Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-26 / 21. szám
SZŰKEBB HAZÁNK PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. JANUAR 26., KEDD Vendégszerető pusztazámoriak Az utakra egyelőre nincs pénz Többen mondták nekem, hogy Pusztazámor egy nagyon szép fekvésű, kedves kis falu. Biztosan így van. Én sajnos nem tudtam meggyőződni mindezekről. Hogy miért nem, ha egyszer ott jártam? Az ok egyszerű. A völgyben épült kis települést tejfelsűrűségű köd borította. Örültem, ha az orromig elláthattam. Az ottlakók barátságosságáról azonban kedvező képet alkothattam. Fejem leszegve baktattam, amikor kedvesen rámköszöntek. Mikor ez harmadszor is megismétlődött, kezdtem elgondolkodni: jobb lesz, ha erre is figyelek, hiszen többségükben nálam jóval idő-—Képzeld, apu! — visít bele az autóbuszon hazafelé tartó fáradt csöndbe egy kisfiú, aki még meg sem várva, hogy helyet találjon magának, máris rákezd iskolai élményeinek előadásába. ——Ma elmaradt a fizikaóra — folytatja élénken miközben hol kitekint az ablakon, hol pedig a mellette álló édesapa tekintetét keresi, figyeli. — így aztán két bihliaóránk is volt ma... S filmet vetítettek... Olyan dolgok voltak benne, amilyeneket te is mutattál nesebb emberekkel találkoztam, tehát illene* legközelebb nekem előre köszönni. Nagy keservesen azért eljutottam az önkormányzat épületéhez, ahol Pátrovics Benedek polgármesterrel és Újházi Miklós jegyzővel beszélgettem. Megtudtam tőlük, hogy a faluban körülbelül hatszázötvenen laknak. Nagy örömükre nem tartoznak a kihalófélben lévő községek közé. Az utóbbi években mintegy huszonötén költöztek a faluba, s ezeknek majdnem mindegyike fiatal, negyven év alatti. Több mint háromszáz keresőképes lakosuk van, akik, mivel helyben nem tudnak munka- lehetőséghez jutni, a fővároskem karácsonykor, azokon a képeslapokon... —Hm... — hangzik a tömör válasz a munkában Messiás megfáradt, s talán a nyilvános lelkesedést is egy kissé sokalló apától. — Csodálatos volt! — tér vissza ismét az utca elsuba, vagy a környező településekre járnak dolgozni. Sajnálattal említették elavult úthálózatukat. Mint mondták, az elmaradásnak részben az is az oka, hogy régebben Sóskúthoz tartoztak, és a társközség a fejlesztések, beruházások tervezésekor Pusztazámort legtöbbször mellőzte. Ezen még egy ideig biztosan nem tudnak változtatni, mert most nagy fába vágták a fejszéjüket, bevezetik a faluba a gázt és erre minden pénzük rámegy. Amint azonban sikerül a költségvetésből annyit kigazdálkodni — ami igencsak nehéz —, első dolguk az lesz, hogy az utakat rendbe hozzák. Á. M. hanó látványát feledő fiúcska a délelőtti élményre. — Láttuk Keresztelő Jánost, s a Jézust is... Végignéztük, ahogy felnőtt a kis Krisztus. .. Két óráig tartott a vetítés. Vagy nem is! Hatvannégy percig csak — próbál a számtan neki még rejtelmesnek tetsző világában eligazodni a kisiskolás.-—És képzeld, apa! — vesz új lendületet a kis száj. — Az volt a legcsodálatosabb, hogy senki sem tudta, csak én, hogy akit láttunk, a Messiás... (maliár) Klub Perőcsényben ÖNO — valószínűleg sokaknak semmit sem mond ez a három betű. Másoknak viszont ez jelenti a társaságot, a szórakozást, az együttlétet. Az intézmény teljes neve ugyanis így hangzik: Öregek Napközi Ótthona. Ám a pe- röcsényiek csak a rövidítést emlegetik, ha erről beszélnek. 1986-ban alakult, s azóta már sokféleképpen hívtuk, de valójában klubként működünk — mondja Viczencz Józsefné, az ÖNO vezetője. Sajnos a fiatalok közül sokan elhagyták szülőfalujukat, Perőcsényt. A község lakosságának több mint fele már elmúlt hatvan éves. Ennek ellenére mégsin- csenek egyedül. Szombat és vasárnap kivételével a hét minden napján nyitva áll számukra a ház. Havi 1050 forintért itt reggelit, meleg ebédet kapnak az idősek. Délután a vacsorájukat is innen viszik haza. Napközben újságokat olvasgatnak, tévét néznek, s beszélgetnek egymással. Mindig jól eltöltik az idejüket. Arra is volt már példa, hogy a gyermeknapra műsort készítettek a kisiskolásoknak. Viszonzásként anyák napján külön köszöntötték őket a gyerekek. Volt olyan év, amikor a saját maguk vidám farsangi ünnepségén jelmezbe is öltöztek. Szomorú számadat, hogy az elmúlt néhány év alatt már húsz társukat kisérhették a végső nyughelyre. Ám amíg élnek s létezik az ÖNO, addig együtt vannak, s jól érzik magukat. (nádai) Tetéílen nem tétlen Tizennégy megyében forgalmaznak Héda Károlyné az ananászos joghurtot dobozolja Hancsovszki János felvétele A kőröstetétleni tejüzem — a Yogo — közös vállalkozás a CeglédtejyA, ugyanis a Yogo harmincnégy százalékban már az ott dolgozók magántulajdona, és „csak” hatvanhat százalékban a ceglédi vállalaté. A kilencven embert foglalkoztató üzem ugyan kicsinek számít, forgalma viszont jelentős: megközelíti az évi egymilliárd forintot. Negyvenezer liter nyers tejet dolgoznak fel naponta, melyet a környék szövetkezeteitől, illetve magántermelőitől gyűjtenek be. A harminckét féle termék közül a többi között kefirt, vajkrémet, féltartós tejfölt, valamint tejszínes gyümölcsjoghurtot készítenek. A gyümölcsjoghurtok tizenkét féle ízben kerülnek piacra, nagyon finom a meggyes, a ri- bizlis, az ananászos, a kör- tés, az almás és a citromos is. Újdonságnak számít az áfonyás gyümölcsdesszert, amelyhez a gyümölcsvelő Drégelyvártól érkezik, a csemegét pedig a vajkrémhez hasonló — a kocséri Petőfi Mgtsz által gyártott — műanyag dobozokba töltik. A Yogo hosszabb szavatosságú termékei az ország tizennégy megyéjében fellelhetők, például a pár nappal ezelőtti budapesti tejmizéria idején különösen jóleső érzés volt látni a Nyugati pályaudvar melletti élelmiszerbolt hűtőpultjában a félliteres fehér folyadékot. (tibay) * Nemzetközi szeminárium Erden Régiók tapasztalatcseréje Nagy hangsúlyt helyez Pest megye önkormányzata a regionális együttműködésre, s ezeknek a kapcsolatoknak máris megmutatkoznak az első gyakorlati eredményei. A közeljövőben Rotterdamban vesznek részt a megyei önkormányzat képviselői egy szakmai tanácskozáson, s márciusban Budapesten rendezik meg az európai régiók együttműködését tárgyaló munkaülést is. Amennyiben Pest megye önkormányzatának közgyűlése elfogadja a külügyi bizottság javaslatát, akkor hamarosan kinyilvánítják együttműködési szándékukat a Molise és Piemonte (Olaszország) megyék által szervezett önkormányzati know-how projektben. Az elképzelések szerint márciusban Érden szerveznének hatnapos szemináriumot, amelyre bejelentkeztek már Spanyolországból Asturias megye, Görögországból pedig Patrasso megyei önkormányzati szakemberei és képviselői is. Az érdi regionális szemináriumon megvitatják az ön- kormányzati rendszer legfontosabb kérdéseit, szó lesz Közép-Kelet-Európa és a régiók közötti kapcsolatrendszer javításáról, előadás hangzik el a központi kormányzat és a régiók témájában, és a szervezők lehetőséget akarnak teremteni a tapasztalatcseréknek. Máskülönben a cél nyilvánvalóan meghatározza a különböző szemináriumok, összefoglaló jelentések és megbeszélések tartalmát, amelyek végül is közrejátszanának egy állandó hálózat létrehozásában, amely lehetőséget teremtene, hogy a közalkalmazottak kicseréljék módszereiket és tapasztalataikat, és ezzel egy időben megalapozzák a közös ismeretek hátterét. Mindennemű félreértés elkerülése végett elmondjuk, hogy a Pest megyére eső költségek mintegy 4000 ECU-t tesznek ki, ez az ösz- szeg azonban nem jelent valódi költséget, mivel a projektet az EK OUERTURE- programja fedezi. Papp János V arga József fiatal kora ellenére már sok embert- próbáló kalandon tül van. Egy kis faluból, Perőcsény- ből elindulva megmászta először a környék, majd a világ jó néhány magas hegyét. Megnyert több síalpin versenyt, s ezek mellett, jobban mondva e közben keményen dolgozott is. Egészen a múlt év nyaráig, amikor egy baleset során eltört a gerince, összetörve pályáját, életvitelét is. — Hétéves koromban kezdtem a síelést — meséli Varga József, közismertebb nevén Varga Joe. — Mindig is szerettem a hegyeket, hisz itt, a Börzsönyben hegyek között születtem, éltem. A magas hegyek mászásához is itt kaptam kedvet. Gyerekkorom óta járok a közeli Nagyhideg-hegyre. Bár Magyar- országon igazából nem mondhatjuk egyik hegyre sem, hogy magashegy. A Kékes is alig több, mint ezer méter magas. Én 5000 méter felett érzem jól magam. Aztán egyszer megkeresett két régi barátom, Csanádi Sándor és Greskovics Péter, s megkérdezték: részt vennék-e velük egy expedíción. Természetesen azonnal igent mondtam. Persze pusztán barátságból nem lehet egy ilyen komoly feladatban részt venni. Előtte kemény próbákon kellett bizonyítanom a rátermettségemet. Először a Nagyhideg-hegyen kellett reggel hattól este hatig négyezer méter szintkülönbséget húsz kilós málhazsákkal megtenni. Ez azt jelenti, hogy ott kétszázhúsz méter szintkülönbség van, s le-fel másztunk folyamatosan, amíg meg nem lett a négyezer méter. Hozzá kell tennem, hogy körülbelül negyvenen voltunk, s ennyi közül kellett nekem a legjobbnak lennem. A második próba a befagyott Balaton hosszában való átfutása volt. Ez is rendkívül izgalmas volt, hiszen végig hallhattuk a jég rianását. Veszélyes élet — Végül ön került ki győztesen, azaz tagja lett az expedíciónak. — Igen, ennek is, aztán később még jó néhánynak. Velük, Csanádi Sándorral és Greskovics Péterrel jártam sokáig a világot. Sajnos már ők sem élnek. A második magyar Himalája-ex- pedíció során eltűntek. Sok szép emlék, kaland fűzött hozzájuk. A Budai Alpin Klubnál is együtt voltunk. A hegymászók élete nagyon szép, de nagyon veszélyes is. — Honnan tudták előteremteni a pénzt egy-egy ilyen távoli utazásra? — A Budai Alpin Klubbal igen sok helyen dolgoztam. Például Miskolcon a cementgyár kéményét festettük. Ám nem is kell túl messzire mennem, hisz a perőcsényi templom tornyának felújítását is én csináltam egy társammal. Ezek a munkák nagyon nehezek és veszélyesek, de jól megfizetik. No persze szponzorokra is szükség volt. S ezt elég nehezen sikerült szerezni. Csak azt tudtam ajánlani egy-egy cégnek, hogy csináltatok egy zászlót az adott vállalatról, s aztán majd hozok egy fotót, amint a zászló ki van tűzve a hegycsúcsra. Sok utánajárásomba került, de szerencsére mindig összejött a pénzt. így juthattam ki Pemba, az Andok csúcsaira, vagy Kenyába, Tanzániába, a Kilimandzsáróra. Sajnos az én szenvedélyem a hegy, a tollhoz nem értek. Pedig minden egyes út megérne egy izgalmas könyvet. Mindezek mellett részt vettem síalpin versenyeken is. Ez utóbbit szeretem egyébként a legjobban, bár nehéz ebből a szempontból különbséget tennem. A sziklamászás és a jégmászás is közel áll hozzám. A mászásnak vége —Az ön síszeret étét sikerült a faluban továbbadni? — Rengeteg gyereket és felnőttet tanítgattam síelni a perő- csényiek közül. Úgy érzem, sokan meg is szerették ezt a sportot. Segítettem mindenkinek. hogy milyen léc, milyen kötés neki a legmegfelelőbb. S most is jönnek, szólnak: Joe, segíts, szeretnék már egy komolyabb felszerelést vásárolni. Nagyon nagy örömet szereznek nekem az érdeklődésükkel. — A hegymászásnak már végleg búcsút kellett intenie? — Tavaly a nyár elején történt a balesetem, s valószínűleg már nem sok reményem’ van a hegymászásra. A motorommal nekiütköztem egy Ladának. Két gerinccsigolyám eltört, az egyik közülük szilánkosra. A műtétem után megkérdeztem az orvosomtól: mászhatok-e még valaha hegyre? Azt felelte, talán lehet róla szó. Ám csak a normál úton mehetek fel a csúcsra, teherhordóval. Ugyanis egyáltalán nem emelhetek. Én azonban még bizakodom, reménykedem. Legalább Európa legmagasabb csúcsára, a Mont B láncra szeretnék még egyszer feljutni. — Mivel tölti most az idejét? — Rengeteg diafelvételem van. s előadásokat szoktam tartani az útjaimról. Miközben vetítek, mesélem az élményeim. Sokszor nem elég az előre kiszabott két óra, az emberek egymás után kérdezgetnek, meséltetnek. A balesetem óta nem találom a helyem. Az életem volt a mozgás, most pedig 100 százalékos rokkant vagyok. Csak akkor érzem magam jól, ha hegymászók között vagyok. S természetesen akkor, ha a kétéves kisfiam velem van. Ha kérdik tőle, hogy mi akar lenni, azonnal rávágja: hegymászó! Lehet, hogy ő lesz az utódom a hegymászásban is. (Nádai) Egy kis falutól Peruig A hegyek csúcsán
