Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-09 / 7. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KICSIKNEK — NAGYOKNAK 1993. JANUAR 9., SZOMBAT R emekül érezte magát. Tisztában volt vele, milyen szép, és talán ennek örült leginkább. Szik­rázott, csillogott. Minden pici ágboga ragyogott. Mint a gyémánt, gondolta volna, ha látott volna már gyémán­tot. De hát nem látott, hópe­hely volt, és csak az imént esett le a földre. Kacagva pi- linckézett a levegőben, ezer és ezer társával együtt. Az­tán véget ért az utazás. Fe­küdt egy helyben, s már volt ideje gondolkodni. Miért is jött a világra? Hogy megszé­pítse, igen. Ilyen gyönyörű­ség, mint ő, nem volt ezen a tájon eddig. Látta a levegő­ből: fekete föld. locspocs, sö­tét faágak. Semmi élet, sem­mi szín. Tömény szomorú­ság. De akkor jött ő a társai­val, fehéren, puhán, tündök­lőn. Megváltoztatták a csúf, borús világot. Hunyorgott, nyújtózott, picit előredombo­rította a hasát: mégis, látszód- jon, hogyha sokan vannak is, ő kitűnik közülük. Ő a leg­szebb. Ekkor kiáltozás törte meg a csendet. Dobogó lábak kö­zeledtek. Óriások tiportak mellette. Hallotta a társai si­koltását, mellyel azt jelezték, rájuk léptek, összenyomták őket. Reszketve várta, mikor kerül sor rá is. Durva, boly­hos valami ért hozzá. Sem­mit sem látott, és majdnem megfulladt, itt a vég, búcsú­zott magában szép, de rövid életétől, ám akkor megint vi­lágos lett. A levegőt hasította ban, hogy mindegyikük más és más, az ágai-bogai kettő­nek nem egyformák köztük. Kinek jó, hogy egymáshoz si­mult nyomorékok lettek? Már nem is ragyogtak. Sötét­ben, egy bokor alatt kuksol­tak. Kikémlelt, s megállapít­Nádudvari Anna Hópehely megint, mint nemrég, de sok­kal sebesebben, olyan sebe­sen, hogy kétség nem fért hozzá, nem lehet jó vége a dolognak. Nem is lett. Puffanva es­tek a földre, nem olyan pu­hán, elegánsan, mint koráb­ban. A karocskái összetör­tek, a sugaras csillagból, ami ő volt, formátlan vakarcs vált. Próbált nyújtózkodni, de olyan szorosan préselő- dött a többiekhez, hogy ez nem sikerült. A többiek sem jártak jobban, mint ő. Ugyan­úgy elvesztették a formáju­kat, ahogy egymáshoz gyö­möszölték őket. Mire volt ez jó? Hát nem jobb volt min­denkinek, amíg érintetlenül, ragyogva hevertek? Gyönyör­ködhettek volna bennük, ab­hatta: a napfényben marad­tak sorsa sem vidámabb. Azokat is összetörték, azokat sem hagyta helyükön a dú- lás. A fehér takaró, fnelyet le­esésükkor ők olyan szépsége­sen megalkottak, csatatérré változott. M indenütt sötét lett. Szél süvített. Egy­szerre csak megin­dultak. Pörögve rohantak, úgy, összesimulva, ahogy voltak. Újabb és újabb társa­ik csatlakoztak hozzájuk. Fo­rogtak, forogtak, s a ránehe­zedő súlyból érezte, hogy egyre többen vannak. Mi lesz ebből? — tette fel a kér­dést. Mi lesz? És ha ő nem is akar velük menni? De a le­morzsolódásra egyáltalán nem volt lehetőség. Minden Hópehely — Takács Márton rajza A vers megközelítése V. A rím. Az ókori költők ritmu- sos verseket írtak, a rímet nem ismerték. Ez későbbi idők leleménye. Kialakulásá­ban jelentős kezdeményező szerepe lehetett a gondolatrit- musok esetenkénti sorvégi összecsengésének. Sokan ma is fölösleges dísznek vélik — pedig nem az. A sorvégek szótagjai­nak összecsendülése nem csak a fülnek ad kellemes élményt — ha a költő ennyi­vel megelégszik, akkor bi­zony csupán öncélú szójá­ték az eredmény. A rím hatásos eszköze le­het a gondolati egység tago­lásának, lezárásának, tehát értelmező szerepe van. Ez utóbbi különösen akkor ér­vényesül erőteljesen, ha a költő mondanivalójának lé­nyegét a sor végére helyezi, ebben az esetben a rímelő szó a vers csattanója. Gazdag László Kőbölcső című gyermekverse játékos rímeivel hangulatos bizonyí­tékát nyújtja annak, hogy mennyire találóan cseng visz- sza a rím a humor forrását elindító alapgondolatra is: kőből bölcső, bő kőbölcső benne bőgő Benő fölnő ha fölnő is, nem lesz bölcs ő kemény bölcső a kőböl­cső A humoros hatást még to­vább fokozzák, színezik a versben fölhangzó előrí- mek. Ezek voltaképpen az egymást követő szavak első hangzójának ismétlődései (bőgő Benő stb.), más elne­vezés szerint: betűrímek. A rímek nem csupán a humoros hatás fokozását szolgáltatják. Kitűnően ido­mulnak mindenféle hangu­lathoz. Kosztolányi Dezső verse például szelíd melan­kóliát, csöndes szomorúsá­got áraszt magából: Kerestelek, majd jöttek a deres telek és este lett, csak bódorogtam, mint a vak, nem is találtalak. — Szétváltunk, mint peres felek, de most, tündökletes alak, magányomban börtönfa­lak éjére festelek. (Fényes arc a sötétben) A rímek itt is tisztán csenge­nek, mégsem játékosak; ma­kacsul irányítják figyelmün­ket a költő társtalan magá­nyára. Zászlós Levente oldalról tapadtak hozzá, egy­re szorosabban, egyre kemé­nyebben. De hát ő egy volt! És szép volt. És akarata volt. Most pedig rohan vakon, alaktalanul, akarattalanul... Nem! Összeszedte csöppnyi testének minden erejét, neki­feszült a körülötte levőknek. Mit akarsz? — értetlenked­tek azok. Most sokan va­gyunk, hatalmasak vagyunk. Tudod, hogy már meg is bosz- szultuk, hogy összetörtek minket? Törünk-zúzunk, el­pusztítunk mindent, ami utunkba áll. De testvéreim, mi nem... — kezdett volna a lelkűkre beszélni, ekkor azonban óriásit zökkentek — és egyedül volt megint. Percekig nem is gondolko­dott, csak boldog volt. Nyúj­tózkodott. Észrevette, hogy megint fénylik. Nem szikrá­zik, csak szelíd, fehér fényt sugároz. Hátralevő napjait már nyugalomban töltötte. A sok minden után, amit átélt, boldoggá tette ez a nyuga­lom. Megismerkedett a rosz- szal, a rombolással, s világos­sá vált számára: szemben ezekkel, használnia kell. Megcsiklandozta egy kis sar­jadó búzaszál, s azzal a tudat­tal csússzam le a gyökeré­hez: elvégezte, amiért a világ­Egy kó' Egy követ fogok a kezemben, egy igazán szép követ, milyet 8, még nem láttam, ó, dicső természet! Te alkottad ezt is, éles vonalait, aranysárga színét, tompa csúcsait. Színe aranysárga, mint mikor lemenőben a nap utolsó sugaraival megvilágítja az ablakokat. (Kolozs Mónika, a gödöllői Erkel Ferenc Általános Isko­la 8. b. osztályos tanulójá­nak verse) Postabontás Levelet kaptunk Nagykő­rösről Farkas Andreától. Leveléhez találós kérdése­ket mellékelt, melyeket a múlt szombaton itt a Ki- csiknek-nagyoknak olda­lon megjelentettünk. Be­számolt róla, hogy iskolá­jában újságot szerkeszt. Neki és másoknak is ír­juk: várjuk az iskolaújsá­gokat. Küldjétek belőlük! Találós kérdéseket, rejtvé­nyeket ugyancsak szíve­sen látunk, ha érdekesek, közöljük azokat. Petőfi Sándor A puszta télen (I. rész) Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson így sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Petőfi Sándor szép verse csaknem másfél évszázad­dal, pontosan 145 évvel ez­előtt keletkezett. Ezért ta­lálhatunk benne néhány olyan szót, melyet ma már ritkán használunk. A pusz­ta képe is változott mostan­ra. A nehezen érthető kife­jezések magyarázata a kö­vetkező: puszta: — ha melléknév­ként használjuk, jelentése üres, kopár, elhagyott. A versben főnévként szerepel, jelentése műveletlen föld. gazda: — többfajta jelentése lehet: a ház feje, házigazda, gazdasági felügyelő, valami­nek a tulajdonosa, birtokosa, kenyéradó, munkáltató, bir­tokos paraszt, földműves kikelet — tavasz. A kikel igéből és az -et képzőből ke­letkezett. Régebben a jelen­tése kizöldülés, kinövés, de kimenés is lehetett. A ta­vasz jelentés az utóbbival, a jószág tavaszi kihajtásával, esetleg a mezei munkák ta­vaszi megkezdésével függ össze. nyáj — patás háziállatok, különösen juhok együtt tar­tott csoportja. méla — ábrándozó kolomp — kereplő, jeladó eszköz, illetve állat nyaká­ba akasztott, tompa hangú csengő vagy harang haris — fürjnél nagyobb, a galambnál kisebb har- songó hangú költözőma­dár. prücsök — tücsök. Hang­utánzó eredetű szó. Hang­alakja a tücsök jellegzetes cirpelését érzékelteti. En­nek az állatnak a megneve­zése más nyelvekben is hangutánzó eredetű. határ — valamely helység — város vagy falu — be­építetlen, rendszerint gaz­daságilag hasznosított kör­nyéke. jószág — állatállomány, háziállat, jelentheti azt is: vagyon,javak vályú — csónak alakú, ál­latok etetésére, itatására szolgáló, rendszerint fá­ból készült edény, általá­nosabb jelentése: csatorna­szerű vályat, mélyedés. Valószínűleg csuvas típu­sú ótörök jövevényszó. tinó —ugyancsak csuvas típusú ótörök jövevény­szó. Jelentése: bikaborjú. Oriásszem Hozzávalók: személyen­ként 1 zsemle, 2 tojás, 4 evőkanál tej, csipetnyi só. A zsemléket vágjuk fél­be és kaparjuk ki a belsejü­ket. Sorakoztassuk bele őket az üregükkel felfelé egy tepsibe. Az üregeket locsoljuk meg tejjel, kicsit sózzuk meg és mindegyik­be üssünk bele egy-egy to­jást. Akkor lesz szép, ha a sárgája nem folyik szét. Gyújtsuk be a sütőt, és a tojással bélelt zsemléket addig süssük, amíg a tojá­sok fehérje meg nem ke- ményedik. Olyan lesz mindegyik, mint az óriá­sok szeme.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom