Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-28 / 304. szám

Ott hagytam abba történetemet, hogy—pillanatok alatt elaludtam a szalmáin. Magamra húztam a kutyabőr béléses bekecsemet, és takaróztam a csillagokkal is. Haj­nalban, mikor ébredtem, a tanyás gazda már nem. volt mellettem. Előbb ébredt, és úgy gondolhatta, hogy nem vagyunk mi összekötve. Magam is nekiindultam, torony­iránt. Az utca, amelyikbe beértem, olyan egyenes volt, mintha léniával mérték volna ki, s amikor a végére ér­tem, a templomtéren voltam. A torony alatt három muszka ült lóháton. Tisztek voltak. A toronyóra éppen most konditott rá, s verte el a 12-t. Mikor az elsőt ütöt­te, az egyik lovas a pisztolyához kapott. A harmadik kondításra már összenéztek, mosolyogtak. Én is. így vágtam át a templomtéren. A következő utcában látom, hogy az egyik kiskapu mellett egy muszka őrmester diskurál egy magyarral a kerítésen keresztül. Odamen­tem, és megkértem az öreg gazdát, kérdezze már meg az őrmester úrtól, hogy hogy is menjek én tovább Kar­cagra. A muszka így válaszolt: — Ne bujkálj, hanem menjél az úton.-Ha bujkálnál az út menti tengeriben, hamar belát lőhetnek ... Aztán megmagyarázták, hogy hogyan érek leghama­rabb Karcagra. Köszöntem, és már mentem is. Ismét dűlőutakon, és itt már nem találkoztam senkivel. Már írtam, hogy keresztapámék Karcagon laktak. Há­zuk felé vettem az irányt. Keresztapám még az első vi­lágháborúban hadifogoly is volt. Karcag városában leg­alább olyan csend volt, mint Kunmadarason. A város alatt valóban láttam a három kilőtt tankot, és az egyik­ből valóban kihajlott — meghóttan — egy vöröskatona. Nézelődve értem el keresztapámék házához, de ahogy belestem az egyik ablakon, s láttam, hogy az asztal megterítve, rajta kenyér, só és tej, jobbnak láttam nem bemenni. Különben is házuktól csak egy ugrásnyira volt már a püspökladányi, illetve bárándi köves-, illetve a betonút. Karcag és Püspökladány között van Apavára. Itt még a vonat is megáll, noha nincs is település, csu­pán szétszórt tanyavilág. Égy kis folyócska, inkább csa­torna folyik át a hidak alatt. „Folyóról”, hídról még nóta is szól: A karcagi híd alatt, híd alatt Jányok sütik a halat, a halat. Papírosba pakolják, pakolják, A legénynek úgy adják, úgy adják. Ahogy a hídhoz közeledtem, egyre tisztábban szovjet katonák alakját vettem ki, s azt is láttam, hogy az egyik felém közeledik. Ö mondta: — Zdrasztvujtye. — Én is köszöntem. így indult meg köztünk a „beszélgetés”. Mentünk a híd felé, és közben megálltunk, és mondtuk a magunkét. Egy ilyen megál­lásnál az én „karcagi” hadnagyom szétnyitja a kabáto­mat, s kezd alulról felfelé tapogatni. A farzsebemnél összeszűkült a szeme, mert megtapogatta a fogkrémet, amit a jelek szerint fegyvernek gondolt. De ez is tisztá­zódott. Majd már a hónom alját csiklandozta, amikor be- lepöccentett kabátom zsebéből kitüremlett papírosba, és hangosan kezdte kiabálni: — Spion! Spion! Azonnal ott termett vagy három aftimácsikos legény, és puskájuk csövét az oldalamhoz nyomták. A spion szót egyből megértettem. De miért? Kabátom zsebében egy nagyobbacska Európa-térkép volt behajto­gatva, és ezen a térképen jegyezgettem én, hogy hol jár­nak az oroszok. Első gondolatom önkéntelenül az volt — vége a világnak, ezek a muszkák agyonlőnek. A hídon átérve egy kiserdő felé meneteltünk, ez több volt a tréfánál. De mikor leértünk a hídról, mindjárt jobbra kanyarodtunk a sínek mentén, és Karcagnak for­dultunk. Észre sem vettem, hogy a három katonához meg a negyedik hadnagyhoz egy negyedik katonaruhás nő is csatlakozott. Még civilben sem lett volna az ese­tem, de így, szovjet katonaruhában, pláne nem. Egyből arra gondoltam, hogy ez a kis pulykatojás beszél magya­rul. Megszólítottam, és nyertem. Mindjárt mondtam ne­ki, hogy — most már jó kezekben vagyok. — Honnan gondolja? — szólalt meg egyből. — Csinos jány kezéből még a halál is édesebb. — Hétfőn kellett volna a bókot mondani, akkor jobb lett volna. Na, gondoltam — ez is megvigasztalt. Lassan beértünk a szélső karcagi házakhoz, és befordultunk az egyik ud­varába. Onnét a pitvarba, majd a jobb oldali szobába. A hadnagyom eltűnt, majd egy „idegen” muszkával tért vissza. Ö is és a másik három katona is elmentek. Én ül­tem a kanapén, velem szemben egy széken ült a katona a puskáját rám irányítva. Így ültünk szemtől szembe egymással nagy békességben. Már erősen besötétedett, mikor nyílt az ajtó, és egy magyarul beszélő százados lépett a szobába, és ezt mondta: kövessen. Nyúltam a zsákomért és a bürkabá- ‘ért, de a százados azt mondta: — Hagyja csak... így hagytam, és mentem utána. Átléptük a pitvart, és neki a szemben lévő ajtónak. Ahogy beléptem, meglepődtem, -v kis parasztszoba kétfelé választva kecskelábú aszta- okkal, és mögötte tiszt urak. Faltól falig. Az asztal túlsó • égén még állt is egy rangjelzés nélküli, de közönséges katonaruhában. (Kihallgatás közben jöttem rá, hogy ez a katona csak is az NKDV-s lehet.) kihallgatás gördülékeny volt és barátságos. Ki vá­gj OíC, mi vagyok, hol lakom, hová megyek. Mit láttam útközben. Magyarokat, németeket. Röviden így válaszol­tam: Pestről jövök, édesanyámhoz megyek Bárándra. -Nem az országúton mentem, hanem inkább éjszaka. Nappal vagy egy üres, vagy egy lakott tanyára, ha meg tanya nem volt, a tengeribe. Esetleg árokba, de ez volt a ritkább eset. Ez a „beszélgetés” közel egy óra hosszat tartott, mikor a tolmács közölte, hogy a tiszt urak meg­hívnak vacsorára. Nem akartam hinni a fülemnek. Ezek után az történt, hogy a tolmács átkísért az előbbi szo­bába, és elvitte magával őrzőmet is. Visszaültem a ka­napéra és vártam. Aztán egyszercsak nyílt az ajtó, és bejött a „Jézuska”. Fehér nadrág, fehér kabát és kuk­tasüveg. Bejött az ajtón egy valódi szakács, két nagy tál­cával a kezében. 5-5-féle hideg-meleg étel. Mindez szin­te látomásnak tetszett, s ha nekem mindezt édesanyám meséli el, talán még neki sem hittem volna el. Hát nem sok maradt meg a tíz fogásból. (Igaz, nem voltak túl nagy fogások.) Már elvitték a két tálcát is, s ülök nagy csendben ma­gamnak, mikor hallom, hogy kattan a kilincs, s valaki gyorsan jön el az ablak alatt, be a pitvarba, s nyílik a szobaajtó. Egy villogó szemű muszka jött be. Szétnézve a szobában, meglátta a magasan bevetett ágyon az én megmentett kucsmámat, felkapta, és usgyi el... Hogy a frász törne ki, gondoltam magamban, de ismét belépett az újból kinyílt ajtón az én tolmácsom. Mosolygott rám, mint nyúl a vadalmára, és közölte, hogy mehetek to­vább ... Mondom neki, hogy jó, jó, de éjszaka van, és ilyenkor a katonák kezében hamarabb elsül a fegyver. A százados nevetett. Eltalálta gondolatomat, és amikor visszajött, kezében egy negyedívnyi papírral, és messzi­ről láttam, pecsét is van rajta. így búcsúztunk. — Aludjon itt. Kap egy őrt is, és reggel akkor indul, amikor akar. Kezet ráztunk. Amikor kikísértem, láttam, hogy az ajtó előtt már strázsál egy szuronj;os katona. Inkább csak ledőltem, mint hogy lefeküdtem volna. És még csak éppen hogy virradt, indultam. Neki az or­FUTÓ DEZSŐ Elfelejtetted már?! MI TÖRTÉNT 1911 ŐSZÉN - TELÉN... II. RÉSZ szágútnak. Ä hídon sem volt már katona. Később utol­ért egy stráfkocsi. arra felkérőzködtem. Így mentem ve­lük. Püspökladányban aztán elváltak útjaink, ök Deb­recennek, én Berettyóújfalunak tartottam. Még nem ér­tem el a kanálist, amelyik Püspökladány és Báránd kö­zött folydogál, amikor valami gyanús lett előttem. Mint­ha nem láttam volna a bárándi tornyot, jóllehet, hogy ilyen magas, szép tornyot nem építettek többet a környé­ken sem. Ahogy egyre közelebb mentem, még mindig nem láttam. Eszembe sem jutott, hogy lelőtték, vagy le­égett. Megvolt a kunhegyesi is, meg a karcagi is. Bizony azt lelőtték, de talán le is égett. Már megint nem láttam, de most már azért, mert tele volt a szemem könnyel ... Észre sem vettem, hogy zsoltárokat dúdolok, és eszembe jutottak őseim, akiket ebben a templomban kereszteltek, majd ez elől a templom elől vagy ennek elődje elől kí­sértek ki a temetőbe... Így értem be a faluba, ahol ugyancsak néma csend volt. Egyszerre csak villogó szemet pillantottam meg az egyik kerítés nyílása között. — Eszti néni?! És már ott is voltam a kerítés mel­lett. (Különben is Eszti néni pesztrám volt, meg anyate­jet is adott, mivel az én édesanyámnak nem volt elég­séges.) — Jaj, fiatal úr, jaj, fiatal úr!? Él még? — Hóttan nem járkálnék itt, a maguk háza előtt, any- nyi szent. — Jól van na. Nem azért mondtam. Csak jólesett lát­nom ... — Él-e édesanyám? — kérdeztem. — Tegnap még kint volt a gyümölcsöskertben István báttyáékkal. Ma már lehet, hogy otthon van ... De, fia­tal úr, vegye le gomblyukából azt a kis nemzetiszin sza­lagot, mert ha meglátják a muszkák, tán még agyon is lövik. (T. i. mikor bejöttek Hitlerék, akkor sokan nem­zetiszínű szalagocskát tűztünk a gomblyukunkba. Mások meg Petőfi-érmét.) — Inkább leveszem, mondtam. Köszönöm a tanácsát. Még valami olyasmit is suttogott a kerítés rése között, hogy Karcagon is agyonlőttek néhány fiút, mert Ieven- tesápkát hordott. (Nem ezért, hanem, mert leventepuská- val rálövöldöztek az orosz tankokra.) Szedtem is a lábam, és örvendeztem annak, hogy tegnap még élt az édes­anyám. Es miért ne élne ma is?! A mi házunk a piac­téren volt; előttünk a piactér, ahol még édesapám gyer­mekkorában tocsogó sás, nád. káka zöldellt, és vadruca költött az egyik sarkában. Itt is csendes volt a falu. A mi házunk meg különösen. A Betyár kutyánk is csen­des volt. Talán agyonlőtték? Bejártam a szobákat. (Három volt.) De az ún. nappali szoba, ahol a köny­veim is voltak, levegője bűzlött, s vagy kétszáz köny­vem kiszórva, a könyvek közül jött a bűz. Visszamentem a „gang”-ra, és leültem a lócára. De már nyílt a kapu, és édesanyám kiáltotta: — Kisfiam, Dezsökém — és repültünk egymás karjaiba. És megindult a beszélgetés, amíg csak sötét nem lett Majd bementünk a konyhába, elsötétítettük az ablakot, és gyertyát gyújtottunk. Én kitettem az asztalra a ma­dárlátta szalonnát, kolbászt, kenyeret, és vacsorázni kezdtünk. Majd megbeszéltük, hogy alszunk. Édes­anyám a hálószobában és én a nappaliban. Ügy döntöt­tünk, hogy minden ajtót, kaput, ablakot nyitva hagyunk. Bezárkózni felesleges. Magam mellé tettem a kisbaltát, s mielőtt elaludtam volna, megkérdeztem édesanyámtól: — Mond. mi történt Betyár kutyánkkal? — Az úgy volt, mikor a falu alatt elkezdődött a lövöl­dözés, átrobogott a falun néhány tank is, a Betyár el­kezdett vonítani, majd addig rángatta a láncát, míg el nem szakadt. Világgá ment. Ezután — vagy már közben is — elaludtam, s álmomban Betyár fejét simogattam, biztatva, hogy ne féljen. Reggel rendbe tettük a szobákat. A nappali szobában volt a legnagyobb rendetlenség. Könyveim a padlón. A hálószobában a fehérneműk kiszórva a sifonból. (Az oroszok a ruhásszekrényt — sifon —, a sifont „kis ház­nak” mondták, ahol még a ruhájukat is „kis házban” tar­tották a magyarok (burzsuj). Pár napig senki nem nyi­totta ránk az ajtót. Három-négy nap múlva nyitott ránk a kisbíró azzal, hogy a bíró úr üzeni, hogy két szovjet tisztnek kell kosztot, kvártélyt adni. De miből? Azt mondta a kisbíró, amit majd a muszkák hoznak. Délután már meg is érkezett a két muszka tiszt. Mindkettő szá­zados. Tisztiszolgáik is voltak. Sok csomagjuk nem volt, minthogy nem is igen van csomagja a katonának. A tisztnek sem. Mi kiszorultunk a konyhába (ott volt meleg). Ültünk a konyhaablak mellett, s bámultuk az országutat, ahol szakadatlanul hajtották a szovjet „pásztorok” a jószágot. Egyik nap szarvasmarhát, másnap meg disznót és birkát. Folyamatosan. Amikor fehér-fekete jószágot hajtottak, tudtuk, hogy az Erdélyből való. Én meg a konyha abla­kából arra gondoltam, hogy ezen az úton talán az elmúlt ezer évben sem hajtottak ennyi lábasjószágot. (A bárán­di út ugyanis beleesett az Erdély—Szolnok—Budapest— Bécs országúiba.) A falu lassan megszokta a muszkákat is, olyan sok nem volt belőlük, és még a rosszat is megszokja az ember. „Megöregedtek” különösképpen az asszonyok, leányok, akik közül Sok sántított, s fejükön, magukon inkább fe­kete ruhát, kendőt hordtak. Férfiembert nem lehetett az utcán látni. A „málinki robot” legtöbbször hazugság volt, mert akiket elhajtottak (szekérrel vagy gyalogfu­varba) néha napok, hetek, hónapok, de az sem volt ritka, hogy évek múltán, vagy akkor sem jöttek haza falu­jukba. Akkor a bárándi bíró Sz. M. Kiss Sándor bácsi volt. Jóemberem, ráadásul kisgazdapárti is. így aztán lapítot­tam, amikor már besötétedett, kimentem vízért az ártézi kútra (pár száz méterre kellett menni), máskor meg a gangra vagy a kiskertbe, fülelve az éjszakába, hogy hon­nan hallok, merről hallok egy-egy sikoltást. A tragédiá­kat évekig (majd a börtönben) hallgattam, hallottam, és ha sok mindent el is felejt az ember ezekből a meg­szállás hónapjaiból (éveiből), de azt egyetlen magyar férfinak sem szabad elfelejteni, ami altkor történt anyáinkkal, feleségeinkkel. Tíz- és tízezer asszony esett áldozatul az ázsiai katonáknak. (Sztálin a panaszokra csak hallgatott. Mondják, azt is mondta, hogy vojna, vojna [háború, háború]!) De azt is mondta: a katonák évek óta harcolnak. Meleg ágyban sem feküdtek ... Ki tudná megmondani, hogy mennyi tragédia, mennyi be­tegség, mennyi gyilkosság származott a korlátlan férfiúi gerjedelmekből... És nemcsak 1944—1947. volt ebben az országban. Voltak itt máskor is orosz seregek, voltak itt Habsburg-zsoldosok, rácok, tatárok és még néhány ná­ció, így többek között a törökök ... Hol van itt vérségi- leg tiszta magyarság? Bárándon, ahol igen sok vasutas van, és ezek járták az országot, híre járt „valami készül Debrecenben”. Ek­kor pedig még 1944 november eleje járta. (Erre mondja a magyar: nem zörög a haraszt...) Így aztán én is úgy voltam, mint a kiöregedett hu­szárló, ha trombitaszót hallott, legalább a fülét még hátravágta. A vasút mentén bementem Püspökladányba (persze, hogy gyalog). Püspökladány és Debrecen között járt már a vonat. De hogy mikor is indult, az bizonyta­lan volt. Meg arra a három-négy személykocsiba fel­ülni jelenteit annyit, mint bejutni a mennyországba. Hajdan Dévénytől Predeálig krampácsoló bárándiak mindenütt voltak, hát most a püspökladányi állomáson ne lett volna bárándi vasutas? Volt. Így aztán hamar megtudtam én, hogy melyik szerelvény indulna (ha in­dul) Debrecenbe. Aztán egyszer csak sutty, és már bent is lapítottam az egyik üres kocsiban. Még a fejem is lehúztam . .. Így telt-múlt az idő, miikor egyszer csak hallom a trappolást, majd a kiabálást, pillanatok alatt megtelt a szerelvény és jócskán jutottak emberek, asz- szonyok még a vonat tetejére is. Egyszer aztán a vonat is elindult. Ezekben a hónapokban az sem volt ritka eset, hogy elindultak a mozdonyok szénfűtéssel, és úgy érkeztek a végállomásra, hogy fa parázslóit benne. Út­közben amerre a vonat ment, fákat vágtak ki, hogy be­futhassanak a végállomásra. — 1945 elején ilyen is volt, hogy fával, szénnel fűtötték a vonatok mozdonyait, Debrecenben. A vasútállomást inkább a repülők tették tönkre, mint a muszkák. — A vasútállomás mellett levő Deák Ferenc utca égjük oldalát ugyancsak a bombák tették tönkre. Itt lakott pedig az én rokonom. Jóllehet barátaim is voltak Debrecenben, azt hiszem, valahová mégis bekérezkedtem. Reggel aztán neki a városnak. — Valóban — valami készült Debrecenben.” Az Arany Bi­kában szokatlanul többet fordult a forgóajtó, mint azt elvárta voina az ember. Én is oda oldaiogtam, és leg­nagyobb meglepetésemre Juhász Nagy Sándor bácsival ütköztem össze, akivel többször tárgyaltam, illetve Des- sewffy Gyulától vittem neki üzenetet. A Tiszántúlon — legalább névről — mindenki ismerte Juhász Nagy Sán­dort. Akkor éppen a Tiszántúli Egyházkerület főjegy­zője volt. Becsületes ellenzéki. Kossuth párti politikus. Amióta ismertem, nagy tisztelője voltam. Megörültünk egymásnak és az öreg kifaggatott nyomban. Mit tudok, mit hallottam? Ki él. ki halt meg? Aztán ő mondta el a debreceni híreket. Sándor bácsi a kisgazdapárt felől ér­deklődött és elmondta, hogy a napokban kapott levelet bizonyos Gyöngyösi Jánostól, akit ő ugyan nem ismer, Békéscsabáról. Mondtam, én sem tudok róla különöseb­bet. Pedig neked tudni kéne róla, hiszen ott újságírós- kodtál — mondta. Békéscsabán sem Makóról, sem Bu­dapestről nem jártam. Nem ismerem. Sándor bácsi az­tán elmondta, hogy a napokban juttatott el hozzá egy levelet, és abban arra kérte, hogy ő már segít a Vörös Hadseregnek szervezni Magyarországot, részt vesz az adminisztrációs munkájukban is, és hasonlókra kéri Juhász Nagy Sándort is. (Majd később ezt a levelet el­olvasásra nekem is ide adta. Visszagondolva Gyöngyösi levelére, akiből a kisgazdapárt külügyminisztert „csi­nált”, most már jobban meg is értem, hogy miért lógott ki később is a hazug szovjet nagykövet zsebéből. Lelke rajta. A mai kisgazdák talán ezért helyeztek el emlék­táblát háza falán.) Debrecenben ekkor már megindult a politikai élet. A szovjetek Vásóryt (volt debreceni polgármestert bízták meg a város újbóli talpra állításával. Egy szép napon azt mondja nekem Juhász Nagy Sán­dor, hogy — akarsz képviselő lenni? Ügy csináltam, mintha nem hallottam volna. (De a szívem hangosabban vert. Az is biztos.) De — a tisztesség is azt hozta, hogy — tiltakozzam. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom