Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
XXXVII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Ára: 13,50 forint 1993. JANUÁR 2., SZOMBAT Lesz idő, bár ne legyen késő, mikor ki fog világiam: váljon azon rátor- kolók, kik — Isten bocsássa meg bűneiket, mert bizony nem tudják, mit tesznek, — újjá alakulásunk legnagyobb gátjai, értettek-e a nemzeti ápoláshoz jobban, vagy velem együtt azon kevesebbek, kik a magyarság általános megkedveltetésé- re törekednek. Széchenyi István • -1? ' •'^5? Kölcsey Ferenc HIMNUSZ A magyar nép zivataros századaiból Isten, álld meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A múltat s jövendőt! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Feivirágozának. Értünk Kunság mezein Ért kalász lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Hajh, de bűneink miatt Gyűlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad, Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem leié Honját a hazában. Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette. Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! Szánd meg, Isten, a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A múltat s’jövendőt! Antall József újévi köszöntője a Pest Megyei Hírlap olvasóihoz 1992—93. fordulóján köszöntőm a Pest Megyei Hírlap olvasóit, köszöntöm Pest megye lakóit. Tudom, hogy az ország szívében Pest megye mindig különleges helyet foglalt el, különleges szerepet játszott. Ez az országnak az a megyéje, amely körülövezi Budapestet a fővárost, és amely felnyúlik északra és magához öleli a Duna—Tisza-közének felét is. Ez a földrajzi fekvése meghatározza Pest megye népének életmódját, életformáját és ugyanakkor furcsa módon nincs igazi megyeszékhelye, hiszen ez az a megyénk, amelyiknek a megyeházája mindig Budapesten székelt és ma is a főváros dísze a régi Pest-Pi- lis-Solt-Kiskun vármegye egykori épülete. Pest megye lakói sok szenvedésen, sok keserűségen mentek át az elmúlt évszázadokban. Az egykori megművelt földek, az egykori kulturális emlékekkel a török időkben éppen úgy, mint a későbbi harcokban pusztává váltak és ez a terület az ország új- ranépesülésével szinte a XVIII. században vált ismét lakottá és teltek meg az ország más részeiből ide települtekkel, vagy olyanokkal, akik túlélve az idegen hadak pusztításait, előjöhettek a bujdosó helyeikről. Ez a Pest megye talán éppen mert ilyen nehéz sorsot kellett átélnie az elmúlt évszázadokban, annyiszor volt harcok színhelye, nemcsak a török háborúban, éppen úgy az 1848—49-es szabadság- harcban, vagy a második világháború alatt, mindig hitet tett az éiniakarásról, hitet tett az újrakezdésről. Földje jó része terméketlennek tűnő, homokos föld volt, rosszabb, mint Magyarország sok táján, mégis szorgalmas lakói megkötötték homokját, új erdők, új szőlők, gyümölcsösök virágzottak ki ebből a terméketlennek tűnő talajból és a mocsaras területek is újra kultúrtájjá váltak az emberi kéz munkája alatt. Amikor az újesztendő küszöbén állunk, akkor nemcsak a múltra kell gondolnunk, hanem a jövőre is. De nem véletlenül szóltam a múltról, hiszen a múlt nélkül nem érthető meg sem a táj, sem az ember. Ez a múlt nemcsak a távoli múltat jelenti, hanem a közelebbit is. Azt is jelenti, hogy Pest megyét az ősi falvak, községek, városok mellett sok újratelepülő kereste meg az elmúlt évtizedekben is. Az ország számos részéről jöttek azok, akik szinte első lépésként munkahellyel kötődve Budapesthez, itt találtak otthonra és itt váltak Pest megyeiekké. Itt vannak az ősi városok, itt vannak azok a művelődési központok, ahol mind találunk valami magyar történelmi emléket. Gondolhatunk akár Vácra, az ősi püspöki városra, a soknemzetiségű, a tájjal csodálatosan összesimuló Szentendrére vagy Gödöllőre, a királyi nyaralóhelyre, Ceglédre, Kossuth városára, Nagykőrösre, Arany János élete egyik fontos helyére, működésének fontos állomására. De nem sorolom tovább ezeket a városokat, helységeket, amelyek annyi emlékkel, műemlékkel teszik gazdaggá a magyar múltat és jelent. Ha a közeli múltról beszélünk, akkor arról is szólni kell, hogy a nagy átalakulás korát éljük. Ez az ország 1945-ben a háború után újra talpraállt, de ezt az első demokratikus kísérletet a sztálini korszak követte. 1956—57 szabadságharcával újra megpróbálta az ország fegyverrel lerázni az idegen megszállást és újrakezdeni saját életét. Ezt újra megtorlás, majd a megtorlást követően kilátástalannak tűnő évtizedek követték, ahol a nép, a nemzet újra megmutatta az élniakarását és azt, hogy a számára idegen eszmék, idegen módszerek és idegen életformák közepette is a legjobbat akarta kiizzadni magából. így jutottunk el az átalakulás időszakához 1989—90-hez, amikor egy vértelen, alkotmányos forradalommal elértük a kommunista rendszer végét és elértük azt, hogy kivonultak a szovjet csapatok, feloszlott — nem kis részben a mi kezdeményezésünkre — a Varsói Szerződés, majd a KGST és az ország függetlenné, szuverénné válhatott. Ezt a kincset, a függetlenség kincsét akkor is értékelni kell, ha a ma mindennapjai sok nehézséget, megélhetési gondot és megpróbáltatást jelentenek mindenki számára. Senki nem hihette, hogy az átalakulás egyik percről a másikra meghozza a „nyugati jólétet” és annyi lesz az átalakulás, az újjászületés fájdalma, mintha csak könnyedén átlépnénk a lerombolt vasfüggöny határait és a virágzó nyugati nagyvárosokban találhatnánk magunkat és osztozhatnánk annak gazdag életformájában. Sajnos ez nem így történik és nem így történhetett, így is igen nagy dolog és a magyar nép erőfeszítésének, élniakarásá- nak a jele, hogy képes volt az összeomlott keleti piacok mellett olyan fordulatot végrehajtani, hogy a Szovjetunió megszűnése, az egykori szovjet állam fizetőképtelenné válása után kivitelének több mint ötven százalékát már az Európai Közösségbe tudja szállítani. Igaz, hogy munkahelyek százezrei szűntek meg, és ma több mint hatszázezer munkanélküli van Magyarországon, de azt is tudni kell, hogy legalább háromszázezer új munkahely teremtődött meg és ezek az új munkahelyek már úgy jöttek létre, hogy a piacgazdaság számára termeltek. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az inflációt sikerült tíz százalékkal csökkenteni az elmúlt esztendőben, akkor ez jelzi a fényt az alagút végén. Sok minden van hátra az átalakulás fájdalmából is és remélem, hogy az átalakulás öröme is osztályrészül jut az elkövetkező esztendőkben ennek a népnek. Igaz, hogy nemzeti himnuszunk már a múlt évszázadban belénk sugallta „... megbünhödte már e nép a múltat, s jövendőt”. De valóban mi úgy érezzük, hogy mi már mindent letudtunk múltból, jelenből, jövőből ami szenvedés, ami fájdalom, de a történelem az nem így mér, a történelem hosszú folyamatában mindig újra kell kezdeni, minden nemzedéknek el kell végezni, ami reá méretett és ma egy újjászülető világban, egy újjászülető Európában az európai magyarság azt jelenti, hogy megőrizzük nemzeti értékeinket, az ezer éves keresztény magyar állam mindazon kincsét, amit megörököltünk és népünknek azt a józanságát, amivel a jövő felé tekinthet. Ne hagyjuk, hogy „kisebbségi” érzéseket tápláljanak belénk a mában, bűntudatot a múlt Magyarországáért. Bármely nemzettel összehasonlítva emelt fővel állhatunk a történelem ítélőszéke elé. Ugyanakkor azt se hagyjuk, hogy politikai sarlatánok, önző célokat követő karrieristák kihasználják a csalódottságot, a nehézségeket és felelőtlen politikai magatartással, tetszetős mondatokkal „szócsövévé” válhassanak az elégedetlenkedőknek. Országépítő vállalkozásunk csak úgy sikerülhet, ha minden ember, minden család hozzáteszi a magáét, és megérti az áldozathozatal elkerülhetetlenségét. J. F. Kennedy, egykori amerikai elnök szavait magyarra fordítva: „Ne azt kérdezd, mit kaphatsz Magyarországtól, hanem azt, mit tehetsz a hazáért...” Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a visszanyert szabadság és az átalakuló Magyarország igen törékeny. Határainkon fegyveres harc dúl, Európa keleti felében még nincs nyugalom, még sok helyen a fegyvereké a szó, másutt a mienknél nagyobb szegénység ad vándorbotot emberek ezreinek kezébe. Ilyen körülmények között kell megőrizni Magyarország minden lakójának, magyarnak és nem magyarnak, az egyetemes magyarságnak évezredes örökségünket, mindazt, amit tehetség és szorgalom teremtett e hazában. 1992. december 29. X 1
