Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-28 / 23. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 28., CSÜTÖRTÖK 13 Virrasztók Sokan örülnek annak, hogy a Pest Megyei Hírlap a gyorsan átlapozható, „köny- nyen felejthető" újságból „olvasmányos” napilap lett. Nem pusztán a lakóhelyünkről szóló hírek miatt érdemes egyes számait megőrizni. Hadd emeljem ki külön Fábián Gyula írásait, a „Vir- rasztók”-at. Nagy hiányt pótolnak, hiszen akikről ír (Sinka István, Erdélyi József, Veres Péter és így tovább) jószerével teljesen kimaradtak az olvasmányainkból. Nem tanultuk, nem tanítjuk őket. Nem ismerjük a két világháború között alkotó népi írók életét. Még kevésbé a munkásságukat. Egyáltalán nem vagyunk tisztában korszakos jelentőségükkel. Nemcsak azzal pótol hiányt Fábián Gyula, akikről ír, de legalább annyira azzal is, ahogyan. A korszakot emberközelivé, az akkori életeket, sorsokat átélhe- tővé teszi személyes hangú soraival. Nemcsak megismerni, hanem megszeretni is lehet általa ezeket az embereket. Nagyon jó lenne, ha folytatódna a sorozat, s még jobb, ha nemcsak az újság hamar rongyolódó lapjain őrizgetnénk, hanem összegyűjtve, egy kötetben forgathatnánk, s a könyvespolcunkra tehetnénk a „Virrasz- tók”-at. Kiss Judit Pécel Kultúrmocsok Hankiss Elemér szelleme változatlanul kísért... Január 20-án a televízió „meglepetés-csemegével” szolgált. Mint a műsorvezetőtől (Kovács P. József) megtudhattuk, az „Apák és fiúk” című riportfilmet eredetileg december 23-ra szánták, de akkor elmaradt. (Reméljük, nem véletlenül, ésmert a televízió vezetése érzett any- nyi békés szándékot magában, hogy az ünnepi hangulatot nem akarta megszent- ségteleníteni!) A filmben ugyanis Petri Adám (a Magyar Narancs volt főszerkesztője) faggatja édesapját, Petri György költőt, műfordítót nagyon rövid közös életük intimitásáról, „az apa” változatos életéről. Nota bene: az alma valóban nem esett messze a fájától, ugyanis Petri György 1981—89 között a Beszélő szerkesztője volt! Nos, Illyés Gyula nem véletlenül írta Petri Györgyről azt a személyes benyomását, amely szerint ápolatlan külsejű egyén. Ez azóta sem változott. Ez azonban a kisebbik hiba, és végső soron lehet magánügy is. Nagyobb baj az, hogy a nyilvánosság elé lépő díszes família tagjai olyan mosdatlan szájjal társalogtak, mintha egymás között cseverészné- nek, nem pedig egy ország nyilvánossága előtt. Az obszcén szavak füzére arcul csapta a konvenciókra csak egy kicsit is adók sokaságát. A derék költő hadaró-ma- kogó válaszaiból egy labilis idegrendszerű ember sajátos gondolkodásmódját ismerhettük meg. Hat feleséget, illetve élettársat tudtam követni a felsorolásból. Ketten közülük öngyilkosok lettek. A liberális poéta alkalmi riportere, Ádám fia születésekor ekképp örvendezett: „Az Ádám nevű pond- ró meglett tehát... Sajnos, már nem tudom viszszab...-ni!” Ilyen stílusban folyt az újhullámos riport. Petri György végezetül egy 1961-ben írt műremekét olvasta fel. Egy sark-an- gyal(a) elkövetett coitusá- nak „művészileg” átélt megfogalmazása volt, a fentebb már említett stílusjegyekkel gazdagítva. Ilyen műélvezetekben részesíti tehát a nemzeti televízió az állampolgárokat, nehogy leragadjanak a népnemzeti, „mucsai” kultúrkör posványában. Brezovich Károly Vác Vadkelet Az elmúlt évben a megyében 130 településen tartottunk előadást Hrekaj Pál szakértővel a kárpótlási törvényről. Széles körű tájékoztatást adtunk a legfontosabb tudnivalókról. Arról, hogyan kell benyújtani a kárigényt az elvett földről, a cséplőgépről, a tanyáról és az épületekről. A legtöbb helyen záporoztak a kérdések. Elsősorban azt firtatták, hogy mit kezdjenek a kárpótlási jeggyel? Vagy azt, hogy ha földhöz jut valaki, azt mivel és miből művelheti meg. Hiszen a legtöbbüknek nincsenek gépeik, a bérmunka meg igen drága. És vállalják-e egyáltalán majd az utódgazdaságok? Ekkor ugyanis már köztudomású volt, hogy a termelő- szövetkezeteknek is át kell alakulni. Más formára, — de mondjuk ki nyíltan — magántulajdonon alapuló gazdaságokra van végre szükség. S adott volt a határidő is. Tapasztalataim szerint van elég gép az országban, emiatt korábban sem maradtak parlagon a földek... Meg kellene szerveznünk a vásárlásukat, s megfelelő hitelgaranciákkal lehetővé kellene tenni, hogy a „gépszerzés” ne legyen elérhetetlen a legtöbb újonnan gazdálkodó számára. A biztatások hatására, a bizonytalanságok ellenére, sokan vállalkoztak arra, hogy kárpótlási jegyükért földet vegyenek. Igaz azonban a közmondás, hogy menet közben jönnek meg a gondok. Egy hektár fel szántásáért nem átalla- nak elkérni 4700 forintot. Az őszi vetés 2800 forint hektáronként. Elkezd a paraszt számolni: hat liter gázolajjal elvet egy hektárt, hozzáadja a két szántáshoz, számba veszi az irodai alkalmazottak bérét, a gépkopást, a munkabéreket, az íróeszközt, a papirost, s ha mindezeket összeadja, kénytelen rájönni, hogy még mindig nagyon messze van a végösszeg attól, amit tőle kémek. Pedig a tisztességes (?) 40 százalékos hasznot is belekalkulálta. Lados László Kartal Köszönet a véradásért Véradás volt január 19-én Monoron. Gödöllőről is érkeztek donorok — autóbusz- szal. 122 személytől vették le a vért, kilencen pedig fere- zises véradásra mentek át Gödöllőre. Heten először jelentkeztek véradásra. Ugyanezen a napon volt véradás Vasadon is. Itt harmincnyolcán jelentek meg, harminchatan adták le az életmentő vérüket. Köszönet minden véradónak azért a nemes cselekedetéért, hogy embertársai gyógyulásához hozzájárult. Olasz Ferencné Monor De, addig jár a korsó a kútra, az ecetesbögre az őrsre s a hasfájós, lusta pandúr a Savanyú vízre, amíg pandúrnak is, betyárnak is nyaka szakad. Savanyú Józsi kifogyhatatlan tréfái is elfogytak, amikor felakasztották. A hóhértól a kötelet a sárosdi rokonság vette meg: szerencsének. Viszont a falu nevét Szentimrefalvára keresztelték. Úgy látszott azonban, 1945 nagyhetében, hogy se névcsere, sem az akasztott ember kötele nem tud szerencsét hozni a régi Sárosdnak. Mintha a megvadult muszkák mind a négy sarkával egyszerre akarták volna reánk sza- kasztani a viharos eget: — Nagykedden még csak nagyágyúkkal vertek minket...! Hangos kiabálással mondtuk a fájdalmas olvasót a kertek fenekén. Hol falkába verődtünk félelemből, hol pedig széjjeloszlottunk okosságból. — Nagyszerdán következett a sárosdi katlan kifüstölése: legalább ezer gépágyúval és iker-géppuskával. Virágos, kedves katlanban fekszik Sárosd. A körhegy olyan szabályos, mint a szita-kéreg a kukoricát pattogató rosta körül. Az ágyúzástól a falu minden épülete úgy megrázkódott, mintha ezt az elátkozott rostát, Jézus gabonájával, a síró emberekkel: pokoli tűz felett ráznák ördögi kezek. Mintha az lett volna a sátáni cél, hogy itt mindenki hirtelen megőszüljön, megfehéred- jen, mint a megdagadó és megfehéredő kukoricaszem az ördög rostájában. Szűcs Ambrus nevű székelyem adott értelmes magyarázatot erre a pokoli tüzelésre: — Tessék elhinni, ezek csak azért lőnek és azért hallgatnak el hirtelen a gépágyúk, mert azt várják, hogy a németek visszafeleseljenek a faluból. Nincsen, aki feleseljen, tehát vendégeink, muszka „vendégeink” lesznek az éjjel!... — Nagypéntek holnap. Jó lesz Jézusnak! Meghal s délután háromkor béhunyja a szemeit, hogy ne lássa, mit fog itt csinálni a muszka! Meg fogjuk irigyelni a hóttakot... A falu „átfésülése” éjfél után egy órakor kezdődött. Ti- zenhármas muszka csoportok járták végig a falu házait. Vezetőjük főhadnagy volt, vagy százados, revolverrel a kezében. A tizenkét „legénynek” „dobos gitár”, géppisztoly volt a fegyvere. A régen-várt és a megkésett zsold a „szabad rablás” volt, ami a szobát elhagyó, első-sor-béli orosz katonák eltávozása után rögtön megkezdődött. A sírás, ami most következett, az Égre kiáltott s talán a legtávolabbi hideg-csillagok is meghallották. Olyan „fésülés” volt ez, ahogyan a nagyon durva népmesékben és rémregényekben szoktak fésülni az elvetemült mostohák. Amikor az árvaleány-hajnak a fele a fésűben marad, másik fele pedig a kegyetlenkedő marokban... A németeknek pedig semmi nyoma nem volt már a faluban. Kivéve egy névjegyet, ami éppen az én ajtómon dísz- telenkedett: REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 60. — Kapitän RICHARD WEBER S. S. Wehrmacht. A névjegyet rajzszeggel szúrta az ajtóra a német százados, amikor kitessékelt a szobámból, az icipici konyhába. Hirtelen mentek el, mint a szélvész. Szórakozott vagyok s erről a névjegyről egészen megfeledkeztem a pokoli zivatarban. Mikor a „kifésülés” hajnalán kopogtatni akart a derék harangozó: márcsak az ajtófélfán tudott kopogtatni. — Hová lett az ajtó? — kérdezte meglepetéssel. — Nézzen körül, öregem...! Nem látja a forgácsot? — Látom...! De ki csinálta? — Az ajtót maguk! A forgácsot pedig az oroszok. — Hogyan? — Csizmával...! Berúgták az ajtót! Darabokra hullott. — Magát nem ölték meg? — Nem...! Mert az ajtó darabjai nem reám estek hanem rájuk. Aztán meg én „vezényeltem” az ajtónak, kétségbeesett, komisz tréfálkozással. — Hogyan? — Lengyelül...! Nagyot kiáltottam, amikor omlott az ajtó. Azt kiáltottam: „Oszolj!” — Tudja, Gyuri bácsi, — milyen jó kedvem van nekem, amikor ébredek? Amikor egy kicsit pihenhetek...! Az volt a szerencsém, hogy a fiatal kapitány éppen egy lengyel volt. Egy csupa-szőkeség- fiú. Gyáva nem lehetett, mert akkor mindjárt ölt volna, mint a megijedt görény. No, de én is vetettem ám a keresztet, amikor az ajtóról leakasztott német névjegyet az orrom alá dörgölték.Oroszosán vetettem a keresztet, háromszorosan: — Batyuska vagyok, „ksionsz”, azaz pap vagyok! Ne bántsatok!... — Magának szerencséje volt. De nem úgy Szűcs Ambrusnak. Az most haldoklik. Annak kislánya volt, tizenkété- ves...! — Mi van vele? — Semmi. Bébújtatták a háziak az inaszakadt, póliós Káruly paplana alá, aki kilenc éve fekszik. De az oroszok már meglátták, szöktetés közben a kicsi Brigittát. Anyját megölték, addig kínozták. Meghalt, de mégse mondta meg, merre van Brigittácska...?! Apját eperfához kötötték az udvaron. Ott égették, sütögették! Karjait kicsavarták! Nincsen épség benne, akárcsak a nagypénteki, kínzott Jézusban. Jöjjön hamar! Jöjjön, ha jönni mer...! Még utolérheti a szentségekkel ezt a becsületes jóembert. Nagyon, de nagyon szerette magát...! Két héten keresztül tiltva volt az utakon járni. Akik elindultak, azok könnyen eltűntek. És íme, Sümegre is be kellett gyalogolnom: elfogyott az Édesanyám orvossága. Sümeg a TŰZMADÁR igazi fészke volt. Ha Mind- szenty Józsefet egyéb szálak nem fűzték volna Sümeghez, a Kisfaludyak, drága költőink otthonához, ha nem bűvölték volna el szépért-rajongó sas-szemeit a tündéri Vár és a körhegyek, valamint a Maulpertsch csudálatos freskóképei a plébániatemplomban, akkor is ide vissza vonzaná őt a Bíró Márton lelke. Régi-régi elődje volt neki Bíró Márton a veszprémi püspöki székben. Bíró Márton Mária Terézia királynőnek volt a tanácsadója. Ez a lángeszű pap „tengert" szerzett az ő rajongott hazájának, Magyarországnak, — Fiúmét. És tengernyi áldást a jóságával és a bölcsességével. Ma sem volna megírva az életrajza, ha a TŰZMADÁR, Mindszenty József meg nem írta volna ezt a csudálatos, lángoló könyvet. Bíró Márton életrajzával és az ÉDESANYÁM című könyvével lépett be az új irodalomtörténetbe a kedves TŰZMADÁR. Mindszenty József. Ennek a felséges könyvnek jelentős részeit a TŰZMADÁR csak itt írhatta, Sümeg városában. Hiszen itt, a Vár tövében, az égbenyúló Süveg alatt van a Bíró Márton rezidenciája. A csudálatos lak, ma már Múzeum, ahová Bíró püspök ideiglenesen áthelyezte a veszprémi püspökség székhelyét. Ebben az aranyos Múzeumban találtam meg a bukovinai székeiység Édesapjának, Hadik Andrásnak, Mária Terézia testőrparancsnokának, Erdély és Bukovina kormányzójának azt a mellképét, amit a magyarországi tízfilléres bélyegre rajzoltak, mint a bácskai telepítés egyik legkedvesebb emlékét. Csak néztem, néztem a TŰZMADÁR felperzselt fészkét, Sümeget! Szinte gyökeret vert a lábam a rémülettől. A főutca minden háza fáklyával felgyújtva, kiégetve. A gyógyszer- tár előtt véges-végig teli az úttest kidobált tégelyekkel. A kiszórt porok, vatták, üvegek, régi receptek eltaposva a sárba: színeik, mérgeik szerint. Részeg, muszka csizma ugrált itt a betegek elérhetetlen reménységein, a digitáliszon és a peru- balzsamon, mintha sarvalt-káposztát dögönvözött volna itt sárrá egy láthatatlan hordóban az a részeg láb!.. — Ki tette ezt? — Ki tette?... Ki tette?.. — szólalt meg mellettem egy máról holnapra megőszült, betegre bántalmazott és eltorzított arc, akit két héttel ezelőtt még kedvesnek, barátságosnak láttam. A sümegi gyógyszerész felesége volt. Borzalmas sejtések kínoztak. Égészen félve kérdeztem: — Hogy van a kedves férje? (Folytatjuk)
