Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-22 / 18. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP OSZUTO 1993. JANUAR 22., PENTEK Hangulatosak a monorí idősek összejövetelei W Az alkony is lehet szép Sok fiatalember is csodálko­zik: ahol a monori vasutas nyugdíjasok megjelennek, pe­zsegni kezd a hangulat. Gyak­ran csattan fel a nevetés, s előbb-utóbb egy szép hang után csendül a nóta is... S ezek az idős emberek sokfelé és gyakran megjelennek szer­te az országban, mert igyekez­nek bepótolni amennyit csak lehet abból, ami fiatal koruk­ban kimaradt az életükből, és megőrizni azt, ami szép volt benne. Utaznak, kirándulnak, még a hegymászástól sem ri­adnak vissza. A maguk nosztalgiamozijá- ban ismét megkönnyezik Ka- rády Katalin. Jávor Pál, a La- tabárok, vagy Tolnay Klári fiatalkori filmjeit. A körük­ben szervezett ismeretterjesz­tő előadásokon biztos lehet benne a felkért szakember, hogy hálás és érdeklődő kö­zönsége lesz. Az egész csapat — ahogy magukat nevezik — lelke, mozgatója Molnár Elek. aki néhai édesapjától örökölte a csoportvezetői tisztet és fele­lősséget. — A magyar társadalom népességének egyharmada időskorú, nyugdíjas. Fiatal éveikben, de később is, törté­nelmi változások viharos kö­vetkezményeit élték meg. So­kan életük alkonyára bele is rokkantak. Kiérdemelték, hogy életűtjuknak ebben a szakaszában ne a szürkeség, a szomorúság legyen a kísérő­jük — mondja a csoportelnök. — Sajnos tavaly is húsz tag­társunkat szólított el közü­lünk a halál. Róluk nemcsak az éves taggyűlésünkön emlé­keztünk meg, hanem igyek­szünk segíteni hátramaradott özvegyeiket is. Bár a múlt esz­tendőben kilencen töltötték be nyolcvanadik életévüket, mégsem öregszünk. Egyrészt, mert érkeznek közénk a „fia­talok" , a frissnyugdíjasok, másrészt, mert nem akarunk befelé forduló, zsörtölődő, a sarokban ücsörgő aggokká válni. Molnár Elek. a monori vas­utas nyugdíjasok helyi cso­portjának elnöke, aki nevében édesapja halála után is meg­őrizte az ifjú jelzőt, fáradhatat­lanul szervezi a közös progra­mokat, intézi a “söpört tagjai­nak ügyes-bajos dolgait. Ta­valy 24 idős monori vasutas tudott üdülni, közülük tizenha­tan kaptak ehhez szociális tá­mogatást. Vállalati segélyben huszonhatan, más támogatás­ban tizenheten részesültek. A városi önkormányzattól ka­pott pénzügyi segítséget a ki­rándulások szervezéséhez használták fel. Szomorúan so­rolta Molnár Elek, hogy teme­tési segélyként 24 ezer forin­tot, szociális támogatásként több mint 46 ezer forintot kel­lett kiutalniuk, mivel egyre több a rászoruló sorstársuk. Ezért is értékelhető nagyra, hogy a 350 tagú nyugdíjascso­port nem csatlakozik a sirán- kozók, káromlók kórusához. — Az alkonyat a nap végét jelenti, de mégis lehet leg­alább olyan szép, mint a nap­kelte — mondja Molnár Elek. — Rajtunk is múlik, hogy mi­lyenné tesszük nyugdíjaséve­inket. A baj, betegség jön ma­gától. de az örömet, a vidám­ságot mi ajándékozhatjuk egy­másnak, és az semmibe sem kerül. Hát akkor, miért ne ad­nánk belőle minél többet? Vereszki János Gyálon is megalakult a nyugdíjasklub Már most sok az érdeklődő' Régi igény valósult meg, Gyálnak is van már nyugdí­jasklubja. A közelmúltban megtartott alakuló gyűlésen ötvenen jelentették be csatla­kozási szándékukat, majd Buda Lajosnál választották meg elnöknek. A klub az önkormányzat támogatásával jöhetett létre. Működési helyükül a Közös­ségi Házat jelölték ki, ahol minden harmadik szerdán 16 órai kezdettel tartja össze­jövetelét a szép őszidőt meg­éltek társasága. Már elkészült az ez évi programtervezet is. A klub- rendezvényeken olyan orvo­si előadásokat tartanak, me­lyek segítenek az idősebb emberek életvitelének kiala­kításában, a gyakori, idősko­ri megbetegedések megelő­zésében, tanácsot adnak ét­kezésre vagy az időjárás okozta problémák elkerülé­sére. Közéleti személyiségek­kel kívánnak találkozókat szervezni, köztük a térség or­szággyűlési képviselőjével, a helyi polgármesterrel és a községatyákkal, valamint az érdekvédelmi szervezetek vezetőivel. Ennek keretében tájékoztatják majd áz érde­kelteket a nyugdíjasok gond­jairól, de információt is sze­retnének kapni ezek megol­dására. Jogi tanácsadás is szerepel a programban, köz­érdekű családjogi, vagyonjo­gi, és munkajogi kérdések tisztázása. Tervezik különböző játé­kok, versenyek szervezését. Tanfolyamot az olcsó sütés­főzésre, barkácsolás, varrás és egyéb hasznos tudnivalók elsajátítására, s a tapasztala­tok kicserélésére. A kirándu­lás, a múzeum-, színház- és templom látogatás is benne szerepel a tervekben, vala­mint közös bálok, névnapi, karácsonyi és újévi összejö­vetelek megrendezése. — Klubunkat olyanná sze­retnénk alakítani, ami min­den tag s a pihenésre rászol­gált nyugdíjasok második ott­hona, ahol érzik, hogy újra ré­szesei egy közösségnek — mondotta Buda Lajosné el­nök. (-gvé-) Történelmi emlékidézd Két súlyos esztendő A legújabbkori történelmünk két legsúlyosabb eszten­dejének eseményeit, személyes számadásként. Magyar- ország 1942—44 közötti miniszterelnöke, Kállav Mik­lós tollából két vaskos kötetben — csaknem 40 évvel a megjelenése után — vehette kézbe a magyar olvasó. Az Európa Kiadó és a História emlékirat-sorozatában meg­jelent könyvből közlünk ismét részletet. EZUTÁN tértem rá a román problémára. Ismertettem a helyzetet, utaltam Antonescu marsall beszédére, és leszö­geztem, hogy arra más választ nem adhatok, mint hogy Ma­gyarországnak fegyverkeznie kell és minden erejét össze­szednie, de nem az oroszok el­len, hanem hogy felkészüljön a román támadásra. A romá­nok nyíltan hirdetik, mond­tam — bár én meg vagyok győződve róla, hogy ez nem igaz —, hogy mögöttük áll egész Németország, és hogy nekik ígérték egész Erdélyt, jutalmul, amiért részt vesznek az Oroszország elleni háború­ban. Én nem azt kérem tőle, hogy avatkozzék be a ma­gyar—román vitába, csak azt, hogy maradjon meg a szigorú­an pártatlan megfigyelő állás­pontján, és a látszatát is kerül­je annak, hogy a románokat a németek fedezik. Ezzel be is fejeztem mintegy negyedórás tájékoztatómat. A LEGNAGYOBB megle­petésemre Hitler egyetlen megjegyzés, egyetlen mozdu­lat nélkül, figyelmesen végig­hallgatott. Az arcáról se tud­tam leolvasni semmit. Halkan kezdett beszélni, de azután is, végig, halkan, társalgási tónus­ban, nyugodtan folytatta; őszintén szólva az volt az érzé­sem, hogy az egész ügy nem nagyon érdekli. Beszámolóm első részéhez nem fűzött megjegyzést, nem szólt a zsidókérdésről sem, hi­Kiállítás Gödöllőn, a rektoriban Egy portás elbúcsúzott Mészáros Györgyné. a Gö­döllői Agrártudományi Egye­tem portása rendhagyó mó­don búcsúzott munkahelyé­től, s ment másodszor is nyugdíjba. Az intézmény földszinti rektori tanácster­mében a múlt héten kétna­pos, sajátos kiállítást rende­zett. Tárlata két részre osztó­dott, akárcsak a terem. Az el­sőben babákat láthattunk, maga készítette ruhákban. A belső teremben ezer képes­lapja hozta közelünkbe a nagyvilágot a múltból és a je­lenből. — Ez az én búcsúzásom, és köszönöm, ha megtekin­tették — mondta Zsuzsi né­ni, aki 1969-ben került az egyetemre dolgozni mint portás, de évek óta már nyugdíjasként látta el felada­tát. Ezrek és ezrek, tudósok és diákok haladtak el előtte naponta a főbejáraton át be­lépve. Sokan tudták róla, mekkora szeretet él benne minden élő iránt. Jellemző, hogy a képeslapok között be­mutatott amerikai mamutfe­nyő mellé nemcsak azt írta oda, hogy ez a földkerekség legnagyobb fája, hanem azt is, hogy az a legöregebb élő­lény is. Ä tárlatnyitás után meg­vendégelte az egyetem óvo­dásait, akiknek rajzait is fel­használta kiállításához. — Mi lesz holnap? — kérdez­tük tőle. — Otthon is szíve­sen fogadok majd látogató­kat, amiként eddig is tettem — mondta. B. C. Zsuzsa néni, az egykori portás, baba- és képeslapgyűjte­ményének néhány darabjával. Vimola Károly felvétele ába próbáltam később, szándé­kosan, újra ráterelni a figyel­mét. Azzal kezdte, hogy ő ter­mészetesen nem avatkozik bele Magyarorsszág belügyei- be, de mindenesetre köszöni a tájékoztatást. Nem hiszem, hogy ezt a katonai kérdésekre is értette, de tény, hogy azok­ra sem válaszolt, sőt a széle­sebb kitekintésű külpolitikai problémákról sem ejtett szót. NYOMBAN rátért a ro­mán kérdésre, és azt mondta, hogy ő nem bánja, ha mi fegy­verrel intézzük el a nézetelté­réseinket a románokkal, azt azonban nem tűrheti, hogy míg be nem fejeződött az orosz háború, keresztezzük a terveit. Következésképpen — és ő ezt határozottan meg fog­ja mondani a románoknak is — találnunk kell valamilyen megoldást, hogy az orosz há­ború befejeztéig ki ne robban­jon közöttünk a konfliktus. Az orosz hadjárat őszre úgyis véget ér, addigra a román, il­letve a magyar katonaság befe­jezte feladatát. De figyelmez­tet engem, hogy a román kato­na már nem az, aki volt. A ro­mán hadsereg német kikép­zést kapott, és német vezetés­sel, súlyos harcokban edző­dött meg. A magyar hadsereg ezzel szemben nemcsak hogy elutasította a német kiképzést (tudtommal ilyesmiről szó sem volt soha), de nem szer­zett harci tapasztalatot, és a fronton sem akarjuk bevetni. A román ma már nem olyan könnyű ellenfél, nem szabad lebecsülni. „Higgye el nekem — mondta Hitler —, háborút indítani olyan, mintha berú­gok egy ajtót: míg be nem mentem, nem tudhatom, mi van a szobában; ezért£sak ak­kor szabad belevágni, ha már felkészültünk minden eshető­ségre.” A ROMÁNOK is számta­lanszor panaszkodnak a ma­gyarokra; ő bíráskodni nem bí­ráskodhat, de két dologra haj­landó: egyrészt ipivel nem a magyarok kérték a bécsi dön­tést, hanem a románok, meg fogja mondani nekik, hogy a legszigorúbban ragaszkodja­nak a döntés határozataihoz; másrészt utasítani fogja a né­met hatóságokat és közege­ket, hogy tanúsítsák a legszi­gorúbb semlegességet, és tart­sák magukat távol a román— magyar vitától, noha bizonyos benne, hogy anélkül is ezt te­szik. Ezzel a beszélgetésünk kö­rülbelül be is fejeződött, és Hitler átkísért egy másik bun­kerbe, ahol vezérkari tisztek várakoztak Alfied Jodl és Wil­helm Keitel vezetésével. Ott Hitler a térképasztalhoz ment, és hoszú előadásba fogott a hadi helyzetről; rólam lassan­ként megfeledkezve, inkább csak saját embereinek beszélt. Kérdezett is ezt-azt Jodltól, aki többnyire csak kurta ja­vai, nein-nal felelt. Ebben a családi körben láthatólag csak Hitlernek volt joga beszélni, mint ahogy Ribbentrop és Kei­tel sem szólalt meg az előbbi tárgyaláson sem. EZUTÁN ebédelni men­tünk: Hitler, Ribbentrop, Kei­tel és Dörnberg báró proto­kollfőnök, az én kíséretemben pedig Szentmiklósy Andor, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője és Vörös János, a Vezérkar hadművele­ti csoportfőnöke. Egyszerű ebéd volt: leves, sült, főzelék, gyümölcs. Borral nem kínál­tak. Általános témákról folyt a társalgás. Hitler igen érde­kes dolgot mondott: „Amíg a háború tart, nem nyúlhatunk hozzá a nagybirtokokhoz, hi­szen abból élünk, amit azok termelnek. A junkerek a leg­jobb gazdák, és a fiaik a leg­jobb katonák; el nem tudnék képzelni páncélosütközetet nélkülük.” „A HÁBORÚ után viszont már nem lesz szükségem rá­juk. Nem lehet őket fegyel­mezni, engedetlenek. Akkorra azonban már nem lesznek sem katonai, sem gazdasági gondjaink. Ennek a háború­nak a terhét a fronton és a hát­országban az SS-altisztek vise­lik; ők alkotják a jövőben a né­met nép gerincét, legyen majd övék a föld is.” . (Folytatjuk) Nevető elődeink A T. Ház humora Az 1867-es kiegyezés után hazánkban eipteljes gazdasá­gi fejlődés vette kezdetét. A látványos eredmények mel­lett a politikai élet is meg­élénkült. Sorra alakultak az új pártok, s a politikai plura­lizmus legfőbb színtere az Országgyűlés lett. A törvény- alkotást nemcsak éles viták, politikai csatározások kísér­ték, de a T. Házban az élcelő­dés, a csípős humor is jó ta­lajra lelt. Anekdotánk a kép­viselők hétköznapjaiba ad be­tekintést. Wahrmann Mórnak, a ma­gyar parlament első zsidó tagjának az volt a gyengéje, hogy amit egyszer állított, at­tól nem állt el a világ min­den kincséért sem. Egy alka­lommal így szólt hozzá kép­viselőtársa: — Kedves barátom, veled nem merek vitatkozni. Oko­sabb vagy az Istennél is. — Már mint én? — kérdi Wahrmann, nem tudva, hová akar kilyukadni a barátja. — Persze hogy te. Mert az Isten mindent tud, de Wahrmann Móric jobban tud! mindent

Next

/
Oldalképek
Tartalom