Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JANUÁR 16., SZOMBAT 7 Gellért Sándor Verseslevél Erzsikének Ács Erzsiké ez a levél Magával most versben beszél, Hogy is kezdjem? Az életem itt Szatmáron csak tengetem. Elmúlt már a hejehuja. Hol van Bocskai hajdúja, Megkopott a farkasbőre, Napról napra hull a szőre. Hol van már Novo-Uszpenka És hova tűnt a szép zsenyka? Nem őrzi azt az elveszett Asszonyt csak az emlékezet. Hogy ment a forrásra vízért, az arcomról mosta a vért, letörölte a könnyemet, ahogy a szememből kicseppent. Nagyon nagy baj ha összejön, egy fokon foly a vér s a könny, egy fokon folyt Uriv alatt és az mind a Donba szaladt. Lélekben összeomolva Állok itt mint Uriv tornya Állt egykoron ott a Donnál, Nincs egyebem a kardomnál. A kardomnak támaszkodom, Ez lett az én görbe botom. Többet ér a bot, mint a kard. Ki akar itt még viadalt? Ma már békés idők járnak, De Bocskai hajdújának Mégis foly a vére-könnye S nincs már aki letörölje. Levél Anna-Maija Raittilanak Tapiolaba az ezernyolcszáznegyvennyolcban kinyíló aloe virágról Kedves Anna-Maija, a Rákóczi-szabadságharc után több mint száz évig alszik a magyar néplélek, az aloe virág s akkor megint kivirágzik teljes pompájában. Ezemyolcszáznegyveny- nyolc. Kossuth apánk. Mit jelent ez? Hogy a magyar csak olyan szerkezetű társadalmat ismer magáénak, amelyik családias szerkezetű. Olyan társadalmat, ahol mindenki apja, anyja, fia, öccse, bátyja, húga a másikának, ahol a verést apai jogon hajtják végre, a szenvedést fiúi jogon viselik el. Egy nép pszichológiája, filozófiája, magatartása van tehát ebben az elnevezésben: Kossuth apánk (Különben a székelyek a közéjük küldött kis lengyel tábornokot is, Bem Józsefet, úgy hívták, Bem apó). Szavak Kossuth nevével kapcsolatban: Kossuth kalap. (Elindult már Kossuth is, Véle a regiment is. Megismerni messziről, Darutollas kalapja tetejéről) Kossuth-szakáll. (Negyven- nyolc után rendelet tiltotta a viselését.) Aranynak is ez volt, mikor Nagykőrösön tanárkodon. Móricz Zsigmond csípősen jegyzi meg, hogy Arany levágatta a Kossuth-szakállt, pedig a Befehl még csak Kecskeméten volt.) Kossuth-mente. Kossuth-nóta. (Negyvennyolc után nem volt szabad őket dalolni. Én azért még kisdiák koromban is hallottam Szatmáron dalolni a sor alá menő lázári legényektől, amint összefogózva mentek az utca közepén: Kossuth lova megérdemli a zabot, Kétszer körüljárta Magyarországot, Ha mégegyszer körüljárhatta volna, Most a magyar, most a magyar osztrák kutya nem volna.) A bankjegy, amit Duschek, Kossuth pénzügyminisztere a debreceni kollégium pincéjében nyom, azt a nevet kapja, hogy bankó. Kossuth-bankó. Negyvennyolc után megbukik a Kossuth-bankó. Infláció, mint minden háború után. Kossuth külföldön bujdosik. Nagy az adó, német világ van. Teljes gazdasági és erkölcsi leromlás. Erről is van nóta: Hej, a mohi hegy borának húsz forint az ára, Ha a magyar bankó folyna, any- nyit adnék rája, Ha én megválthatnám a Kossuth bankóját, Mindjárt megölelném galambom derekát. Hej, eladtam magyar pinzér virágszarvú ökröm, Szántani kellene, nincs min, szép telkem, örököm, Sem ökör, sem bankó, hallod-e, te Jankó, Igen sok pénz nem jó, pallag a rozstalló. Kossuth-kutya (így csúfolták a magyarokat az osztrákok). Anekdota: A Bach-korszakban a Szamos hídján Szatmáron nem lehetett csak pénzért átmenni. Egy csizmadiainas megkérdi az őrt: — A kutyának át szabad-e menni? — Annak igen — mondja a német katona. — Akkor nekem szabad — s már futott is a fiú útfele a hídon — mert én Kossuth-kutya vagyok. Negyvennyolcat úgy emlegették akkor már, hogy Kos- suth-világ. Itt Mikolában a Dobos Zsiga bácsi óljában láttam Kossuth-villát. Három ágú vasból kovácsolt villa. Kévét hánynak vele. Kossuth idejében valószínűleg fegyver volt a népfelkelők kezében. Negyvennyolc előtt egyik költőnk „a magyar vígjátékírás atyja”, Kisfaludi Károly csinálja (a Kazinczy nyelvújításának a véghullámaiban vagyunk még) a honvéd szót. A Kos- suth-nóták még nem kapják fel, de Petőfi már és a többi költők használják. Honvéd. Alárendelt összetételű szó, az előtag az utótagnak tárgya (hontvé- dő). Ugyanazt jelenti tehát, mint a katona. Ennek is a kát, gat gyökere védőt jelent. Negyvennyolcban az asszonyok és lányok odahaza tépést csináltak a sebesült katonáknak. Kalákában csinálták, mint a csigatésztát a lakodalmakra, vagy mint a tollfosztást, szaporában munka volt. Ócska házi vászonból csinálták a tépést. A vásznat kiszapulták, kifőzték, azután késsel tépegették, olyanná vált, mint a vatta, a házi vászon könnyen szálalódik. Munkácsi Mihály megfestett egy ilyen jelenetet. Képének a címe: Tépéscsinálók. Ezemyolcszáznegyvennyolcban vált harci jelszóvá az, hogy: Előre! Petőfi három versébe is belefoglalja. A „Csatadal”-ból idézem: Véres a föld lábom alatt, Lelőtték a pajtásomat, Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre! Negyvennyolcas honvéd volt Damjanich tábornok seregében Tóth Kálmán. Petőfi-epi- gon. Ő külön verset is írt az „Előré”-ről. így kezdi: A gárdának a jelszavát Egész világ hangoztatja, A francia gárda meghal, Hanem magát meg nem adja. Nekünk is volt egy jelszavunk, Lázba jött a honvéd tőle, Nem volt abban a halálról, Nem volt abban megadásról, Egy szó volt csak, hogy: Előre! Mégis amihez ki akarok jutni negyvennyolcról szólván, az a Gyulai Pál verse, a Hadnagy uram. Gyulai csak két olyan verset írt, ami maradandó értékű, ami szép: Pókainé, Hadnagy uram. Ä Hadnagy uramban is benne van az: Élőre! A vers az ezemyolcszáznegyveny- nyolcas szabadságharcból mutat egy jelenetet. Egy honvédtiszt elvérzik a támadás közben, de még félholtában is biztatja az egyik közkatonát: vele ne törődjön, csak menjen előre. Hadnagy uram, hadnagy uram! Mi bajod van édes fiam? Piros vér foly a mentére Ne bánd, csak az orrom vére. Hadnagy uram, hadnagy uram, El ne essék itt az útban. Belebotlám egy nagy kőbe, Szegezz szuronyt, csak előre. Megy a honvéd, áll a hadnagy, Mély sebében összeroskad. Hadnagy uram, hadnagy uram, Csak előre, édes fiam. Ugyanaz van szétbontva e versben, ami össze van fogva a Kossuth apánk-ban: a magyar folklorisztikus közjog. A hadnagy édes fiának mondta az ismeretlen honvédet, az meg úrnak szólította a hadnagyot. Ha nem édes fiamnak szólítja, kérdés, megy-e az a honvéd előre. Az én gyermekkoromban is élt még az Előre jelszó, csakhogy akkor már nem harci jelszóként, hanem tréfaként, talán rezignált visszaemlékezésként a Kossuth-világ után. így velem is megtörtént, kérdeztem valakit: — Hová tetszik menni? S a válasz ez volt: — Előre. szeretettel: Gellért Sándor Mikola, 1976. május 14-én Virrasztók M uhi, Mohács, Világos, Doberdó, Budapest... Harmadik névsor: Karlóca, Nikolsburg, Bécs, Trianon, Pá- ris... Szabadságharcok, békekötések; „minket még ha győzünk, úgyis kisem- miznek". (Ady Endre) Az első két sor versbeszedett idézetének történelmét, benne a Tinódii, Balassit, Petőfit követő katona-költő Gellért Sándor virrasztó sorsát kívánom felidézni, aki iránt adósságunkat, hátrahagyott XX. századi nagy eposzának teljes kiadását mindmáig nem tudtuk törleszteni. Most a félévszázados fordulón itt volna rendelt ideje. Elindult a „riadókor”, a második magyar hadsereggel, hogy hiteles tanúja legyen annak az eddig csak vázlatosan kimondott véráldozat-hozatalnak, amelyhez nem volt nékünk közünk. Belehaj- szolódtunk, mint marha-vagonokba zsúfolt katonáink, hogy ott maradjon utánuk a legvéresebb háború legnagyobb temetője; Urivtól a Kárpátokig mindig visszafelé, míg csak az ország is hadszíntér nem lett, hiszen nem maradt ki védje a határokat, két teljes hadsereg morzsolódott föl száma arányában a legnagyobb veszteséggel egész Európában. Ennek a szomorú, kárhozatos küzdelemnek volt szókimondó tanúja a magyar költészet népből, gyökeréből hajtott nemes ágának költő-katonája: Gellért Sándor. Ha arra kell feleletet adni, milyen módon viszonyult a költészethez, talán legbeszédesebb, ha Csokonai vallomásához mérem magatartását, aki úgy szólt magáról: „melyet múltkor he- vertemben, firkáltam a térdemen”. Gellért Sándor is úgy beszélt keresetlen rímeiben, hogy minden számadása versén teljesedett még a fagyok poklában, az orosz hómezőkön is. Nagy hideg van, csontkaparó fejünkön az ágytakaró. Nem pólyáit he így a bába, mikor jöttünk a világra... Vakít a hómező, fogas a verőfény, Úgy kérkedik a nap, mint az első vőfély... közé keveredtem a sok katonának, akik a lábukon már-már alig állnak. De Gellért Sándor a másik oldalt is mindig észrevette. Szemed előtt itt hajt a Tolsztoj muzsikja, a szán üléséből a rossz lovát szidja, báránybőr a fején, szőrcsizma a lábán, legördülő könnycsepp a két szempilláján. Azoknak a kedvéért, akik a nevével is alig találkozhattak, szorítok helyet néhány sorban s elmondom, hogy Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Csűry Bálint mellett Gellért Sándor tudott olyan szépen, tiszaháti irodalmi nyelven magyarul, hogy minden sorából csodálatos képek kerekednek elénk, amikor elolvassuk. „Én — írta egyik vallomásában —, verset talán nem is azért írtam, mint más költők. Azt akartam velük megmutatni, hogy Arany és Ady után is milyen sok szépséget lehet még kiemelni a magyar nyelvből. Elsősorban magáért a magyar nyelvért írtam. Sokan a népi költők közé sorolnak... Ez a népi jelölés világnézetre akar utalni... Ez pedig: a magyarság szemét keletre fordítani, a kelet-európai népek, a románok, lengyelek, finnek és még messzebb az ázsiai népek felé. Hivatás? Korparancs... Eposzom alapeszméje: ebben az elzúgott háborúban a magyar nép volt a legnagyobb ellenség, azt kellett tönkretenni... Ez a vers, a magyarok háborúja úgy áll ezer év küzdelmének a végén, mint egy nagy rovancsolás.” — És ebben a háborúban, ahogyan önmagáról írja, „rongyos baka voltam, akinek se üstje, se füstje”. Fél évszázad után már minden tiltás nélkül lehet emlékezni a rongyos bakákra, a magyar temetőkre, az urivi domboktól visszafelé arra a szomorú útra, ahol vagy negyvenezer magyar katona fagyott meg. Nem lehet persze versek nélkül idézni ezt a temetős nagy utat, hiszen minden fordulóját megörökítette a költő. Hajnalodik és a hideg pengett, mint az acélideg, már a pitvar ajtajában kiverte a könnyeimet. Szedd fel amid van, kis holmi nincs most idő bolhászkodni, még a török félholdnak is el kelletett egyszer fogyni. A nagy futásban az örök igazságot a költő képes látni, és jegyezni, mint Mohács után a nagy számadáskor, mikor az augusztusi felhőszakadás nyomán keresik a királyt a csatatérre merészkedők. Gellért Sándor a Don melletti számtartó ebben, aki a lényeget úgy látja, ahogyan kevesen. Kolbinói nagy fahídnál a főzsandár elibünk áll, megrázza a pitykegombot: Hová való vagy te betyár? Vécsey alezredes úr csak ennyit mond: szegény fiúk, s megyünk tovább amerre a dombok között elvész az út. Ő meg beül az autóba, mindig így volt urak dolga: elszaladnak, mi pediglen itt maradunk ebadóba. És jegyezzünk föl még egy jajkiáltást a versből: Ticsihai hármas erdő, húszán vagyunk az ezerből, a nagy részit még a nyáron elmosta a véres eső. „Hrianszk, Orel és Kurk.sz, Temesvár és Majtény, Bánatos holdfénynél többet ér a napfény...” (Gellért Sándor) Életemben három estén hajnalba hajlóan hallottam szavalni Gellért Sándort, s ezekkel az élményekkel vagyok gazdagabb azoknál, akik kedvéért emlékezhetek. Olyan volt, mint egy fő sámán — ahogyan magát nevezte —, de azokban az időkben találkoztam általa az eleven történelemmel, Csodálatosan tudott verset mondani. Nemcsak a magáét, hiszen emlékezetében élt egy egész magyar költészet. Irodalmat tanított kopott kisiskolák olajpadlós termében, mikor hazakeveredett a rettenetes próbák után. Mikolában, amely kegyetlenebb volt számára Csekénél, ahol Kölcsey úr álmatlan éjszakáiról, amikor asztal körül járkálva rótta le-leülvén a gondolatokat, s gúnyosan jegyezték fel róla: nyomtat a vak-ló. Aranyos búzaszemeket nyomtatott a hajnalig tartó jár- kálás, amelynek vetése azóta csak beérett termésre, míg a Gellért Sándor művéből máig nem született kiadás. De hogyan is teljesedhetett volna, mikor a Konducator magyar cenzorai — akik azóta itt dölyfölnek Magyarországon — úgy ítéltek akkor nagy munkájáról: kiadása nem időszerű. A magyarok háborúja, A magyar Kalevala énekei, a Karácsony Sándor szekerén, a nyelvészeti dolgozatai ott szunnyadnak gondosan őrző felesége, született Magoss Julianna gondozó kezei között, s még csak annyira futja az emlékezetből, hogy Szatmárnémetiben Gellért Sándor szavaló-versenyre gyülekezhetnek esztendőként gyere- kek-ifjak, hogy el ne feledhessük a „nagy regélőt”. Őrzi emlékét egy filmsorozat is, már „örök-élőben”, mert amikor utol- szor kiengedték Magyarországra (nagyon vigyáztak rá!), megtalálták Sára Sándorék, hogy a vallomássorozatot kiegészítse a második világháborúról. Ugyanakkor a versekhez, s a prózához ő nyelvet teremtett, élő, eleven, ezerszínű magyar nyelvet, amely jellemzője a virrasztók nagy társaságának, mert, hogy vagyunk, élünk és fennmaradhatunk, annak egyik legfontosabb előfeltétele: lesz-e nyelvünk az új világzajlásban? Ennek a Bábelnek kísérője az idegenség beáradása szünet nélkül. Szavakban, nyers, idegen kifejezésekben, mindent átlénye- gíteni erőszakoló zenében, filmekben —, ahol új alapeszme a borzalom, és lelkeket hétköznap estéken megoltó rádiós-televíziós szennyes áradatban megmaradhatunk-e, amelyből kiveszett a szép szó, a tiszta hanghordozás, a hitelességre törekvés. Alámerültünk a mocskot hordozó áradatban. Csak felütöm magamnak nyelvi megfürdésre Gellért Sándor sorait. Most nem a verseket, amelynek tiszta sodrába bele lehet merülni, s az mindig jólesik. Most „csak” az életrajzi — régebben százszor leíratott önvallomást rejtő sorokat idézem, s ott találom: „Olyan faluban gyerekeskedtem, amelyik volt olyan ágya a nyelvnek, mint Arany Szalontája, vagy Petőfi Kiskunsága. A régi Ugocsában, Halmi alatt fekszik, Dabolcnak hívják. Onnan nem nagy foltot vitt volna a lány a szoknyáján. Tudniillik a földje kevés és árvízjárásos. Ott jobbágyok sohasem voltak. Mindenki nemes volt. Szegény, kapanyeles nemes. A papnak a próventet a vékával nem tetősen, csak csapósán mérték.” Mennyi szép kifejezés, milyen élő, élvezetes, erőteljes képek. A magyar nyelv ágya. Ebből kelvén sikerült csodálatos eposzba örökítenie történelmünk szomorú megpróbáltatását, a világháborút. Ebből a nyelvből gazdagodva, az ötvenedik fordulót fölemlegetve léphetünk a harmadik évezredbe. Fábián Gyula
