémült magyarral minden szalmakazlat elhányattak, minden krumpligödröt kihányattak, kriptákat felforgattak. Csudálatos szakértelemmel találták meg kardjaikkal, meghegyezett vaspálcáikkal, erdőn-mezőn, szántóföldön az egyéven belül meglazított talajt. Ha az elásott dolgok felett egy-két muszka tovább is haladt a vasbotjával, a huszadik egészen biztosan megtalálta az elásott dolgokat. De, hadd adjam át a rajzos, fekete szenet Rogériusz mesternek, aki hétszáz évvel ezelőtt használta először, latinra fordítva a tatároknak hétszázesztendős, kedvenc és hazug szavát, azt, hogy: — Koexistencia, — coexist, — békés együttélés a többi népekkel... (Folytatjuk)
