Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JANUÁR 9., SZOMBAT 7 Monostori Ildikó A felüljáró korlátja kék M intha nagyon messzire vinne... Csak rá kell lépni az első lépcsőfokára, aztán menni, menni, a magányt, a nyomort, az altatóval kikényszerí- tett éjeket itt lehetne bár hagyni. Néha megáll a felüljáró közepén, elnéz a budai hegyek felé, melyek széles időben sötétkéken ragyognak, egészen közel jönnek, mint a vigasztalás, távoli nyugalom. Ilyenkor csupasz, sárgásvörös szikláikat is látni. Megőszült hajába is beletúr a friss áradat, mintha valaki simogatná, elfelejti az odút, az örökre elnémult, megvakult tv-t, a téglákig porló vakolatot a szobában, a hajdani parkettán. Azért jött át legelőször, mert a templomot akarta látni, melynek halvány, rózsás tornya szemébe ötlött. Azóta sokszor jön. Felejteni. Felejteni a többéves szegénységet, mely óriássá nőtte ki magát, míg nyomor lett belőle. A kék korlát mintha az égbe vinne... Sétál. Nem, inkább kóborol. Nézi az otthonokat, melyikben lehetne neki is tiszta nyugalma. Kikhez szeremé tartozni. A nagy házak nem vonzzák. Csak a kicsinyek, melyek előtt parányi verandák vannak, némelyik csukott, sárga műanyag ablakaikon áttűz a nap ragyogása. Egyik kóborlásán világos szőrű, sovány kutya csatlakozott hozzá. Különös volt. Mindig előtte futott, néha az úttest közepén követte, figyelte céltalan sétáját éber, sötét szemével. Húsz deka nápolyit ettek meg közösen. Távol az emberektől! Leült a templom előtti kis térre, a hatalmas, vén olajfák alatt a pár nappal ezelőtti körmenet hervadt virágai hevertek, tépett lombbal vegyesen. Odaát is hullanak már a rózsák szirmai: széttört porcelán- cserepei a nyárnak. Visszaindult. A kereszt a vállán... Az éjre gondolt, amikor olyan szabadok és kedvesek a gondolatai, mint itt a kék égre suhogó szárnnyal röppenő galambok a torony körül, hallja ilyenkor a tollak surranó neszét, hűvös levegőt hintenek rá, acsar- gó és szomorú gondolataira. A kutya is vele ment. Előtte, utána. Vele a céltalanságba, a másnaptalan másnapjaiba, nem maradt itt. Itt, a nyugalomban. Megszaporázta lépteit. Hogy mondja meg neki: Nincs otthonom, ahová velem jöhetsz! A Bibliára gondolt: „A rókáknak barlangjuk van, s az égi madaraknak fészkük...” Furcsa. Az ember akkor szabad, ha van békés otthona. Az állat... talán, ha nincs. Az ő számukra az otthon láncot jelent és kerítést. Az ember számára a kerítés a fal, az otthon, az igazi otthon a biztonság. Biztonság! De rég nem volt benne része. A biztonság békéjében, ahol csend van. Csend benne és körülötte. Az égkék felüljáró lépcsőjéről kellett az állatot visszakergetnie. Visszament. Búsan. A felüljáró közepéről visszanézett, nem jön-e utána? A kutya átrohant egy autó előtt, ahogy őt meglátta. A zöld járdaszigetre. Két iszonyú száguldás közé... Becsaptam — gondolta. Összefutottak, két társtalan szegénység, és az állat nem érti, nem érti szegény jószág, miért nem maradhatnak együtt. Amikor átért, pár pillanat múlva újra visszament. Szomorú, síró felelősséget érzett. Árulás egy kutyával szemben. De hát nem én csaltam magammal. Ő nem akart elhagyni. Hiszen nem ember — gondolta keserűen. Ismét felment az iszonyú hőségben a kék korlátú felüljáróra. A kutya már nem volt sehol. Megnyugodott. Nem történt baja. És ő odaát maradt... H a otthona volna még, díszítené, felragyogtatná, mint a többi asszony. És akkor elhozta volna a kutyát is. Beszélne hozzá, etemé, kék tálkában átlátszó vizet adna neki. Elindult a hársak illatában, idegen otthonok között. Vissza. A vakolatporba... Tóth Sándor Betört lovak Tegnap miénk volt még a tisztás, ügetve jártunk réteket, csikói tánctól nőtt a lábunk, egünk húzott ránk felleget Ma már riadt felismeréssel nyerítjük át az éjszakát, patánk kaparja napvilágra, elég — a pányva visszaránt! Barát, ki most is messzeszállsz még szabadságoldó szárnyakon, meséld el azt, hogy ittragadt a megbélyegzett fájdalom... A horpaszunk remegve rándul, sörényünk rossz kötélcafat, és mégis itt mi azt reméljük: a síkság ott kinn megmaradt... ...s habot vet már a láthatár is: a holdfény felhőhátakon, horkantva szól a szél, s vonaglik tompulva tűrő dombokon... (1986) O tthon rendje volt a kenyérsütésnek. Minden három hétben két kenyér, egy cipó. Ennyi fért a kis kemencébe. Ezért volt szokatlan az az este, mikor nem a megszokott időben édesanyám kovászolt, dagasztott, aztán annak rend- je-módja szerint kelésre szépen letakarta a tésztát, s korábban lefeküdt, mert hajnalban kell kelni, fűteni, majd kiszaggatni a megkeltet, aztán sütni, de ha már egyszer befűtött, abból lángos is legyen. Még jókor reggel volt, amikor édesapám a még ki sem hűlt kenyeret zsákba helyezte, külön tarisznyába szalonna s egyéb harapnivaló került, aztán minden különös köszönés nélkül elindult. Megkérdeztem: hová megy? De csak intett, s annyit válaszolt: majd egyszer... és nekivágott. Abban az időben, közvetlenül a dél-erdélyi front összeomlása után egybesűrűsödött a történelem, s magam is egyszer azon kaptam magam: hátamon a zsákom, indulni kell egy országgal odébb, a csak lélegzetre visszakerült Észak- Erdélyből Magyarországra. A határt már megkettőzötten őrizték a keleti oldalon, így a hideg, éles, novemberi csapkodó eső meg a vaksötét biztató kitérő volt, s baj nélkül átléphettem: 1947. november 13-án. Útravalómban volt egy cím, egy név, csak a fejembe vé- setten: keresd föl Erdélyi József ti, a költőt, ha már nem lesz bajban, s mondd meg, hogy tisztelem. Előtte azt már tudtam: együtt jártak Árpádon iskolába édesapámmal, s amikor azok a különös sütések voltak, a friss kenyér számára készült, mert kinn a tanyán, ahol élt, nem volt kenyere, barátai gondoskodtak ellátásáról. Jó idő eltelt, míg személyesen találkozhattunk, s ő kerítette szóba apámék kenyereit. Ezt az időt idézte az a néhány sor ajánlás, amit kötetébe írt számomra: Fábián Gyulának, kedves /didimnek és kedves barátomnak, gyermekkori kedves játszótársam derék fiának szeretettel: Erdélyi József 1959. XI. 14. Különös időpontokat idéz föl a mélybe és félszázadba takart időkről az ajánlás, elsősorban azt a verset, amit együtt tanultam meg csak úgy hallás után a Családi körrel. Igen, mert az első az imádságok és zsoltárok után az volt: „Este van, este van, ki-ki nyugalomba, feketén bólingat az eperfa lombja”. Aki nem érezte volna a versek csodáját, a Családi körből megérezhette. Ismertük a házat, amely a leégett szülői hajlék náddal fedett helyén épült, éltek az eperfák, egy utcával már az Arany János utca mögött párhuzamosan kígyózott a Köles-ér utca, híven követve a korunkra jelentéktelen erecskévé apadt egyszerű folyócska ágya ívét. Arany János, Toldi Miklós, Nád-ér — ott zajlott a farkaskaland Csonkatorony, a Gyepszél, ahol fehérlett valamikor Toldi Lőrinc háza, Győri Jakab hajdúkapitány utcája... nem szabad útjára engedni az emlékezést, mert akkor az egész történelmi határt is be kellene járni. Én pedig a másik versről, s nyomán a másik költőről kívánok elrévedezni. Három és fél esztendős voltam, amikor öreg nagynéném, Kajtor néni, a család mindenese, magával vitt a Csonkatoronvba. Belülről magunkra zárta az ajtót, ő ott takarított az Arany Múzeumban, és megmutatta nekem az „este van, este van” írójának kincseit. Botot, kalapot, mosdótálat, tollakat, ám amikor lépkedtünk le a toronyszobákból, megijedtem valami fekete valamitől. Ő odavezetett egy sarokba, ahol fekete takaróval bontottan feküdt egy vasember. Hatalmas volt, fekete és nem mozdult. Tudd, kisfiam, ez szobor. Bronzból öntötték. Akinek a nevét hordozza, már nem él, de mindig fog élni, míg magyarok lesznek Szalontán és a világon. Úgy hívják őt, hogy Kossuth Lajos. De hogy láttad itt, arról nem szabad ám beszélni, mert elvinnék innén örökre. Ott a templom mellett, kérdezted, mi az a rácsos kert, aminek a közepén ott áll egy kőoszlop. Hát azon állt ez a szobor, de mikor bejöttek a románok, négy fekete bivallyal lerántották onnan a magasból Kossuth Lajost. Egyik karja eltörött, látod, azt is őrizzük, mert egyszer még fölállítják a helyére. Virrasztók „Ti győztetek Berlintől Bagdadig...” Életem első nagy titokjával gazdagodva tértem haza, de nem állott meg bennem az élmény. Este, mikor már lámpát kellett gyújtani, odaálltam édesapám elé, mert én találkoztam Kossuth Lajossal. S akkor, mint az este van, este van versét, elkezdte mondani apám: „Hová lett a Kossuth-szo- bor, ércbe öntve hol szónokol? Miért vették le a talpáról? Nem tudott tán jól románul?” És ez volt a másik titok, hogy ezt megtanultam, mert ezt sem szabad volt akkor emlegetni. Ezeket az élményeket mondtam el a költőnek, amikor találkoztunk, s akkor kicsit elborulva a múltakon, ő is elkezdett mesélni. „Tudod, most öregkoromra elkezdtem tanulni az apanyelvet. Édesapám Árgyelán volt. Tudott magyarul, hogyne, szépren, de a családban mi sohasem tanultuk meg az apám nyelvét. Bántott, mert én, aki annyit tűnődtem, töprengtem a nyelvek titkán, éppen románul ne tudnék! És látod, éppren ennek az igazságnak a nyomán írhattam én le, hogy a Kossuth-szobor ledöntői azt tudták csak a szoborról: nem tudott tán jól románul? Nem tudott az magyarul se... de nem folytatom, hiszen az a fontos, hogy abból a kopasz kőből mégis oltár lett! Mert a magyar népben him- nuszképpjen élt és maradt meg a Kossuth Lajos azt üzente, így vezekeltem én az apanyelvért, s mire újra visszatérnek hozzám apám nyelvének szavai, és értem azokat, megint áll a Kossuth-szobor. Egész Erdélyben talán az egyetlen. Persze Szalonta, Árpád, Tenke, Gyanta még nem Erdély, a Partium, ahol a legszebb magyar beszéd fakad és születik mindig újjá. Én a nyelvek anyjával, az ősnyelvvel birkózom és tudom, máskor pedig érzem, hogy a magyar szavakból az ősszavakat, ősjelentéseket fejtem meg, mert nyelvben rokon itt ezen a tájon mindenki. Találnak-e a nyelvész urak — akikkel sokat viaskodom, mert mindent félrevisznek — avar szavakat, amelyekről biztosan állítják, hogy az volt. Pedig a nyelv, a nyelvek nem vesztek el, csak beépültek az új nyelvek testébe. Nevettek a diák folytonosságon. Bizonyíték nincs, csak elmélet. Ezért hazug minden megcsontosodott ideológia. Leghazugabb a kommunizmusé, mert nem tűr maga mellett mást. Tudod miért? Mert nem mer mérkőzni. Tehát kiirtja az ellentmondókat. Az az ember, aki a tévedéseit nem tudja belátni, az bűnös. De aki vezekelt a félrevivő útjaiért, közben semmi mást nem tesz egy másik hatalom, de egyértelműen egyetlen botlásért akarja büntetni egy teljes életen át, az a hatalom hazug, gyönge és megállhatatlan lesz az időben. A költő dolga a hadakozás. Olykor a világ ellen is. És ha tévedett?” Fölhagyta akkor a hangot, nem fejezte be még egyszer a gondolatot. Ez teszi igazzá az igéket, amelyeket éppen 1956-ban írt le a Visszatérésben: Megtagadom magamban azt az embert, ki különbséget tett nép és nép között. És a hátrahagyott kötetekből olvasható bizonyság, hogy lélekben mennyire komolyan gondolta a románokkal való megbékélést, s azt Petre című verse bizonyítja legátérzetteb- ben. Hogy olykor az egész világgal hadakozott a küzdő költő a maga igazáért, azt a volt cselédgyerek kiáltásai, a Tarka toll, de még inkább a Lovaspóló a Vérmezőn bizonyítják. Mert az urakról, a „pólódresszes balkáni angolokról a Martinovics fejével labdázókról bizony nem írták le: „Ti győztetek Berlintől Bagdadig, Csikágótól Pekingig győztetek — ha mást nem is, de legyőztetek egyet: a parasztot, a magyar nemzetet.” S zabó Lőrinc írta Erdélyi Józsefről, hogy a XX. században ő volt az első az elsők között, aki meg mert szólalni ismét a nép nyelvén, ahogyan Petőfiék. Az ő paraszti merészsége segítette újra indulni az irodalmat a poéta doc- nusi divat után ismét úgy, ahogyan az a nép ajkán is fakad. Élete legmegpróbálóbb esztendői után 1950-ben írta le: „Vagyok, mint minden ember Sarkcsillag, Délkereszt, Napkelet és Napnyugat, Mucsa és Budapest, Vagyok a szó, az ige, mely kél és száll tovább, szájról szájra, örökké, míg világ a világ.” Ezt az embert, a költőt, a nyelvészt kell emlegessük, ha virrasztókról szólunk, mert a magyar nyelv ügyében munkálkodók között megmarad az időben példának. Fábián Gyula
