Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-22 / 18. szám
§ PEST MEGYE1 HÍRLAP KULTÚRA 1993. JANUÁR 22.. PÉNTEK 7 Nem tanultam én, csak éltem Bemutatjuk Karsai Zsigmondot Nincs ma még egy hasonló színvonalú táncos Magyarországon, mondja kísérőm, dr. Falvay Károly, jeles szaktekintély, Pécelre menet az úton. Jó barátját személyesen mutatja be, az életművéért kitüntetett Karsai Zsig- mond táncművészt. Sokáig kerestem a Kárpátokkal határolt Nagy-Ma- gyarország térképén szülőfaluját, Lőrincrévét, mire Na- gyenyed alatt, a Maros mellett, nem messze a Küküllő- től megtaláltam. Innét hozta több mint ötven évvel ezelőtt a pontozót, azt az európai viszonylatban is páratlan magyar táncot, ami, ha igaz- gyöngysornak képzeljük a magyarság kultúrkincsét, egy kicsinyke szem, ez a pattogó (staccato ritmusú) legé- nyes szóló, bizonyára benne van. Gyerekkora óta festőművésznek készül — első nagy élménye mégis a néptánc. Ezt erősíti meg Martin György feljegyzése, miszerint a Székely Egyetemisták és Főiskolai Hallgatók Egyesületének 1943-as fellépésén egy fehér harisnyás legény furcsa csavarintású, lábteke- rő-körzős figuráira lett figyelmes... Karsai Zsigmond — a szólótáncos — ekkor a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, akit báró Kemény János — a kolozsvári színház igazgatója — közbenjárására engedtek Budapestre felvételizni; bár az ifjú, betegszabadságát töltő katonaszökevény volt. (Korábban díszletfestő a színházban Varga Mátyás mellett.) Kucsmában, bekecsben fogad már az ajtóban és a műtermébe invitál. Fergeteges táncpillanatok a falakon — régi és újabbkori festményei. Martin György írja róla 1982-ben: „Karsai rendkívüli memóriájának, szülőfalujához való hűségének és önzetlen átörökítő készségének köszönhetjük, hogy negyven éve még teljesen ismeretlen, távoli magyar vidék tánc- és zenekultúrája mégis közel került és beépült a magyar kultúra egészébe ... táncműveltségünk összképébe.” Tudom, hogy az 1938-ban lezárt Bartók-gyűj- tés még egyetlen dallamot sem foglalt magában Karsai szülőföldjéről; tudom, hogy Kiss Lajos felismerve Karsai rendkívüli megőrzőképességét és hatalmas dalkincsét, két és fél évtizeden át készítette el vele a legteljesebb személyi népdal-monográfiát (több száz daltípust, mintegy nyolcszáz felvételen rögzítve); tudom, még képzőművészeti főiskolásként tanított a színművészeti tánc-főtan- szakán, és azt is tudom, hogy a pontozóval Rábai Miklós és tanítványai 1951-ben ismerkedtek meg, és ennek nyomán elkészült az első nagy sikerű, világjáró magyar férfitánc koreográfiája; s tudom továbbá, hogy a tánc a Berlini VIT-en nagydíjat nyert. Csak azt nem tudtam, hogy a mindig mindenkit napokon és heteken át szívesen tanító Karsai Zsigmond mindebből kimaradt. Sőt, korának nagy Mojsze- jevje ittjártakor hiába is szerette volna megismerni — nem tudott találkozni vele, pedig Karsai pontosan megérkezett a találkozóra. Karsai és a pontozó végül is Kodály Zoltán személyes közbenjárására 1956-ban bekerült a Magyar Népzene Tára III. kötetébe; táncának vázlatos leírása, saját illusztrációival és néhány jellegzetes dallammal. Sőt, az öreges csárdás (lassú) és a lakodalmi menettánc is. Igazi népszerűsége azonban a táncház-mozgalommal kezdődött. — Hogyan lehetséges az, hogy Önben az ifjúkori emlékek elevenebben élnek, mint az otthoniakban? És miért jöttek és jönnek még ma is olyan gyakran Önhöz Erdélyből megtanulni azt, ami régtől a sajátjuk? — Talán mert én nem változhattam a faluval együtt, mint ők. Pedig én is csak attól a háromszáz családtól szedtem a tudományomat, akik Lőrincréven laktak (a falu másik fele román volt). Fantasztikusan gazdag ez a kicsi falu! Kiket is ismerhettem én? Akik az 1860-as években születtek. 1942-ben jöttem el, tehát nyolcvan évet foglalhattam össze. Amit a falu tudott, úgy ragadt rám, mint disznóra a kosz. Nem tanultam én, csak éltem. Persze, lehet, hogy jobban felejtek, ha otthon maradok... Minden relatív. Az is lehet, hogy nem is én voltam a legjobb táncos otthon. Móricz Zsigmondot erdélyi kőrútjára Tamási Áron kísérte el. A nagy székely író szülőfalujában hangzott el: „Áron nem is olyan nagy író, itt mindenki úgy beszél, mint ő.” — Ön a Magyar Köztársaság Érdemrend Keresztjét és a Művelődésügyi Minisztériumtól Szervátziusz Tibor Életfáját is táncművészeti munkásságáért kapta. Mindenki úgy tudja, a táncban a legjobb. Ön hogyan vélekedik erről? — Festő vagyok, de tudok és szeretek táncolni. Valahogy úgy... Mikor kellett — táncoltam, mikor kellett — festettem, mikor kellett — szántottam. Eltűnődöm: a nép kultúrája sokkal gazdagabb, mint a tanult kultúra. Egyetlen diplomás sem tud annyit, mint a földműves. (Nálunk a „paraszt” megbélyegző jelző.) Gyerekkorunktól láttuk, a birka hogyan elli a bárányt, a csirke hogyan bújik ki a tojásból; mit kell csinálni a tehénnel, ha felpuf- fad, hogyan kell vetni, aratni, a gyümölcsfát oltani, szemezni; az asszonyok megszövik a ruhaneműt, feldolgozzuk a disznót és az ünnepeinkre mindent magunk készítünk... Egyébként a pazarlásban vagyok a legjobb. — Úgy érti, hogy számo- latlanul szórta a kincsét, mint egy részeg milliomos? — Engem a VIT-re soha nem vittek ki, de betaníthattam azokat, akik mentek. Rábaiék járták a világot nélkülem... Kisfilmet készítettek a táncomról, évek múlva tudtam csak meg... Láttam az Erkelben a Kállai kettőst, az Ecseri lakodalmast és a Pontozót, csak én tudtam, h<jgy nem volt jó. Bementem, javasoltam, hogy fejezzük be a tanulást. Majd szólnak... soha nem szóltak... Jóval később, amikor már megtehette, Martin György törődött azzal, hogy a táncokat a leghitelesebbek képviseljék mindenütt. Úgy telt el az életem, hogy szinte állandó nélkülözés volt a részem. Nem éheztem, mert mindig gazdálkodtam, de pénzem nem volt. Negyvenöt évig egyetlenegyszer sem mehettem nyaralni a feleségemmel. — Később aztán bejárták a világot: Európát, Amerikát, Japánt. Mi volt a legnagyobb élménye? — Amikor 1977-ben Karthágó romjain tízezer embernek táncoltam (Tunéziában). — Elégedett? — Én csak megismertetni, továbbadni akartam ezt a táncot. Más óhajom nem volt. Onody Éva Dr. Falvay Károly felvételei Kárpátaljai képeslap Város a Vér ke partján Beregszász 30 ezer lakót számlál. A várost átszeli a Vérke folyócska, amely egy nagyobb patak nagyságú. Járási székhely. A volt megyeháza Ybl Miklós munkája, ma közhivatalok tanyája. A szemközt épült új járási székhely és a városi polgármesteri hivatal ormán az ukrán mellett ott lobog a magyar zászló is. (Képzeljük el ugyanezt Kolozsváron!) A polgármester és a járási vezető is magyar. Beregszászi sétánkban Kerényi Gyula nyugdíjas járási főépítész, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség egyik vezetője a kalauzom. 72 éves, s több száz épület tervezése fűződik nevéhez. A sétát a Rákóczi téren kezdjük — Esze Tamás és Kiss Albert itt bontotta ki a Rákóczi szabadságharc zászlaját. A katolikus templomot itt a XII. században II. Géza által betelepített szászok alapították. A tatárok elpusztította épületet Zsigmond uralkodása alatt emelték. Még e tér szélén áll az egykori kaszinó épülete is, előtte Petőfi szobra. A költőnek annyi köze van Beregszászhoz, hogy 1947. július 12-én itt szállt meg az Oroszlán Szállóban. A feltételezett szobában működik ma a könyvbarát egyesület. Kazinczy Ferenc is „eltöltött” négy napot ebben a szállóban 1800-ban. Miközben Kufsteinből a munkácsi várbörtönbe szállították. Az épület mellett Illyés Gyula mellszobra áll. Az ő nevét viseli a szemközti színház is. Kerényi Gyula építette át a korábbi zsinagógából. Ma a színházban amatőr együttes játszik, de őszre már megindítják az állandó játékszínt — azzal a 15 végzett színésszel, akik most még Budapesten és Kijevben tanulnak. A városnak és környékének lapja a Beregi Hírlap. Hetente kétszer jelenik meg. Ha van éppen papír. A megjelent számokat viszont hamar megvásárolják. Szerkesztője Balogh Miklós. S a jónevű költőnő, Füzesi Magda is munkatársa, akinek negyedik verseskötete Biztató címmel nemrég jelent meg. A város vonzáskörzetében, a közeli Debrecenben tanít Fodor Géza költő-tanár. Tizenöt évig egy sort sem publikálhatott. Most megjelent kötete Erdőn, mezőn gyertyák címmel került az olvasó asztalára. Hadd soroljak még néhány nevet, hisz a közös kiadás révén ezeknek az íróknak, költőknek munkáit itthon is megvásárolhatják: Balia D. Károly, Vári Fábián László, Dupka György, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva, Imre Sándor, Kőszeghy Elemér, Horváth Sándor. Beregszász ismert képzőművésze, Horváth Anna szobrász, keramikus, aki a díszlettervezésbe is belekóstol időnként. Kerényi Gyula alkotása a hatalmas áruház is. Bevisz megmutatni. Még kerámiakép és festett mintás üvegablak is díszíti. Impozáns épület, amely ma már majdnem felesleges. A fűtet- len épületben a cipőosztályon öt gyermektomacipő mellett árválkodik az eladó. Gyula bácsi se nagyon jár ide vásárolni. Kiderül: nyugdíja 1800 kupon, ami 180 forint. Valójában nem is tudja, miből él. Talán az élteti, hogy újesztendőre Antall Józsefied Szabad Györgyig minden prominens személyiség elküldte üdvözlőlapját. Átányi László Ferenczy Béni: Noémi (bronz, 1917) „Atyjuk (Ferenczy Károly) és Valér értékét, előbbi kiállításokról már jól ismerte a közönség, a két fiatalabb testvér (az ikerpár — Béni és Noémi) művészete azonban váratlanul érkezett, frissen, teljes fegyverzettel.” (Réti István)
