Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-13 / 10. szám

$ PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. JANUÁR 13., SZERDA 7 éhány nap óta új tüzelőállásunk van egy hatal­mas, learatott rozstábla közepén. Két kis erdőcske között. Négy löve­gűnk négy — kazalnak lát­szó — fedél alatt. Két félsza­kasz állásban, a tetőszerke­zet dúcaiban, galambok ta­nyáznak. Nézem őket. A bé­ke, a jó hír madarai. Galam­bok. Még előző tüzelőállá­sunkban szegődtek hozzánk. Azóta — barátságos kezek simogatásától — annyira odaszoktak, hogy tüzéreink vállára szállnak, magyar fia­ink tenyeréből esznek. Beköltöztek hát tüzelőál­lásunkba, lövegeink fölé a galambok. Eszembe jut: Rá­kóczi György egyik hatal­mas ágyúját „Fülemülé”- nek keresztelték. —„In ga­lea Martis nidum fecere co- lumbae.” Mars isten sisakjá­ban galambok raktak fész­ket. Ellenállhatatlanul tolul emlékezetembe ez a kétezer éves mondás, ahogy a ked­ves, valószínűtlen képet lá­tom. — Galambok a tüzelő­állásban. Kultúrák, népek, nemzetek, korszakok, sor­sok ölelkezése jut eszem­be... Semmi új nincs a nap alatt. Életirtó háborús célki­tűzéseket kiszolgáló lövege­ink fölött békés galambok ta­nyáznak. Galambok. A béke szimbólumai. Noé boldog hírt jelentő postásának utó­dai. Orosz földön, magyar tüzelőállásban. Lehetetlen figyelmeztető jelt, szimbólumot nem lát­nom ebben az apró, kedves mozzanatban. Tegnap sok­sok lövés szaladt ki csöve­inkből. Galambjaink ijedten megrebbentek, köröztek egy kicsit lövegeink fölött, de hű­ségesen visszatértek. Kitar­tottak. Most is itt van vala­mennyi. Vígan turbékolnak, kerülgetik egymást. Tenyér­ből eszik a tiszta rozsot. Megszokták a harci zajt. Ba­rátkoznak a vérontó emberi mozdulatokkal, a kemény vezényszavakkal, tűzparan- csokkal. Hófehér testüket drága zászlókként lengetik- lobogtatják a lövegek fölött. Vér és jaj mindenfelé. Bom­ba robban, ágyú dörren, pus­ka puffan, repülőgép zúg, s mégis, mégis: tüzelőállá­sunkba, tartós ott-tartózko- dásra, befészkelték magukat a galambok. Nem tudok szabadulni a szimbólum erejétől. Igen, eb­ből a háborúból békének kell megszületnie. Boldog békének. Mi nem a háború­ért, hanem a békéért harco­lunk, és éppen ezért: a béke — végül is — elkerülhetet­len. A béke, amiért harco­lunk. Az az áldott, meleg, emberi sorsokat, nemzetek sorsát beteljesítő béke, amely után valamennyien vágyakozunk... S most eszembe jut egy másik kép. Tüzérségi figye­lőnk közelében ellenséges aknák pukkannak. Lehúz­zuk fejünket a fedezékben is. Délután van, de a nap még az égen. Ki-ki dugja fe­jét a felhők közül. Lassan el­csendesedik minden harci zaj. Mi is kidugjuk fejünket a fedezékből, s látjuk, néz­zük mozdulatlanul, szótla­nul, áhítattal, sisakunkat is levéve, a keleti égre felhím­zett „páros ívű szép szivár­ványt”. Harci zaj, életvesze­delem, eső, fedezékben ku- porgás után: áhítatos csend, átmeneti biztonság, derült ég, tiszta, tüdőt tágító leve­gő és... szivárvány. Szivár­vány a keleti égen. Páros ívű, szép szivárvány... Né­peket, nemzeteket, mérhetet­len távolságokat összefogó, szeretettel, mosollyal átkaro­ló, határtalan öblű, páros ívű szivárvány... „Népek közt és szívek közt” épült „szivár- ványhíd”. A néma csend e pillanatá­ban ugyanaz az érzés melegí­tett bennem, mint a tüzelőál­lásban. Akkor, amikor löve­geink fölött megpillantottam a fehér galambokat. — „In galea Martis nidum fecere columbae.” * Érzed, hogy valami csíp. Kellemetlenül, szemtelenül, kitartóan. Csíp. Újra csíp. Hiába vakarod magad. Már megint fölszedtél va­lamit! Tegnap egy piszkos bútorszállító kocsiban, po­ros, összetiport szalmán töl­tötted az éjszakát. Nem, nem aludtál, csak eltöltötted az éjszakát. Ma ismét „ott­hon” vagy, ebben a szalma­tetős, kicsi orosz viskóban, ahol a bolha, poloska s a tetű is bizony mindig otthon érezte magát. Most, hogy elvégezted munkát javát, „hazajöttél”, leheveredtél fekvőhelyedre. Pihenni szereméi egy kicsit. Kinyújtózkodol, elmélázva gondolsz haza, a másik, az igazi otthonodra. De ez a zsibbadt, boldog állapot nem tart soká. Egyszer csak érzed, hogy valami csíp. Elő­ször csak úgy, hogy egy kis optimizmussal akár azt is hi- hetnéd, hogy valamelyik fe­hérneműd ránca ért érzé­keny bőrödhöz, és azt érzed csípésnek. Vársz hát türe­lemmel. Két karod fejed alatt. Nézed az alacsony szo­ba rozzant gerendáit, lecsün­gő piszkait. Aztán megint érzed, hogy valami csíp. Azt is érzed már, hogy testeden ott matat valami apró állat. Igen, ez már félreismerhetetlenül csí­pés. Hirtelen felugrasz és el­kezded a vadászatot. Egy­más után óvatosan veted le magadról ruhadarabjaidat, s ahol az apró férget sejted, ott még nagyobb vigyázattal fordítod ki ruhádat. Közben óriási izgalmakat állsz ki. Egész nap csíp a légy, alkonyattól szívja vére­det a szúnyog, s még akkor sem maradhatsz nyugton, amikor telnék az idődből. Még annyira amennyire bé­kés pillanataidban is örök harcot kell vívnod ezekkel az apró orosz dúvadakkal. Míg tart a vadászat, állan­dóan sötét kétségek kínoz­nak: vajon milyen féreg csíp; bolha, poloska, tetű? Ugyan melyik szemelte ki véredet ízes lakmározásra? S miközben ezeket a lehető­ségeket latolgatod, szinte kétségbeesel arra a gondolat­ra, hogy belédesett a tetű, ez a legveszedelmesebb apró orosz féreg. A tetű, amely olyan bőségesen terem itt, mint a napraforgó, és ami ép­pen olyan gyakran megfor­dul az orosz fejekben, ruhák­ban, mint a napraforgómag a lustálkodó muzsik szájá­ban. Közben tovább tart a va­dászat. Már látod testeden a rózsaszínű, duzzadt foltot. Itt járt valami! Itt kell rejtőz­nie valahol a szemtelen élős­Orosz falu dinek. Izgatottan tűröd to­vább lefelé ruhádat. Hopp! Itt mozog valami! Mohó iz­galommal csapsz le rá, az­tán, mikor megpillantottad a kis izgő-mozgó fekete pon­tot, gyakorlott mozdulattal elcsíped, de ugyanakkor már a megkönnyebbülés só­haja hagyja el a szádat. Bol­ha! Hála istennek, bolha! Egy kicsit furcsa felkiál­tás. De ösztönösen, akaratla­nul ez szalad ki a szádon. Nem mintha nagyon örülnél annak, hogy íme van bol­hád! Nem, nem. Annak azonban szívből örülsz, hogy bolhád van, nem pedig poloskád vagy éppen tetűd! Ott motoz már két ujjad között a Sértő Kálmán által olyan ízesen megénekelt bol­ha. — De még mindig nem vagy nyugodt. Nincs vége a vadászatnak. Kutatsz to­vább. Szeretnél már egyszer végére járni ennek a minden­nap megismétlődő, alatto­mos partizántámadásnak. Először nadrágodat nézed át tüzetesen. Minden apró hajtást gondosan kifordí­tasz. Már tudod jól, hogy mi­lyen helyekre szereti befész­kelni magát ez az ádáz fé­reg. A nadrággal nincs is sok bajod. Minden felhajtá­sa könnyen visszagyűrhető, hamar előkerül belőle az esetleg ott meghúzódó állat. A zubbonnyal azonban ko­moly gondjaid vannak, itt ugyanis minden visszahajtás „endlizve” van — jut eszem­be a szabóműhelyekben és varrodákban ellesett műszó. Óh, ez az átkozott edlizés! Mintha csak ezeknek a pisz­kos férgeknek találták volna ki menedékül. Hogy meg tud lapulni benne minden apró fene vad! De most már alapos mun­kát akarsz végezni. Nálad a jó erős kefe. Minden kis haj­tást addig vizsgálsz, míg végre azt mondhatod, hogy itt már aztán igazán nincs, nem lehet egyetlen bolhafió­ka sem. S valahányszor elpattin­Wieszt József grafikája tasz egy kisebb-nagyobb nö­vésű csikasz vagy hízott bol­hát, mindig, mindig kibugy- gyan szádon, vagy ott csírá­zik gondolataid melegágyá­ban az a néhány szó: hála is­tennek, bolha! Fényes, tiszta, fürge, átte­kinthető, mókás, bolondos, csaknem rokonszenves ját­szi bolha! S eszedbe jut Sal- japin egyik legnagyobb sike­rű műsorszáma, a Mu­szorgszkij szerzetté bolha­dal. Hányszor élvezted, rá­dióban, hanglemezről! Ha pedig vadászat közben kul- túrhistóriai kirándulásaidra emlékszel vissza, az is eszed­be ötlik, hogy valamelyik természeti népnek szent álla­ta a bolha. Azon meg már szívből elmosolyodol, hogy valamelyik híres cirkusz bol- haidomítója micsoda pom­pás mutatványokat végzett egy bolhacsaláddal... Szóval végül is: nem ta­gadhatod, hogy a bolha egé­szen barátságos, rokonszen­ves kis ragadozó háziállat. Micsoda magaslaton van ez a bűzös, undorító poloska, és a szennyes, áttetsző testű, veszélyes betegség csíráit hordozó apró dúvad, a tetű fölött! * A „hivatásos” tisz­tek körében kü­lönféle típusok képviselőit lehe­tett világosan fölismerni. Vol­tak, akik csak a társadalmi pá- váskodás, a becsült karrier ér­dekében lettek katonák. Ami­kor aztán jött a háború, leg­főbb, sőt egyetlen gondjuk volt saját személyi biztonsá­guk megteremtése. Élt ben­nük az a felsőbbrendűségi tu­dat is, amely elhitette velük, hogy ők a magyar hadsereg­nek olyan pótolhatatlan érté­kei, akiket nem szabad elfe­csérelni. Rájuk majd „más­kor” lesz igazán szükség. A magasabb rangúak között so­kan voltak olyanok, akiknek előléptetéséhez, vagy éppen a tábornoki rang elnyeréséhez igen jól jött volna egy kis „frontszolgálat”. Ám a front­szolgálat még akkor sem élet- biztosítás, ha „jó helyre" ke­rül az ember. Mert igazán jó hely nincs. Különleges eset az, amiről Boldizsár Iván ír Don—Bu­da—Párizs című könyvében. Említ egy alakulatot, amely­be először besorolták, s végül is csak betegsége (fumnkulu- sok?) miatt nem ehhez, egy nagy veszélyeknek kitett gép­kocsizó tüzér alakulathoz, ha­nem egy ellátó oszlophoz osz­tották be. Nagy mázlija volt ezzel. Ez utóbbi 102 katonája közül 100 maradt életben, az előbbi I33 tagja közül pedig csupán kettő élte túl a Dont. A többi odaveszett. A Boldi­zsár Ivánénál szerencsésebb eset nem is fordulhatott elő. A mi tüzérezredünk 1200 em­bere közül mintegy 120-an kerültük el a pusztulást. Ez 90%-os veszteséget jelent. De — mint láttuk — nem ez volt a legrosszabb. Nos, a hivatásos tisztek többsége mindent elkövetett, hogy a válság idején hazame­Harsányi István A másik Don (IV.) Galambok a tüzelőállásban — tisztek hessen szabadságra, vagy méginkább valami tovább­képző tanfolyamra, Berlinbe. Sokan voltak ilyenek. Az ott- maradás jórészt a tartaléko­sok kiváltsága volt. Ezek kö­zött akadtak olyanok, akik ta­nítóból, közigazgatási tisztvi­selőből lettek tartalékos, majd továbbszolgáló — „be- zupált” — tisztek. Ezek szá­mára mindennél fontosabb volt valamiféle kitüntetés megszerzése, hogy jobban ha­ladhassanak pályájukon. Ilyen volt Sipos József, üteg­parancsnokom is. Persze: az ízig-vérig katonatípus képvi­selői sem hiányoztak. A min­takatonák, a parancsot komo­lyan vevők és feltétlenül telje­síteni akarók. Semmiképpen sem igyekeztek kihúzni ma­gukat a hivatásukból adódó kötelezettségek alól. Ilyen volt például Koperniczky alez­redes. De most vegyük sorra a különféle típusok egy-egy markáns képviselőjét. * A 23. könnyű hadosztály tü­zérezredének parancsnoka: méltóságos nemes tessthali Jordán János m. kir. ezredes, a VIII. hadtest tüzérségének parancsnoka volt Kassán. En­nél rondább alakot alig lát­tam életemben. Laktanya éle­te idején falta a tiszteket, tüzé­reket. Mindig valami belső fe­szültséggel beszélt. Valakire, valamiért mindig dühös volt. Vérben forgó szemeivel rette­gésben tartotta még a magas rangú tiszteket is. Parancsai­nak betű szerinti betartásához konokul ragaszkodott. A frontra vonulás idején volt olyan tiszt — hadnagy —, aki mikor a teljes kiszolgálta­tottság helyzetében ordítva kért tőle számon valamit, be­pisilt. A kihallgatás után csiz­májából ki kellett öntenie a húgyot, amit a kapca sem tu­dott felinni. Katonai bürokrata volt. Én 1942 október 4-én ÍO órától közvetlen beosztottja lettem az ezredtörzsnél, „ezredössze- kötő tiszt” minőségben. Ez af­féle másod vagy még inkább harmad segédtiszti beosztás volt. Én jártam naponként a hadosztályparancsnokságra eligazításért, én vittem oda és a vezérkari tisztnek a napi je­lentéseket. Én tartottam szá­mon a hadi eseményeket, na­ponként ilyen, hetenként olyan, tíznaponként amolyan jelentéseket fogalmaztam. Jordán keményen ragaszko­dott hozzá, hogy a jelentések egyes részeiben csakis bizo­nyos meghatározott kifejezé­sek forduljanak elő. Ezeket meg kellett tanulni, mert a legkisebb eltérés esetén visz- szadobta a jelentést, s azt újra kellett írni. ... Ennek jegyze­tei megmaradtak noteszom­ban. Most összeszedem a ki­böngészhető följegyzéseket, s próbálok róla egy kis port­rét rajzolni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom