Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-04 / 286. szám
Köszönet a támogatásért Tisztelt Szerkesztőség! A Don-kanyar Kápolna Alapítvány Kuratóriuma nagy tisztelettel köszöni meg eddigi támogatásukat, hozzájárulásukat az alapítványhoz. Kérjük szépen változatlanul segítségüket, azt, hogy további támogatókat szereznek. Így valósulhat meg, hogy az áttörés 50, évfordulójára állni fog az országban az első kegyeleti hely, ismeretlen földben nyugvó nagyapáink, apáink, hozzátartozóink, honfitársaink emlékére és tiszteletére. Don-kanyar Kápolna Alapítvány Kuratóriuma Székesfehérvár, Liszt F. u. 1. 8000 Pf. 162. Levél és válasz Koroknál Gábor vámos- mikolai olvasónk egy hosz- szú levélben mondja el véleményét a Pest Megyei Hírlapról, és azon belül különösen Török Bálint „Két november 4.” című írásáról. A levél egynegyedében ebből a cikkből idéz, ezt természetesen nem közöljük újra, de a levél többi részét is csak némi rövidítéssel adjuk közre, ügyelve arra, hogy lényeges mondanivaló ne maradjon ki. Koroknál Gábor levele után Török Bálint válasza olvasható. KOROKNAI GABOR LEVELE „Megdöbbenve olvasom a Pest Megyei Hírlap 1992. november 4-i számában Török Bálint „Két november 4.” című írását, amiben a következőket mondja.” (Ezután hosszan idéz a cikkből, melyben az olvasható, hogy azok, akik a szovjet megszállókat 1956- ban útbaigazították (muszkavezetők), azok rövidesen a főleg munkás és paraszt származású szabadságharcosok hóhéraivá váltak. A hazugságon alapuló kommunista rendszer azohban mára mar összeomlott.) „Nem tudom, ki ön, Török Bálint, de azt az ocsmányságot, amit írt, nem tudom elfogadni, és gondolom azok a becsületes emberek sem, akik a „muszkavezetőkben” megbíztak, és a szocialista eszmét magukénak vallották. De azok sem, akik 1957. május 1-jén százezerszám a Hősök terén hitet tettek a munkás-paraszt hatalom mellett. ... Nem tudom, ön 1956-ban hol élt, de azt sem tudom elfogadni, hogy a ma hősei, akik 1956-ban a barikád másik oldalán áldozatul estek, többségükben munkások és parasztok voltak. Ezt bizonyítják az akkor megjelent kakastollas fövegek és rendőri csákók, a volt földbirtokosok, grófok és bárók, vitézek és volt katonatisztek, és mások, akiknek a háború előtt semmi közük nem volt sem a munkásokhoz, sem a parasztokhoz. ... De most megvan az öröm, hiszen, ahogy ön mondja, megdőlt a kommunizmus uralma (ha tudja ön, hogy mi a kommunizmus, jó volna. ha megmondaná), aminek hazugságait a magyar „szabadságharcosok” leplezték le a világ előtt. (Na, ne mondja 1)... Nem folytatom tovább, sokat tudnék még az ön írásával kapcsolatban felvetni, hiszen akkor már felnőtt ember voltam, de annak semmi értelme. Csak azt akartam, hogy vegye tudomásul, nem mindenki veszi be az ön mocskoló- dását. ... De említsük meg a mostani kormánvt, az Önök kormányát. Tessék mondani, mit akarnak, hiszen, amit megválasztásukkor mondtak és ígértek, abból nem lett semmi. Akkor ki hazudik? Megint a kommunisták? Egyre kilátástalanabb az emberek élete, jövője stb. ... Azt pedig kár elmondani önnek, hogy mi következett volna, ha 1956-ban a helyzet másképp alakul. Elkezdődött a Köztársaság téren, aztán születtek a halállisták stb. Pokollá vált volna az ország. Ami pedig a Pest Megyei Hírlapot illeti, sajnálom ezt az újságot, egy pár hónap leforgása alatt egészen más lett. Csak azt szajkózza, amit a kormány akar, és rengeteget foglalkozik a hitélettel, pedig egészen más érdekli az embereket. Az igével nem lehet jóllakni. ... Sokan mondják, ha így megy tovább, lemondanak az újságról. így bizony, Török úr! Azért írtam le a fentieket, hogy ha önnek szabad ócsárolni, gyalázni a sajtón keresztül egy eszmét és annak követőit, akkor más is közölheti az ezzel kapcsolatos véleményét, hiszen, ahogy ön mondja, sajtószabadság és demokrácia van (már akinek), vagy mégsem? Gondolom, ha önnek szabad, akkor nekem is anélkül, hogy ezzel valakit megsértenék. Vámosmikola. 1992. november 6. Üdvözlettel: Koroknai Gábor VÁLASZ Tisztelt Koroknai Ür! Először is elnézését kell kérnem a késő válaszadásért, de betegségem megakadályozott az írásban. Másodszor köszönöm az őszinte szót, és különösen azt, hogy aláírásával vállalta, amit írt. Meggyőződésem, ha az elmúlt évtizedekben is hasonló nyíltsággal és keménységgel lehetett volna minden magyar állampolgárnak kritizálni a kormányt, a pártot és sajtóját, akkor nem lelt volna szükség 56-ra, s nem omlott voína össze a kommunista rendszer Európa- szerte. Persze, az előző rezsimet éppen az jellemezte, hogy nem lehetett bírálni. Ezt ön sem cáfolhatja, aki pedig leveléből meg- ítéihetően azon kevesek közé tartozik, akik valóban hittek eszméikben. Ami az 1957. május 1-jei ünnepségen „százezerszám” megjelenő dolgozókat illeti, emlékeztetnem kell arra, hogy a főszervező, Marosán György nem mert felvonulást rendezni (ahhoz több ember kell), hanem csak nagygyűlést. Május 1-jére már megfélemlítették a jó- népet — elbocsátással, internálással, börtönnel, akasztással. így aztán sokan nem mertek nem elmenni. Kérdi, hol voltam '56- ban? Budapesten. S munkahelyemen senkinek nem esett bántódása, de én márciusban már börtönben találtam magam, május 1-jén nem volt állásom, s pár havi munka után, a karácsonyt újra munka- nélküliként ünnepelhettem. Munkanélküli-segélyről persze szó sem volt. Az ön által említett „kakastollas fövegek” stb. csak a kommunisták képzeletében éltek. a forradalomban nyomuk se volt. A Köztársaság téren bizony az ávó- sok kezdték a lövöldözést. Felszólít, mondjam meg, mi a kommunizmus. Nos: diktatúra, a nemzeti érzés elnyomása, kötelező ateizmus, a gazdaság tönkretétele, 22 milliárd dolláros adósság, csőd — nemzetközi méretekben. Mindez néhány évtized alatt. Felhozza a mai nehéz helyzetet, ön vidéken él, így bizonyára tudja, hogy sok tejet Csak jói táplált tehéntől lehet várni. Egy rosszul táplált, betegségtől legyengült jószágot előbb fel kell erősíteni, s csak azután és fokozatosan lehet több és több tejet várni tőié. Ez a helyzet most e szegény országgal. De hogy mi lett volna '56 után, ha a Szovjetunió nem igázza le hazánkat, elég ha Ausztriára néz. Nyugati szomszédunk 1955 óta szabad, s ma toronymagasan áll a negyven évig szocializmust építő Magyarország fölött. Persze ön a megtorlásra gondol. Hát az lett volna, ami most van: egy kommunistának sem esett bántódása. még a gyilkosok is vígan élhetnek itthon. Egjr kommunista sem hagyta e! az országot. Úgy látszik, nincs mitől félniük. ön szerényen azt írja, hogy „a kommunista eszme válságban van”. Egyetértünk. De amit erről írtam, az nem ócsárlás, csupán ténymegállapítás. De tisztelem önben, hogy hű elveihez, ami nem sok elvtársáról mondható el. Arra kérem, tartson ki meggyőződése mellett, amíg meg nem győződik helytelenségéről. Legyen nyugodt, demokráciánkban nem lesz semmi bántódása, ha tiszteletben tartja az ország alkotmányát. Maradjon meg a Pest Megyei Hírlap olvasójának, mert sosem árt mások véleményét is ismerni. Üdvözli: Török Bálint Vasárnapi Újság Nagy kíváncsisággal hallgattam nov. 29-én a rádió Vasárnapi Újság c. műsorában Debreczeni József képviselő úr fejtegetéseit a rendszerváltozásról. Egyetértek azzal a törekvésével, hogy megmagyarázza a nép számára, hogy ez a mai kormány és állam már nem ugyanaz és nem ugyanolyan kormány és állam, mint az elmúlt negyven-egynéhány évben volt, mert ez valóban így van; de ezt minden józan ember tudja. Azt is értem, hogy miért próbálja védeni a jelenlegi kormányt a megalapozatlan vádakkal szemben, hiszen mint kormánypárti képviselőtől a választói ezt joggal elvárják tőle. Azt azonban már kevésbé értem, hogy a megalapozott kritikát is visszautasítja, nevezetesen azt, ami a kormány gvengekezűségére vonatkozik. -Ezzel kapcsolatos magyarázkodása rávilágít arra. hogy Debreczeni József nem ismeri a népet. Valami dohos kommunista szellemről beszél, mint ami még mindig működik az emberekben azért, mert olyant várnak el a kormánytól ma, amit az jelenleg nem tehet meg, hiszen demokráciában, szabad piacgazdaságban a kormánynak nincs lehetősége beavatkozni a kapitalizmus farkas törvényeibe. Csakhogy Debreczeni úr elfelejti, hogy az emberek nem azért várják a kormány erőteljesebb föllépését a nemzetellenes és Vadkapitalista jelenségek egyre nagyobb térhódításával szemben, mert holmi dohos kommunista eszméktől nem tudnak szabadulni. mint ahogy azt egyes szadeszeá lelkületű MDF-es képviselők képzelik, hanem azért, mert a nép náluk sokkal világosabban látja és érzi; hogy még nem működik a szociális piacgazdaság, amiről annyi szó esik. Tehát tisztában vannak azzal, hogy a jelenlegi korszak egy átmeneti korszak — átmenet az ún. szocializmusból a szociális piacgazdaságba. Addig, amíg ez az átmenet nem fejeződik be, a népnek nemcsak joga, de kötelessége is a saját maga által az átmenet levezénylésével megbízott kormányt figyelmeztetni, hogy nem gyengekezűség- gel bizta meg, hanem azzal, hogy hajtsa végi’e a rendszerváltoztatást. Tehát igenis tudomásul kell venni, hogy ez átmeneti korszak, és nem tehetünk úgy, mint az az oktalan szülő, aki oly módon akarja megtanítani úszni járni is alig tudó gyermekét, hogy minden átmenet nélkül bedobja a mély vízbe. Szerencsére a kormány egyre jobban fölismeri annak a szükségességét, hogy bizony sok helyen be kell avatkoznia a gazdaság életébe, mert különben még rohamosabban csökkenne az életszínvonalunk. Ez természetesen nem azt ti, hogy minden áremelésért a kormány felelős, mert ha fokozatosan is, de be kell vezetni a piacgazdaságot, tehát lépésről lépésre az állam kivonul a gazdaságból. Ezt azonban nem lehet úgy végrehajtani, hogy egyik napról a másikra az állam magára hagyja a gaz- dságot. mint ahogy azt az SZDSZ és más „liberális” barátai szeretnék. Dr. Tarnóezi Tivadar Budapest Képesek lettek volna elölről kezdeni az egyhangú dalt, ha Kodály Zoltán le nem inti őket, aki elkövetke- zettnek látta az időt a moldovai panaszok feltárására. A szegény moldovaiak végzete úgy hozta, hogy a moldovai holt panaszok helyett egy eleven százlábú, az öreg várdai Toldi Miklós bújjon elő hirtelen, valami máig ,s kiderítetlen fejtekről, mivelhogy bizonyos, a nagymisét lekéste a királyi várkápolnában. Átfúrta magát az énekesek gyűrűjén. Viaszkos bajuszának két szárát gondosan meghúzta. Keresztet vetett. Pacelli bíborosnak mindkét kezét megcsókolta, aztán letérdelt. Most sebesen darálni kezdett, néha magyarul, néha rdmánul. De a legborzalmasabb akkor volt ez a cincér-bajuszú csodabogár, amikor németül kezdett magyarázni a bíborosnak. Legfeljebb minden huszadik szavát lehetett megérteni. Az volt az embernek az érzése, hogy ez a hófehér, mérges aggastyán nem is a Mádéfalvi Veszedelemből futott el, hanem a Bábeli Veszedelemből, és a nyelvek megzavarodásáról ad le egy ábrázoló, helyszíni riportot. Amit magyarul motyogott, az is teli volt bibliai hibás képekkel és csapnivaló, furfangos hasonlatokkal. Ilyenformán kezdte:, — Térdepelve, felkapcsolt kezekkel kérem Eminen- ciádat, értessen szót a Főtekintetű Kormányzó Úrral, hogy siessen münköt levágni a kötélről...! Most a borzalmas hasonlatok következtek, melyekről soha nem is hallottam, s melyekhez az anyagot bizonyosan a gazdag budapesti természetrajzi múzeumokban szedhette össze a mérges aggastyán tegnap és tegnapelőtt. Ilyeneket mondott várdai Toldi Miklós, jó- zseffalvi öregbíró: — Olyan ez a drága, áldott és imádott Magyarország, mint a jóságos cethal! A kínaiaktól egészen a po- gányokig, mindenkire gondol, csak az árvaházi, édesgyerekeire nem gondol, akik hazavágynak. A cethal vendégfogadónak adja ki a belsejét. Az engedetlen Jó- n᧠próféta ül a máján, a hasában, aki az Istennek sem akart menni Ninivébe. A saját gyerekeit meg küjjel felejti a derekán. Mert a eethal vízi emlős. Nincsen bu- gyellárisa, mint a kéngurunak. A cethal fiai a szájukkal kapaszkodnak az édesanyjukhoz, küjjelről, messzire a szivtől. — Csak a nyelvükkel, a magyar nyelvükkel fogódzanak az anyjuk bőrébe, s az utálatos, csizmára való halzsír jut nékik, ha iut. S aki nem bírná magát tartani a szent, magyar nyelvével, az elsodródik az anyja derekáról és többet senki meg nem leli, a sós és a Fekete-tengerben ... REGÉNY NEMETH KAIMAN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 17. Ezer szerencse, hogy hamarosan tolmácsot kellett behívatni a kör közepére. A tolmács pedig nagyon is tudta, miképpen fésülje meg azt a borzalmas csepü-anya- got, amit a habari, vén várdai Toldi Miklós szőtt és bonyolított össze, mind a száz lábával. ★ Odáig értünk, hogy a pontos időt is megkaptuk, amikor a csillagászati fsórát felszerelhetjük a királyi Várban, ahová a hársfába faragott szépségeket is elvittük. Az utolsó betűig hű akarok maradni az időrendi történethez. Ezért a következendő részt a Százezer szív sikolt című könyvem 182—183-ik oldaláról idézem: Szombaton délután állítottunk be a_faragott kincsekkel, közvetlenül a nagy körmenet előtt. Jelentkeztünk Vámos Ernő testőrkapitánynál. A sok zsongás és zsúfolt tömegek lármája után, olyan imádságos volt a csend a királyi Várban A kormányzó úr éppen kisétált autójával. De, íme, felharsant a kürt, már jön is vissza a zajtalan kocsi. A faóra akkor már ketyegett, amikor a kormányzó belépett. A testőrség feszes csöndben tisztelgett. Az egyik jelentette, hogy a székelyek az órát elhozták. A kormányzó már előbb észrevett minket. Kedves mosolygással felénk fordult. Megnézte: — Hányat ütött az óra? .. . A két mutató csöndességben sétált a magyartérképes számlap felett, mint valami gondviselő, kedves Ujj. Öra- ütéskor nyikorogtok még egy kicsit az új kerekek, mintha induló szekérkerekek volnának, melyeknek rúdja alighanem kifelé áll Bukovinából. A kormányzó mindent, de mindent megkérdezett ott az óra mellett, amit a mi távoli magyar-világunkról tudni akart. Aztán nekifogott, hogy megtanulja új órájának kezelését. Felhúzta, csöngettette. lejáratta. És megint felhúzta a faláncokat. Az idő telt. Kint vihar támadt. A vihar szétverte a nagy-körmeneiet, ahol azonban végesvégig kitartott mindenki. Egyszercsak belép a Főméltóságú Asszony., az ő lilaselyem, ázott ruhájában. Férje örvendezve mutatja neki: — Ni, mit hoztak nekünk a székelyek Bukovinából!! Mindketten az óra elé álltak. A magyarok Édesapja megfogta a faláncot. Magyarázgatta a kezelését. Didergő borzongással a Főméltóságú Asszony csak ennyit mondott: — Igenám, de én térdig vizes vagyok ... 1 A kormányzó erre rögtön karonfogta. Angyali ^ udvariassággal felvezette a lépcsőn. A tizedik lépcsőfokon, menőben azonban visszafordult és azt mondta az ezermesternek: — Mindjárt visszajövök ...! Jött... ! Gavalléros gesztussal nyújtotta az ezermesternél, a tenyerét is, meg egy nagy köteg pénzt is, amekkoráról Székely Albert nem is álmodott. Kicsit megdöbbentem, mivel a kormányzó most már csak ennyit mondott: — Ezt az embert nem szabad soha elhagyni... ! Másfelől pedig az óra most már ki volt fizetve, pénzzel. És mégis, makacsul arra gondoltam, amikor a királyi palotából kisétáltunk: Ütött a bukovinai száműzötlek órája... Volt egyszer a gimnáziumban egy kérdező-művészünk, aki bámulatosan értett olyan kérdések feladásához, melyek semmiképpen sem tartoztak a tárgyhoz, de a lépre- ment tanár úr mégis szívesen elmagyarázta és elbeszélgette az időt, a csengetésig. A nyolcadikban azt kérdezte az egyik tekergő a lélektan professzorától: — Igaz-e, hogy a csók megrövidíti az életet? — Igaz — felelte röviden a tanár úr, aki átlátott a szitán. — Megrövidíti az agglegény-életet, majd a hajadon életét. Ma nem volt már helye a kérdezősködésnek, de határozott, már felszabadult és megnyugodott lélekkel merültünk belé a kongresszus varázsába. Mindenütt ottan csetlettünk s botlottunk, ahol a világ vándorai látványban, pompában, összecsengő, szép hangokban gyönyörködhettek. A mi lángunk elveszett a nagy szikrázás között, a közös Világfáklya egészében. Cukros, érdekes beszédjük elvegyült az ezernyi idegen nvelv közö't. mely ■ott zsongatta a világ, minden nyelvű zsoltárát a Hősök terén. továbbá az Andrássy úton. Este podia ott úszott a kék Dunán, melynek habjain a hófehér hajók csudalámpái csillogtak. (Folytatjuk)
