Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-30 / 306. szám
vagy, hanem hogy mennyire becsülik az embert. Mert ki megy osztályon felüli lokálba? A nagymenők. És hova jár a proli? Hát ide, a Janika-falatozóba. Jól mondom, tanár úr? — fordul hozzám a csárdafilozófus, de kérdésére nem vár választ. Olaj, öregem! — Hát ki kényszerít téged, hogy ide gyere? — pislog laposakat Zsiga, aki az éjszaka alaposan kinyújtotta a lábát. — A zsebem, apukám, a zsebem. Hát neked miből nem telik egy bazi széles francia ágyra, hogy ne kelljen lökdössön az asszony? Mi? Szélesre csapódik az ajtó. Előbb a vendég hangja, majd a hang gazdája is megjelenik. — Baromi szél van kint, gyerekek, teljesen szétzilálPAIZS TIBOR Piros rózsák beszélge tn ek ta a nyelvemet — így az érkező. — Na, mi van Gecse, már megint piros rózsák beszélgetnek? Gecse köpcös, nyakatlan, ötvenes férfi. — Spicces vagyok, na és, baj az? — válaszol sértődötten. — Ide ne hívd ezt a zúz- marás tökűt, mert leütöm — szól ingerülten Saci, a kétméteres betegnyugdíjas, de Gecse már ott imbolyog az asztaluknál. — Agip! — ripakodik rá Saci. — Na, jól van, na, most mi bajod? — mondja bé- külékenyen, aztán észbe kap, hogy őt tulajdonképpen sértegetik. — Engem te ne molesztálj. Nekem ilyent még senki nem mondott. — Agip! — bömböli Saci. A maiteres képű segíti ki a bamba nyakatlant: — Olaj, öregem! Azt mondta, olaj, tűnés, lelépni! Világos? — Akarod, hogy megmagyarázzam, Sacikám? — próbálkozik a tömzsi Gecse. — Tudod, hogy kinek magyarázzad te meg ... ? — Na de gyerekek, ez egy szolid hely, hát nem -tehet ezt kulturáltan elintézni? — teremt rendet ismét a higgadt Görög. — Hát tudod te, kicsoda ez a szemét? — Tudom hát! — Gecse! — szólal meg a méla és hallgatag csapos, meglepő eréllyel. — Mit mondtam neked az este? Gecse imbolyogva koncentrál. — Azt mondtad — vágja ki Gecse a rezet, büszkén éles eszére —, azt mondtad, hogy részeg disznó elvtársakat nem szolgálunk ki. — Hát akkor? — fordítja Janika két hatalmas tenyerét tanácstalanul a plafon felé. Gecse, jobb társaság híján, lemondóan asztalomhoz lődörög. — Én kinn voltam azon a meccsen, a Fradi-pályán, amikor a fatribün leszakadt — mondja. Utána így kiabáltak az utcán: „Megvette a tűzifáját? Bontják már a Fradi-pályát”. Demokrácia csak itt létezik — Ne álljon vele szóba, tanár úr, spicli volt — figyelmeztet egyikük. Már csak kétujjnyi rogy- gyant habú sör úszkál poharam fenekén, nem nehéz megválnom Gecsétől. — Hová rohan, tanár úr? — állít meg a filozófus. — Kérdeztem az előbb valamit. Hát én megmondom magának úgy, ahogy vám Demokrácia csak itt létezik a kocsmában. Feltéve ha létezik! Bejövünk ugye ide jóformán józanul. Érti ugye mit akarok mondani? Szóval egyenlő eséllyel indulunk, aztán már csak rajtunk múlik, melyikünk mire jut, mire Janikának mejön a hangja, s elordítja magát: — Pisilni és lefeküdni ! Kis szuterén cséhó a Duna bal partján. Ablakait a nagy dunai árvíz mosta utólszor. Négy apró, már- már világtalan szeméből kettő még akkor törhetett ki, most barna huliámpapír helyettesíti. A lejáró fölötti felirat kopott egyszerűséggel hirdeti : Falatozó — Szolid árak. öt lépcső vezet le a habzó mámor alvilágába. A bejárattal szemközt, a söntés mögötti ajtó fölött, a HITEL felirat alatt piros alma röhög a sápadt vendégre. Az ajtófélfán egy szegen laskanyújtó: a panaszkönyv. Olykor betérek ide egy üveg sörre. Most hatan-heten lehetnek bent, valamennyien „második műszakban”. A székek mellett táskák, szatyrok. Itt túlórázik a törzsgárda. Hogy engem ismernek, az túlzás. Nem is érdeklem ókét. Tudják, hogy itt iszom meg a sörömet, és sejtik, hogy vasalt ingem ellenére kevés krajcár kuncoghat a zsebemben. A környéken, úgy százméteres körzetben még legalább öt olyan hely van, ahol ezt megtehetném, öt puccos-flancos, gangosrangos, de mind közül itt adják legolcsóbban a sört. És nekem itt esik a legjobban. Nemcsak az ára miatt. Zsiga viszi a szót Ha benyitok az ajtón, a söntés mögött Jani, ez a langaléta, bambán egykedvű, macskaarcú fiú már bontja is a pasztőrözött kőbányait. A sarokba húzódom vele, a tévé állványa alá — ne is lássam. Nem ismernek, de tudnak rólam. Idegen ritkán fordul meg itt. A bent lévők rá se néznek, de törődnek vele. Mintha csak azért fordítanának hátat neki, hogy jobban szemügyre vehessék. Aki ide jár, mind bizalmatlan. Ha klozetre megy, magával viszi táskáját, sza- tyorját, csak poharát hagyja az asztalon. Egymást „havernek” és „testvéremnek” szólítják, de nem barátok. Viszont nem is vegyítenek akárkivel. És talán a sört, a pálinkát sem igazán szeretik, de kell egy hely, és kell egy másik ember, ahol s akivel beszélgetni lehet. Olykor hozzám fordul némelyik, mond néhány keresetlen szót az asszonyról, a kormányról, aztán egy mondat közepén odébbáll, s másvalakinek fejezi be. Én ritkán szólok. Olyankor rendszerint a mondat végére kérdőjel kerül. Többnyire válasz is érkezik rá. Van, amikor azt mondják: — Na, ne tedd a hülyét, öreg. Zöld overallos férfi, Zsiga, a bádogos viszi a szót: — Egy ekkora hencseren alszunk — tárja szét módjával a kezét —, nem túlzók, ekkora az egész, én meg csak úgy tudok szunyáim, ha összekucorodók. Hát azt hiszitek, hogy nyugtom van az asszonytól? Egy frászt. Az éjszaka is csak piszkálta az oldalamat, hogy nyújtsam ki a lábam. Én tudok alkalmazkodni, azzal hiba nincs, de bennem ne lakjon senki, még ha a feleségem is az illető! — Hát ha csak ez a kívánságod, anyukám — mondom neki —, én kinyújthatom. Azzal kaptam magam, csinosan felöltöztem, és hipp- hopp, kinyújtottam a lábam — egész az állomási restiig. Gondoljátok el, egy teljes éjszakám maradt ki, reggel meg a meló, hát csoda. ha már egy feles is az emeletre megy? — Legalább ennyi legyen a fejedben, ha már a gó- gyival szűkében vagy — ugratja Saci, a hórihorgas, díjbirkózóforma negyvenes. A többiek néha Létrának is szólítják. — Könnyen beszélsz Létra, a te feleseid mind a maratonin indulnak, aztán már félúton feladják. Látod. ez a te nagy bajod, nem győzöd magadat itatni — mondja Lacika, az őszes hajú, horgas orrú kis ember — Az ilyen nagy marha, szép szál ember el se kezdjen piálni, mert semmi látszatja. — Befogod a szád, te por- bafingó — formed rá dühösen az emeletes ember. — De gyerekek, kulturáltan, elvégre ez egy szolid hely — állítja helyre a nyugalmat Görög, a hivatalsegéd. — Mi, hát már beszélni 6em szabad? Tudtommal szólásszabadság van, vagy nem? — Demokrácia! — mélázik a füstbe Dagi, egy pufók képű, kapatos kopasz. — Na ne ökörködj már megint, hol forog itt fenn demokrácia? — Nem értesz hozzá — mondja unottan a pufók képű, változatlanul a füstbe. — Na halljátok a dagadtat. még hogy nem értek hozzá, hát mit nem lehet itt érteni? A demokrácia fix olyan, mint a kommunizmus: ez sincs, az sincs, csak beszélnek róla. Olyan, mint a gondviselés, az se látszik, de azért némelyeket megsegít. A hézag csak ott van, hogy sohasem engem. — Ezt a marhaságot meg kitől hallottad? — kérdi a kétméteres. — Nekünk — folytatja — a Lomonoszov Egyetemen még azt tanították, hogy munkáshatalom van. Valami nem stimmel — Még hogy munkáshatalom. Tépd szét gyorsan a szabadulóleveledet, Sacikám. Hát mikor voltál te a sitten? Persze könnyű neked, megjön a kis betegnyugdíj minden hónapban, aztán esténként lesétálsz ide papucsban. Van gőzöd neked arról, mi van az életben? — Demokrácia! — szaval a füstnek a kókatag Dani. — Én beleegyezek, hogy demokrácia van, ahogy az okosok mondják, de hogy nincs igazság, az fix. — mondja a félpiás szobafestő. — Hát számodra nem is lesz soha, az már biztos — torkolja le a maiteres homlokú, aztán a többiekhez fordul. — Tudjátok, ez hogy fest? Mint egy alvajáró, úgy mozog a létrán. Dolgoztam én vele, láttam, mit művel. Ez mindig csak azt énekli: „fecském, merre szálls-z...” — erre pedig csak szép komótosan lehet a meszelőt mozgatni. Én viszont a „ritka árpa, ritka búza, ritka rozst” énekelem, ettől lesz szapora a mozgásom. Aztán amikor dohányosztás van, azt mondja, hogy nincs igazság. Hát persze, ha feleannyit dolgozik. — Janikám, itt valami nem stimmel — tér vissza a pulthoz, markában egy csomó apróval a férfi, aki az imént kért ki két pálinkát. ! — Maga hol él? Tegnap óta ugrottak az árak — okítja ki a csapos. — Hát akkor vedd le, babám, azt a papirost, és cseréld ki arra, hogy I. osztályú köpködő. Mert az áraid már olyanok, mint a Mátyás pincében. — Tíz évvel ezelőtt... — mondja Janika, s a további szóváltást elkerülendő, unottan besétál a raktárba. — Meg vagy tisztelve, Lajos. Harmadosztályú vendéget első osztályú áron kiszolgálni, ezt nevezem — ugratja egyikük. — Te mondasz valamit, mert látom, jár a szád — replikázik a méltatlan kuncsaft. A dagi — mert menet közben elbóbiskolt — fejtámasztó bal karja lecsúszik az asztalról, ijedten kapja össze magát. — Demokrácia — mondja, s felböfög. — Apró popo, Lajikám, szóval te osztálykérdést csinálsz az ügyből? Hát tudd meg, hogy igazad van. Egy lokál osztálykülönbsége mindenre magyarázatot ad. És már nem az számít, tátikám, hogy te mit hiszel magadról, de még az sem, hogy valójában ki A képek nem a riport helyszínén készültek
