Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-13 / 10. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. JANUAR 13., SZERDA Pilisvörösvár szólistája A család és a zene szolgálatában Kecskeméti Anna énekesnő nevét eddig csak Pilisvörös- váron és a környező közsé­gekben, falvakban ismerhet­ték a zenekedvelők. Nemrég külfödön járt. Találkozásunk­kor a pályakezdésről, az indu­lásról kérdeztük. El kell mondanom — vála­szolta —, hogy nagyon fur­csán alakult eddigi pályafutá­som. Kb, 20 évvel ezelőtt ta­nultam énekelni. Bikfahy Jú­lia növendéke voltam több éven keresztül. Azt hiszem, az ő hangképzési munkájá­nak köszönhetem, hogy hosz- szú szünet után mostanában ismét színpadra állhatok. — Mi volt ez a „hosszú pi­henő” , és meddig tartott? — A tanárnő látott fantázi­át bennem, tehetségesnek tar­tott. Ekkoriban ismerkedtem meg férjemmel, Peller János­sal, és a házasságot, a nyu­godt családi életet előbbreva- lónak tartottam, mint a bi­zonytalan kimenetelű éneke­si karriert. Ehhez a munká­hoz ugyanis rengeteg idő és némi önzés kell. Ilyen életfor­ma mellett nem tudtam vol­na megfelelően gondoskodni a férjemről és az azóta meg­született két lányomról. Mi­előtt most újra énekelni kezd­tem volna, 18 évig nem lép­tem fel sehol. Csak anya és feleség akartam lenni és nem úton lévő sztár. A mai napig civil foglalkozásom van, a polgármesteri hivatalban va­gyok pénzügyi előadó. — Hogyan tért vissza a közönséghez? — Amikor 1977-ben ide­költöztünk, sokáig nem gon­doltam szereplésre. Építkez­tünk, dolgoztunk. Négy év­vel ezelőtt alakult itt helyben egy német nemzetiségi kó­rus, ennek a tagja és szólistá­ja lettem. A közönség Peller Anna néven kezdett ismerni. Felfigyelt rám Hidas György- népdalgyűjtő és zeneszerző, aki többször kért fel egyéni szereplésre. Aztán több kon­certen is felléphettem neves előadók társaságában. Az egyik ilyen jótékonysági kon­certen ott volt néhány német műsorszervező és (erősíten­dő a jó partnerkapcsolatokat Pilisvörösvár és német test­vérvárosunk között) vendég- szereplésre kért fel. Öröm­mel vállaltam. — Milyen dalokat énekel? — Operetteket, német da­lokat és magyamótákat éne­kelek. Ezen a decemberi ven­dégszereplésen is közülük vá­logattam össze a dalokat. Egy jódli-nótát is sikerült megtanulnom, és — a siker­ből következtetve — elég jól előadnom. — A jövőben hol találkoz­hatunk Kecskeméti Annával, az énekesnővel? — A külföldi műsorom anyagát videóra vették és el­küldték az ORF-hez, akik népdalénekesi pályázatot ír­tak ki. Ennek eredményéről még nem lehet tudni semmit, de számomra a legnagyobb elismerés az lenne, ha itthoni koncerteken énekelnék. Azt a munkát, amit annak idején Bikfalvy tanárnő elkezdett, és minden reményem ellenére megalapozta mostani sikerei­met, Szántó Judit fejezi be. Mostanában tőle tanulom az éneklés fortélyait. — A család mit szól a sike­rekhez? — Mindannyian örülnek neki, és itt Pilisvörösváron is büszkék az emberek, hogy egy közülükvalót lát­hatnak a pódiumon. Druk­kolnak nekem, és az fantasz­tikusan jó érzés. A legboldo­gabb én vagyok. Gyönyörű családom van és még fiatal­kori vágyaim is megvalósul­nak. Ennél többet nem is kí­vánhatnék. Szűcs László Kecskeméti Anna külföldi fellépésén Gyáli Tekintse meg a II. Gyáli Téli Tárlatot! — olvasom egy plakátról a gyáli polgár- mesteri hivatal előcsaroká- ban. Megtekintettem. Az 51 olajfestményt, akvarellt és grafikát egybegyűjtő kiállí­tás 15 képzőművész munká­jába nyújt bepillantást. A ki­állítók valamennyien helyi lakosok. Az alkotókról azt írtam, képzőművészek, noha a többség amatőr. Ezek elle­nére az igényesség és képes­ség olyan szerencsés párosu- lását tapasztalni e képeken és rajzokon, hogy csupán a szignó alapján tudok követ­keztetni, ki a „bejegyzett” — gyűjtők által is keresett — profi, és ki a megszállott amatőr. A téma eléggé behatá­rolt. Tájkép és csendélet. Másvalamiben is hasonlíta­nak ezek az alkotások, fő­leg a virág csendéletek. A visszafogott és mégis gyö­nyörű színkeverésben. Úgy tűnik Fegyó Béta stílusa is­kolát teremtett. Mert — bár tárlat mindössze két képpel van jelen — a gyáli mester re­mekelt, a Virág csendélet és a Tanya című kompozí­ció a tárlat két legértéke­sebb darabja. Fegyó ecsetkezelését érezni Simon Béla Mezei csokoijdn. A fény és árnyék kont­rasztjainak kibontakoztatá­sához a grafika a legalkal­masabb eszköz, s a ceruza még az ecsetnél is jobban próbára teszi a művészt. Rajzai alapján Szakály Er­zsébet jó érzékkel bánik a ceruzával, s ezt leginkább a Pieta tükrözi. Túl a vizuális élményen, amit a tárlat nyújt, a művé­szet iránt fogékony halandó másnak is örül. Nevezete­sen annak, hogy egy agglo­merációs településen fél­száz ember vállalja magára az alkotás legszebb csodá­ját: múló pillanatokat halha­tatlanná varázsol. Ecsettel, ceruzával, s a művészet iránti alázattal. (—gyé—) Középkori üzenetek A középkori ikonográfia üzenetei a budavári góti­kus szobrok példáján cím­mel folytatódik az az elő­adássorozat, amely Zsig- mond magyar király és német császár uralkodása alatt született művek tit­kaiba avatja be az érdek­lődőket. Az idei esztendő első programjában Wehli Tünde művészettörténész a XV. századi alkotások szimbólumrendszerét is­merteti a hallgatósággal a Budapesti Történeti Múzeumban. A szakértő — szerdán, január 13-án délután 5 órakor kezdődő előadásán — mintegy „le­fordítja” a szobortorzók üzenetét, ugyanis azok szigorúan a korra jellem­ző módon meghatározott szabályok alapján készül­tek. Jelentés- és üzenet­tartamuk ma már szinte ismeretlen a nagyközön­ség előtt. Kép—Ernyő Szereptévesztett tévések Az elmúlt időszakban érdeke­sebb volt a műsor a televízió­ról, mint a televízióban. Az ügyeskedő riporterek úgy­mond rá is haraptak a média­koncra. Hozzásegítettek mindehhez a zavarosban halá­szó szerkesztők. Bicskanyitogató beszélge­téseknek lehettünk tanúi — remélhetőleg egy felvonás vé­gén. Az écákat javarészt a műsorvezetők dobták be. Úgy tetszik a televízió lekö­szönő elnöke egyre nagyobb hévvel élt is az alkalommal. Szénási Sándor riporter jóvol­tából szerveződhetett másnap­ra is a végeérhetetlen, önkont­roll nélküli búcsúbeszélge­tés. Ugyancsak ő látta el di­cséretekkel riportalanyát. Biz­tatván: aki ilyen kiválóan be­szél, még fontos műsorok ve­zetője is lehet ott, ahol szét­züllesztett egy szervezetet. Tudományos alapossággal ferdítette el a lelkeket. Mert lám: a hajdani „fúj”-ozók, most a könnyeiket potyogtat- ták. Ki tudja, milyen indíték­ból érezte „erkölcsi” köteles­ségének Szénási a sok-sok köszönet, a dicsérő szózat tol­mácsolását? A szereptévesz­tett műsorvezető alakítása megszívlelendő. Reméljük, hogy a szemé­lyi csatározások helyett ezek után valóban színvonalas mű­sorokat láthatunk. Hiszen va­lós információk után áhítoz­nak már régóta a nézők — tárgyilagos tálalásban. Elég volt a képi manipulációkból, a hazug szavakból! A béke elkötelezettje A tudós elkötelezettségéről és felelősségéről szólott a va­sárnap esti portréfilm. Teller Ede élete és életműve egy korszakot ölel át. Három esz­tendős koráig szinte alig szó­lalt meg. Addig gyűjtögette megfigyeléseit. Am amint be­szélni kezdett, azonnal kitá­rulkoztak különleges képessé­gei. Szerinte a tudomány arany­kora a második világháború kitöréséig tartott. Ami ezután következett, harc volt az em­beriség megmentéséért. A hidrogénbomba atyja zseniali­tását mindig a békéért vetette be. Nem rajta múlott, hogy oly sok szörnyűség történt mégis a világban. De talán rajta is múlik, hogy még nem pusztította el ezeddig magát az emberiség. Ő a védelem stratégiájának szolgálatába ál­lította tudását. „Kard helyett pajzs” — ez a jelszava. Jó lenne, ha a politikusok is megszívlelnék szavait: „A vé­delem akkor hatékony, ha nemzetközi összefogáson ala­pul" . A két esztendővel ez­előtti amerikai film kissé kés­ve érkezett hozzánk, de talán a legjobbkor. Hátborzongató volt A Kína-szindróma című ame­rikai film. Hét esztendővel a csernobili katasztrófa előtt egy filmes stáb megálmodta, mi lenne, ha... A film készí­tői akkor még valóban nem tudták, hogy egy véletlen bal­eset milyen következmények­kel járhat. Éppen ezért játsz­hatták el az esetjátékot. Amely tulajdonképpen nem másról szólt — talán még az alkotók szándékától is elté­rően — mint az újságíró sze­reptévesztéséről — Jane Fon­da kitűnő főszereplésével. — A kommunikációs „nagyhata­lom” alkalmazottja és á film készítői elhitetik önmaguk­ról, hogy beleszólhatnak a dolgok menetébe. Fájdalom, de a riporter lelepleződik. Tu­domásul kell vennie, hogy a huszadik század végén a cse­lekvés felelőssége elsősorban a tudósé. S a huszadik szá­zad végén a világ sokkal bo­nyolultabb. Erdó'si Katalin Kárpátaljai lágerköltészet Szolyvárói indultak... A kárpátaljai Szolyva város­széli ligetében egy kis em­lékmű áll. Ezen a helyen 1944 őszétől 1945 tavaszáig internáló- és hadifogolytá­bor volt, amelyben magyar, német és más nemzetiségű férfiak sínylődtek. Közülük sok ezren éh- és fagyhalál, járványos betegségek áldo­zatai lettek, földi maradvá­nyaik az itteni tömegsírok­ban nyugszanak. Kerényi Gyula a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség egyik vezetője kísért el bennünket az emlékhelyre. Tőle tudtuk meg,„hogy itt megközelítő­leg 30 ezren pusztultak el — büntetlenül. A 4. ukrán front 0036. számú határoza­ta értelmében az itt élő né­met és a magyar nemzetisé­gű hadköteles személyeket külön csapatokban, listák szerint, konvoj alatt hadifo­golytáborba kellett irányíta­ni. Olyan „hadifoglyokat” is, akik még nem kerültek ki az iskolapadokból, példá­ul érettségi előtt álló gimna­zistákat. Ez volt a háromna­pos málenkij robot, a nagy becsapás, a nemzetirtás! Per­sze, nem a maguk szakállá­ra cselekedtek, sztálini utasí­tásra fogtak hozzá a „kárpát­aljai lakosság megszűrésé­hez” a szovjet belügyi csapa­tok és az NKVD operatív csoportjai. Szolyva csak az egyik ilyen haláltábor volt. Elvit­ték Ukrajnába, Belorusziá­ba, a Kaukázuson túlra, még Szibériába is az embe­reket. Sokakat kitelepítet­tek. Kevesen tudják, hogy Kazahsztán fővárosában, Al­ma-Atában ma 10 ezer ma­gyar él. Nagy Jenő feketepataki deportált Tifliszből ír haza: „A hátam borsódzik, ha arra gondolok, hogy egy ilyen ál­lamnak lettünk a polgárai... Ödön bátyám is itt van. Ha a penészes kenyérből van feleslege, azt ideadja, ami itt sokkal finomabb, mint otthon a torta.” A rabok nemcsak levelet írnak haza, de verseket is. Fedák László kárpátaljai helytörténészt, mint a szov­jet nép ellenségét 25 évre ítélték. Emlékezetben fogal­mazta meg lágerverseit, s ki- szabadulása után vetette pa­pírra őket: Te vagy, te vagy Sztálin Jóska / a gaz posta­rabló, / Véreskezű tömeg­gyilkos, / Hóhér, gyújtoga­tó... / Ott lógsz majd a Vö­rös téren, / Tested szél him­bálja, / Nem lesz ember a földtekén, I Ki téged sajnál­na. Holozsi Károly beregszá­szi gimnazista volt. Halála előtt írta ezeket a sorokat egy ukrajnai munkatábor­ban: Felajánlom neked Jézu­som az én szívem, / Gyámo- lítsd, őrizd meg reményem és hitem! / Tárd ki szívedet, áraszd ránk malasztodat, / Oszlasd szét felettünk Iste­nünk haragodat! Egy fogolytársa zenésítet- te meg Holozsi Károly ver­sét. A kárpátaljai katolikus templomokban, miután a Himnuszt tilos volt énekelni­ük, ezt a dalt zengték helyet­te. Paskai bíboros látogatá­sakor ezzel az énekkel fo­gadták őt Munkácson. Ma már nem bűn magyar­nak lenni ezen a tájon! — írja Nagy Zoltán Mihály. Az áldozatok megkaphatják a kegyeletes megemlékezést, a méltó temetést, emlékük megörökítésének lehetősé­gét. Ennek az új szellemnek jegyében kezdtek hozzá a lá­gerköltészet összegyűjtésé­hez is. Egy csokor már újsá­gokban, sőt egy részük kö­tet alakjában is megjelent. — Istenhez fohászkodva... címen. Érdekes és megrázó élmény lapozgatni benne.

Next

/
Oldalképek
Tartalom