Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-11 / 8. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1993. JANUÁR 11., HÉTFŐ Csurka István Vácott Néhány kommunistamentes évre volna szükség... Amikor egy bő hónappal ezelőtt Ceglédről Csurka István beszédéről tudósítottam, azzal kezdtem az írásomat, hogy úgy látszik, valakinek nem tetszik a politikus látogatása, ugyanis telefonon értesítette a rendezőket: bombát helyezett el az előadóteremben. Pénteken ugyanez történt, csak éppen nem Cegléden, hanem Vácott, a Bartók Béla Zeneiskolában. Az épületet átkutatták, robbanószerkezetre azonban nem akadtak. így aztán zavartalanul tarthatták meg a fórumot, a zsúfolásig megtelt hangversenyteremben. Megyei küldötteink a TIB-közgyűlésen / Érdekvédelem és igazságtétel Tényleges életkoruknál idősebbnek tűnő, megviselt emberek gyülekeztek szombaton az Országos Rendőr-főkapitányság dísztermében, ahol a Történelmi Igazságtétel Bizottság tartotta tisztújító közgyűlését. Az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív résztvevői, akik több évtizedes üldöztetést, meghurcolást, börtönbüntetést viseltek el kiállásukért. Bevezetésképpen a politikus rövid politikai helyzetismertetést tartott. Napjaink történéseinek előzményeit vázolva elmondta: a visszásságok részben annak „köszönhetőek”, hogy az előző hatalom gazdaságilag is fel tudott készülni a rendszerváltozásra. A kommunistákból kapitalisták lettek. A felgyülemlett problémák megoldására a szabaddemokraták csak szerkezeti változást javasoltak. A Demokrata Fórum viszont úgy ítélte meg, hogy az összefonódások elkerülése érdekében a személyeket is le kell cserélni. Az MDF programjának ezt a részét azonban, sajnos, nem sikerült megvalósítani, a cserék csak legfelső szinten történtek meg, a középvezetők körében már nem. Csurka István leszögezte: pártja csak úgy maradhat hatalmon, ha nagyobb határozottságot tanúsít. Különben a csalódottak és a távolmaradók a négy „puha év” után könnyen visszajuttathatják a „régieket” a hatalomba. A választópolgároknak nem szabad figyelmen kívül hagyniuk, hogy akik az ország mostani vezetői után jönnének, azok mindent visszafordítanának. Az egykori bolsevisták most demolo-atáknak tűnnek, ám valójában az átalakítás lassításán fáradoznak. Fia módjuk nyílik rá, kíméletlenül leszámolnak az ellenfeleikkel. Ez történelmi tapasztalat. Ha pedig nem találnak ellenséget, akivel leszámolnának, akkor teremtenek ilyet. Ez számukra most a nem, vagy csak alig létező szélsőjobb-, illetve a fasisztaveszély... A visszarendeződés elkerülése érdekében tehát új indulásra van szükség — fejtegette a politikus. Leghasznosabb az volna, hogy ha sikerülne néhány kommunistamentes évet teremteni, így — egyebek között — lehetőség nyílna arra, hogy a „kis- magyarok” is tulajdonhoz juthassanak, otthont teremthessenek maguknak. A fórumon természetesen szóba került Csurka Istvánnak a nyár végén fnegjelent dolgozata, illetve annak néhány kitétele is. Mit ért például genetikai romláson, illetve élettéren — kérdezte valaki. A politikus elmondta, hogy a fiatal férfiaknak csaknem a felét részben azért nem tudják katonai szolgálatra bevinni, mert testileg alkalmatlanok. Mi ez, ha nem genetikai romlás? A kérdéssel kapcsolatban visz- szautasította azt a mondvacsinált vádat, miszerint a fogalmon valamiféle cigányellenességet kellene érteni. Ez csak azoknak a kitalációja, akik le akarják járatni. Nem igaz az sem, hogy a szomszédos népeknek fenyegetve kellene éreznie magukat az élettér fogalmának felvetése miatt. Erről szó sincs, ugyanis ezen ő nem terjeszkedést, hanem a magyarság életterének a megvédését érti. Megítélése szerint egyébként tanulmányával nem riasztotta meg a külföldi tőkét, a pénz ugyanis elsősorban abba az országba nem érkezik, ahol nincs rend. Egy újabb kérdés kapcsán kifejtette Csurka István, hogy azok, akik aláírásokat gyűjtenek a parlament feloszlatása, és az új választások kiírását célzó népszavazás érdekében, valójában csak az elégedetlenséget szítók eszközei. A létminimum alatt élőkkel egyébként együtt érez, de meggyőződése, hogy helyzetükön nem egy új választás segítene, hanem az, ha végre megnyugtatóan rendeződne a kárpótlás, a bankok, a földek sorsa. A politikus végül leszögezte. hogy ha rajta múlik, akkor — az említett visszásságok megszüntetése érdekében — keményedés várható pártjának a január végi országos gyűlése utáni politikájában. (Hardi) Zimányi Tibor ügyvezető elnök beszámolójában hangsúlyozta, hogy a szervezet nem kötődik egyetlen párthoz sem, de politikai kérdésekben mindig is hallatni fogja a szavát. Állást foglalt amellett, hogy meg kell akadályozni a visszarendeződést, és igazságtételt kell követelni megbékélés helyett. Ehhez kapcsolódik, hogy a katonai szekció állásfoglalásával ellentétben ellenzik a Megbékélés Emlékmű felállítását, mely azt jelképezné, hogy a gyilkosok és az áldozataik egymás mellé kerülnek. A beszámoló foglalkozott érdekvédelmi kérdésekkel, ugyanis az elmúlt rendszer üldözöttéinek többsége ma nemcsak a korábban szerzett sérüléseit viseli, hanem kis nyugdíjból, rossz anyagi körülmények között él. E téren szeretnének javulást elérni. Zimányi Tibor nem ért egyet azzal, hogy egyesek hihetetlenül gyorsan meggazdagodnak, nagyon sokan pedig a létminimumon vagy az alatt kénytelenek élni. Ugyanakkor azonban nem helyesli, elutasítja azt a követelést, mely a parlament feloszlatására irányul. A közgyűlés, a korábban lemondott Nagy Erzsébet helyett, 98 százalékos többséggel Zimányi Tibort választotta a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnökének. (Megyei küldötteink nyilatkozata az 5. oldalon.) VÁLASZ /í-# v * Abban feltétlenül egyetértünk, kedves Uram. hogy a magyar—európai viszony mindig nagyon zavaros volt és ma is tisztázatlan, éspedig mind a két fél részéről. Ami Európát illeti, sohasem látott szívesen bennünket, értékeinket nem becsülte illetve nem ismerte, ázsiai eredetünket szüntelenül úgy dörgölte az orrunk alá, mintha Isten tudja mi- / lyen szégyen volna származni vala- honnét, és mintha a germánok, frankok, gallok sohase lettek volna barbárok, gentlemanként születtek volna Európa kellős közepén. A magyarok ezzel szemben olyan lelkesen vállalták fel ázsiai eredetüket, mintha Attilától származni különös rangot jelentene, és a hol turáni, hol szittya, hol hun eredet szüntelen — bár nem egészen indokolt — hangoztatásával sikerült olyan magyar etnikai egység látszatát kelteni, amivel közeli és távoli szomszédainkat alaposan magunk ellen hergeltük, és ennek súlyos történelmi következményei lettek. Történelmi részletekbe nem kívánok belébonyolódni, nem lévén a szakmám, de maguk a történészek is annyiféleképpen ítélik meg a múltunkat, ahányan vannak. Nyugodtan és sértés nélkül kimondhatjuk, hogy a történelem a tudományok leg- megbízhatatlanabbika, azon egyszerű oknál fogva, mert minden történeti tény így is meg úgy is értelmezhető, megmásítható, letagadható, kifacsarható, és ez mind meg is történik annak megfelelően, hogy az illető történész mit kíván igazolni illetve tagadni. Elevenbe vágó példát mondhatnék erre Erdély vagy Felvidék hazai és nem hazai történészek által végzett beállításával (utóbbiak szerint az Erdély és Felvidék elnevezés sem létezik). De nem is kell az ellenségeinkhez folyamodni, elegendő, ha egy pillantást vetünk az elmúlt fél évszázad magyar történettudósainak, hírneves akadémikusainak, hazai és külhonban élő bölcseinek egymással homlokegyenest ellenkező nézeteire, amelyeknek alapján nem könnyű rekonstruálni a valóságát még annak sem, amit személyesen átéltünk. Ennek előrebocsátásával térjünk vissza a magyar—európai kapcsolat értékeléséhez. Kisiskolás közhely, hogy ezer éven át Európa keleti védőbástyája voltunk, és hogy ezért semmi köszönetét — segítséget, támogatást, elismerést — nyugatról sohasem kaptunk. Azt hiszem, ez a közhely kivételesen igaz is. Még talán az is igaz, hogy a kényszerűségből vállalt bástya-szerep hátráltatott bennünket abban, hogy lépést tartsunk az európai kultúrával. Hogy a lépéshátrányt sohasem tudtuk egészen behozni, az már a trianoni katasztrófa következménye. Egyébbel nem is kívánok itt foglalkozni, csak Nyugat szerepével egyfelől a Trianon utáni válsághelyzetben, másfelől a mai válsághelyzetben. Köztudott, hogy az első világháborút a magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása váltotta ki. A szaraHogy állunk Európával? (E. úrnak Zebegénybe) jevói merénylet nem ötletszerű volt, hanem jól előkészített politikai manőver a szerbek részéről. A siker nem a trónörökösházaspár halála volt, hanem a világháború kirobbanása, ami — sok szenvedés után — az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlásához vezetett. Sem a merényletben, sem a hadüzenetben Magyarországnak semmi szerepe nem volt, sőt Tisza István miniszterelnök teljes meggyőződéssel ellenezte a háborút (amelynek a végén ő is politikai merénylet áldozata lett), a győztes nagyhatalmak mégis egyedül Magyarországot tették a háború bűnbakjává, és büntették szörnyű csonkítással, míg a szerbeket, románokat, szlovákokat és szlovéneket győztes hatalmakká nyilvánították, és újonnan létrehozott államaikat Magyarország testéből kanyarították ki. E mesterségesen kreált országok közül Csehszlovákia és Jugoszlávia most hull részeire. De arra gondosan ügyelnek a nagyhatalmak, hogy hazánk ne kapjon vissza semmit a jogtalanul elvett területeiből, jóllehet ma már a nagyhatalmak is tudják, hogy jogtalanul jártak el. Akkor nem tudták? Lehet, hogy nem tudták. Magyarország nyugati diplomáciája bámulatosan rossz volt, a környező országoké pedig bámulatosan jó. Magyarázatul szolgálhatna erre, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia részei voltunk, önálló külpolitika nékül. De a környező országok sem dicsekedhettek nagyobb függetlenséggel. Mégis, az ő nyugaton élő emigránsaik, egyetemi hallgatóik és beépített agitátoraik nagyszerűen értettek ahhoz, hogy Magyarországot barbár elnyomónak, magukat pedig elnyomott kultúmemzetnek állítsák be. Az emigránsoknak mindig nagy szerep jutott a nemzetkép kialakításában, nyugat rajtuk keresztül ítélte meg keletet. A múlt században Kossuth, Teleki László, Türr István, Klapka és más emigránsok táplálták a nemzetközi szimpátiát vesztett szabadságharcunk iránt. Az első világháború idején fordult a kocka: az emigráns Benes, a nagytekintélyű Masaryk, a minden hájjal megkent Titulescu, és az ellenünk hangolt nemzetközi szabadkőművesség olyan tökéletesen beépült a győztes hatalmak békediktáló testületébe, hogy Magyarország sorsát a meghallgatása nélkül, és saját etnográfiai elgondolásaik figyelembevétele nélkül döntötték el. Es bár utólag elismerték a döntés helytelenségét, sem a második világháborút követő párizsi békében, sem azóta nem voltak hajlandóak semmiféle korrekcióra. Ebből körülbelül sejthető, mit várhatunk Nyugat-Európá- tól. Szlovákiát Anglia támogatja, Romániát Franciaország, Szerbiát Oroszország. Minket? Senki. Nyugaton még mindig azt tudják rólunk, amit a csehszlovák meg a román propaganda sulykolt beléjük. Szebbnél szebb kiadványokban terjesztik saját nagyszerűségüket, hamisabbnál hamisabb történelmi közleményekben ecsetelik hősi múltjukat és a magyarok gaztetteit. Magyar ellenpropaganda nincs? Nincs. Emigránsaink írnak egy-egy angol nyelvű ismertetést a történelmünkről és kultúránkról, felajánlják terjesztésre a kormány illetékeseinek, rendszerint nem kapnak rá választ, vagy csak ennyit; erre nincs pénz. Erre nincs. Miniszterelnökünk közben mindent elkövet annak érdekében, hogy legalább a külpolitikánk meg a viszonylagos gazdasági szilárdságunk alapján Európa hajlandó legyen partnernak tekinteni bennünket, és előbb-utóbb az Európai Közösség tagállama legyünk, ami ha biztonságot és aktív védelmet nem is, de legalább valamelyes nemzetközi tekintélyt és erkölcsi támogatást jelent számunkra. Ennek érdekében havonta el kell ismételni a nagyvilág előtt, hogy miközben más államok atomjaira esnek szét, nekünk az égvilágon semmi területi követelésünk nincs. Hogy miért kell ezt szüntelenül hangoztatni? Elsősorban azért, mert mintegy négymilliónyi magyar él túszként az utódállamokban, minden fajta atrocitásnak kitéve. Másodszor azért, mert miközben Nyugat jóformán semmit nem tud rólunk, és azt is rosszul, közben elhiszi, hogy mi vagyunk Európa tűzfészke. Hogy mennyire rajtunk tartja a szemét és minden moccanásunkat gyanakodva figyeli a nagy és kis antant egyaránt, ékesen bizonyította IV. Károly király hazatérési kísérlete 1921. október végén. A király azt hitte, hogy titokban érkezik és meglepetésszerűen átveszi az uralmat, de még fel sem ült a vonatra, Jugoszlávia és Románia már részleges mozgósítást rendelt el, Benes közölte, hogy a király megjelenését casus belli-nek tekinti, vagyis hadüzenettel felérő eseménynek, az angol, francia és olasz tiltakozó jegyzék előbb érkezett Budapestre, mint a király. Aki azt hiszi, hetven év alatt e tekintetben megváltozott a politikai helyzet, téved. Határainkon azóta is és újra fegyverben áll a szomszédság, csapataik bármikor készek átlépni a határt, és Nyugat-Európa ugyanúgy karbatett kézzel fogja nézni, mint most a szerb háborút. (Benedek István)
