Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
— Mi az isten van magukkal, Jenei? — kiabálta Vaskó arcába a fagyos ablakon át Lázár. — Itt dermedek meg ... Vaskó ajtót nyitott. Feje zúgott, akárha tengeri kagylókat hordana két fülére szorítva. Még mindig nem tudta helyzetét tisztán fölmérni, jóllehet a hideg belécsapott álmos arcába. — Talán köszönnénk egymásnak — nyújtózkodott Vaskó. — Mit lehet ilyenkor köszönni, Jenei öcsém, a kakasok még nem kukorékoltak. — Kukorékolt, nem kukorékolt, már nem változtat a tényen. Maga ellenben bűzlik, Lázár, ázott bunda sem jobban; ha mástól nem, hát ettől magához tér az ember, az biztos. Cujkát ivott? — Én cujkát? Hát úgy ♦ nézek en ki, Jenei öcsém? A maga bora után ital nem járt a szambán. Nem gondolja, hogy ... Nem, volán mellé nem szeretnék ittasan ülni — hunyorított a vén bivalyos, érezte, tudta, hogy szaván foghatja bárki. Annyit még hozzátol- dott —: Vagyok olyan öreg róka, hogy a rendőr kalapot emeljen, ha a Volgát látja. Háromszámú kocsi nem szarhordó kocsi; nem igaz, öcsém? Készülődés közben Jenei Vaskó kipuhatolta a kávézó Lázártól, minek köszönhető e korai, a megbeszéltnél jóval koraibb vizitálás; abban egyeztek meg ugyanis, hogy — tízkor kezdődne az ünnepség — ráérnek, ha kilenc körül indulnak Je- neiék kapuja elől. S lám, még alig múlt négy, pir- kadni sem pirkad télen ebben az órában; a köd pedig ráhuppant este óta a városra, akár egy szürke condra, bár meglehet, hogy inkább a cementpor miatt tűnik ködösnek az udvar. Lázár csak integetett, siessenek, mert még dolga Van, néhány fuvar kilátásban, egyszóval tönfören betáblázta a napját; csak integetett, szokása szerint rá sem hederített Jenei érveire. A kötőgépen gondosan becsomagolva várt a szülőknek szánt ajándék, Mimikának — Tátikának, szeretettel — díszelgett a feleség kezeírása; a csomag piros zsinórjában fenyőág. A csomag mellett, a félig kész kötésen darabka papír, rajta üzenet: „Csókold meg Mimikát helyettem is. Kérd meg, süssön el nekünk három durva, de meleg gyapjúszvettert. Csókol V.” Jenei ceruzával a következőket írta a szöveg alá: „Lázár elrabolt — kantárostól. Hajnalban is nagyon szép vagy! Megcsókoltalak! V.” Még egyszer átolvasta, aztán a kávéfőző alá helyezte, hogy könnyen észrevehető legyen. Csöndesen, óvatosan hordták ki a csomagokat; Jenei főleg arra vigyázott, hogy jegyzeteit otthon ne hagyja. Nem tudta eldönteni ugyanis, miről beszéljen majd szülőfaluja nagy ünnepén; döntsön hát a pillanat, a véletlen, ehhez viszont ki tudná megmondani, kell-e „dokumentáció” vagy sem. A lószerszámok elfoglalták a jókora csomagtartót, néhány apróbb dolgot kiszedtek előzőleg, és a kormánykerék mellé cucukáltak. A kacatok közül whiskysüveg bomlott ki, majd egy barna színű bumeráng. Jeneinek hirtelen kedve támadt kipróbálni mindkettőt, régen, nagyon régen nem ivott whiskyt, a bumeráng pedig csupán fogalomként élt benne; és költői kép gyanánt olykor be is került írásaiba. Bumeráng — ízlelgette a szót, s máris feleselő párját keresgélte, mint annyiszor a szerkesztőségben a szokásos hétfő délelőtti összeolvasások alkalmával. Bumeráng — füle ráng — felénk rúg stb ___ — Látom, megérkezett a dolláros vendég — jegyezte meg félig-meddig gunyorosan Jenei Vaskó. — Hagyja a fenébe! Filléresek ezek már, nekijük sem megy úgy, amióta a kőolaj béadta a kulcsot... — Lázár nagy ívben próbálta kifuttatni a témát, de Vaskó leintette. — Nem érdekel, Lázár, a dolgok polistikai színfala, csak annyit mondjon, ha tudja, ki az, hogy valamennyire azért magam is tájékozódhassam — Ausztráliából érkezett egy regiment ember. Hárman . . — A lap vendégei? — Dehogy. Nem beszéltek azok irodalomról egy szót sem. Kristóf biztatta fel őket, hogy jöjjenek, hát itt vannak. Csúnya egy időt fogtam ki vélük .. . Bumer Kristóf csakugyan beszélt valamit valakikről, jutott eszébe Jenéinek, csakhogy az egész duma néhány kiürült whis- kysüveg mellett folyt le; igen, halványan, egészen halványan emlékszik rá; előadásra hívták meg az ausztráliai magyarok, ez stimmel, s hogy mennyire csudálkoztak, hogy — úgymond — itt még nem ették meg az embereket?, hogy a kommunizmus még nem falt-e fel mindent?, hogy nem is gondolták, hogy ... Röhej az egész, ostoba ügy az egész. Ma, a huszadik század vége felé.,..! Pál apostol mondta-e, vagy éppen Bumer Kristóf szavalta, hogy „midőn bölcseknek mondatták magukat, bolondokká lettek...”, mindegy, stimmel az is, hogy erről a vidékről származtak el, s hogy nem emlékeztek pontosan, melyik faluból vagy városból, s persze Bumer Kristóf richtig bedobta a horgot: „akkor hát come on, Fiúk, in to the Haza... látogatni!” Így volt, ott támasztották Moldovan úr köpködőjében az asztalt, röhögtek, kezdetben Kristóf sztoriin, majd azon, hogy inni sincs már mit, üresek a whiskysüvegek, hogy aztán odaállítson egy ürge egészen ismeretlen szöveggel: ÉNEKELNI TILOS! — Ki énekel? — néztek szét. — Azok ni — mutatott rövid ujjaival Dávid a tükörre. — Hogy mertek ti énekelni! — fenyegette meg hadonászó tükörmását, de akkor már mind a négyen fölálltak az asztal mellől, és a mellettük fényeskedő tükörfalnak kezdte egyet s mást a szemére vetni: „Nézed, ügyé, lesed, amit csinálunk; bizonyára két hatalmas fülről álmodozol, hatalmas fülekről, fül-falról persze, hallani érdekesebb, sokkal érdekesebb lenne!” Aztán nior Incze, így mutatkozott be. Ezért az úrért Kristóf állta a cekket, ő kérte meg a főnököt, hogy engedjen el. Egy kiránduláson részt vevő csoportról vált le még ötvenhétben . .. nem hiszem, hogy maga nem emlékezne a családra, az öreg Inczéékre. Most nyugdíjas az öreg, nagy dolog, ha nem illegalista nyugdíjat kap, sze sokáig volt fennforgó a rajonnál... Nem, nem vett részt az illegalista mozgalomban; alkalmi, keresni akaró szolgája volt csupán abban az időben a pártmunkának... egy írnoka, egy idegen test — akarta mondani Jenei, ám a motor zúgása elnyomta volt a hangját amúgy is. HAGYOM SZABÓ ISTVÁN Kések ideje (Regényrészlet) megint megjelent valaki, szalutált, kézelőjével óvatosan letörüite a teleköpdö- sött tükröt, és révedező hangon megszólalt: „Drága uraim, az istenre kérem, ne bántalmazzák a tükröket, milliókat érő festmény alussza e falon szinte fél évszázados álmát. Gyönyörű, türkizben játszó, meg- ejtően szép, uraim, ne bántsák. Csak úgy tudtam megmenteni, hogy beüve- geztettem, tükörfallal terítettem le, olyan zűrzavaros idők voltak azok. Kérem, Leó festette, bizonyára hallottak róla az urak. Gyönyörű egy falfestmény. Habfehér ágyban a kedveséért epekedő, leheletfinom, bársonybőrű leányka. .. Képzeljék el, uraim.” Szentsen rontotta el a játékot, amikor az apostol külsejű agg szövegébe beleszólt: „A falba megyek érte, apuskám — megsimogatta az agg csurom sör szakállát —, hol van az a fehércseléd...!” Az agg újra szalutált, fejét felszegte, végignézett a négy kővé dermedt alakon, nyomott Jenei markába egy huszonöt banist, aztán súgott valamit a fülébe, majd tétova léptekkel odébbállt. — Az súgta, fiúk — motyogta később Jenei —, hogy tulajdonképpen nem is lányt ábrázol a festmény, hanem „a töprengő Jóbot, amint cserépdarabbal a kezében Urát készül megvádolni”. — Stimmel, így volt, a bolondos Bumer rádadásul elszavalta Dávid egyik versét, amelyik hallatán annak idején bizony elkomorultak ausztráliai vendégei. Csak ez hiányzott. Mondták is aztán a milícián, hogy hülyeség volt szavalni egy sörözőben ..., persze hogy az; mit nem csinál az öröm az emberben, ha kikitör. A viszontlátás örömére ittak ... Néhány százassal megúszták, nem lehetett megsemmisíteni a jegyzőkönyvet, bár Jeneit jól ismerte a szolgálatos tiszt. — Mondom, csúnya egy időt fogtam ki velük. Maga figyel, Jenei öcsém, vagy mi az istent csinál!? Ne beszéljek itt hiába ... Jenei, hogy igazolja éberségét, visszajátszotta Lázár utolsó mondatát, majd fülig húzta a kucsmát, a kocsi igen hidegnek tűnt. — Hova vitte őket? — érdeklődött a kucsmával foglalatoskodó Vaskó. — Hogyhogy hová? A menedékházhoz. A Szorosba. Az egyik vendég, alig s alig értettem meg, amit mondott, fényképeket kotorászott elő táskájából; nézzem meg, mutatta, ezt a menedékházat az édesapja építtette; könnyezett, mint egy gyermek. — Bors Mihály fia ... — Ezt a misztert otthagytam, egész csoport vette körül, nem ismertem mindegyiket. Valamilyen gazdasági bizottságot vezet, azt mondták, kooperációs alapon van itthon. Illetve úgy is ... Jenei hallgatott. — A másik egészen jól beszélte a magyart. DzsuLassan, szinte lólépésben indult el a kocsi. A sűrű ködben csak azt láthatták, hogy az utcát szegélyező villanypóznák, akárha végtelen karók lettek volna, fölegyenesedtek a szürke semmibe, eltűntek az úttesthez nagyon közel került végtelenben. ★ Teltek az esték, libasorban jöttek, egyik a másik után. Fekete szárnyak alatt fehér pihetollak. A falu ki- kipislákolt a ritka csillagú égbolt alól. Egyik oldalról az erdők, másikról a városra néző völgyszáj vette közre a sáros utcát. Az utcavégi boltból fel-feihál- latszott a borozó emberek nótázása. Tornácunk végéből leske- lődtünk rá a titokzatos sötétségre, hogy utcánk le- fel járóiról valamit megtudjunk, legalább azt, ki merre jár. Akkor voltunk boldogok, ha mások bajairól értesülhettünk. S bizönyái'a más is így volt. Az apróbb, de szenzációnak számító híreket gyakorta mi „szolgáltattuk” a család munkaképes tagjainak. De igen gyakran másoknak is. Már közszájon forgott, hogy „a Jenei Pál Vaskó unokái mondták ...” Ezek szerint mi lehettünk a felszeg legbiztosabb hírszerző irodája. Mibennünk formálódhatott a legszerencsésebben „újdonsággá” mindaz, amit hallottunk, láttunk vagy mi tagadás: elképzeltünk. Igen, elképzeltünk, csupán nem mindig vették észre a nagy csalást. Például ezt: Kendertiloláskor történt. A szerszámok kinn voltak az udvaron, a majorság ott kapirgált-botorkált még a pozdorja fehér rajzolatai között. A felnőttek valamennyien a mezőn, mi otthon. Csalánt szedegettünk a disznóknak, dél közeledett, amikor a némáné bebillegett udvarunkra. A túlsó, a Kiskercsi utcán lakott, ritkán jődögéit át, legtöbbször tagbaszakadt férjét, a némát küldözgette erre-arra, ha valamire szüksége volt az udvar kapitányának. A maga nemében igen szép asszony volt. Kreolbarna bőre inkább cigánylányra utalt, legalábbis cigány keverékre. Fáradtnak néztem, amikor letelepedett a fehéreperfa alatti kőasztal mellé. — Gyermekek, hol van anyátok ? Meleg volt. Nagy mintájú szoknyáját arasznyira földobta a térdén. Ilyenkor, ha éppen odanéztünk, forróbban sütött ránk a nap. — Na, Józsi-Bózsi, te vagy a nagyobb, merre van anyád ? — A Lejáróba mentek, kapálni! — Akkor jába gyüttem, veletek csak malacot lehet fogni ... majd átnézek öste. — Este pedig hiába nézne át, úgy hiszem, két napra mentek, messze van, s nem mehetnek mindennap ... — S te mér nem vagy ott, te nagy lajhár — jöttek a csípős szavak a némáné csillogó fehér fogai közül —, már szökik a szakállad ... Kapa való ilyen kezekbe, te —■ ütött egyet bátyámra tekintetével —, kapa vagy leány, nem rozoga moslékostál. S a másik pillanatban már muzsikált a szája, sosem tudhattunk, mikor van játékos kedvében, s mikor halálkomoly. — Na, adjad, lelkem, egy szóra megforrázom én a csuncsiknak, te fuss vízért! — szólott a következő pillanatban. A kút éppen a tornác előtt volt, mire beérkeztem a félvedernyi vízzel, a némáné már a derekánál tartott a beszédnek. Bátyám meglehetős haladást tanúsított az odafigyelés tudományában, folyton oda figyelt, ahonnan több-na- gyobb lábszár kandikált ki a jókora szoknya alól. Engem az elmondottak jobban lekötöttek, annál is inkább, mert a lovakon elkövetett embertelenséget nagyobbnak tartottam — már úgy, A-M-ßilOMJ-AE'Ql-jtAKANQhAD Debreczeni László rajzai gyermekésszel —, mint más ahhoz hasonlót. — ... Jön a jegyző egy kámfuterral, hogy adja csak oda a lovat szekerestől a néma. Még jó; ha értette volna beszédét, ez az én emberem úgy megkó- lintja valamivel, amit hirtelen kézbe kap, hogy onnan nem kel fel; de nem értett semmit. Jönnek hozzám mind a ketten, az én emberem mutogatva-ma- kogva, a másik meg paragrafusokra hivatkozva. Mondom, nem adhatjuk, mert á néma el van szegődve, a szekeret már megrakták áruval, Vásárhelyi Misit viszi Enyedre, holnap vásár napja, s korán este el kell indulni, nem akarjuk azt a szegény lovat lejáratni időnap előtt. De hogy erre, hogy arra... Mondja, akkor csak a lovat, de azt viszi... A fene gondolta, hogy komolyan mondja. Hát nem elvitte? Rimánkodtam én eleget, de mindegy volt, szegény Szárcsa már mesz- sze volt. Persze én is hibás voltam: ha odaállok és megmagyarázom érthetően, miről van szó, s erre a némám figyelmeztetett, akkor biztos megértenek... Na jó, mondom a némámnak, te eredj csak utána, majd én itthon mindent lerendezek, előkészítek az útra, te menj csak, s addig ne gyere haza, míg a lovat nem hozhatod, de akkor lóháton gyüjj! Mutatom neki, hogy gyüjjön. Este későn, azt hittem, már nem is gyün, csak béállít — a lóval. Mutogatja szegény nekem: a falu végéről hozta vissza; ménes, sok ló van még ott — a bajuszos ácsé is (ez Körösi Pál), az állapotos asszonyé (ez a Jenei Antal- néé), a féllábú Csontorka Mártoné... Jaj, jaj, hogy mi volt ott — sok ló elkötve, sok gazdátlan; két fegyveres, egyenruhás őrzi — a két milicista ... Két ló buff! — kipukkadva, fel- puffadtak a lucernától... Hogy ő ilyent soha életében nem látott, soha, de soha. Soha nem is lopta el a saját lovát... Hogy én őt ilyen helyekre többet ne küldjem, inkább kötelet, s irány az erdő!! Nem visított ilyen csúnyán az én némám soha, haragosan igen, de feldühödve még nem láttam, ö különben igen jó, jobb is, mint ahogy kellene... Ültünk leforrázva, A csalán már kihűlt. — A tegnapelőtt mentek el Vásárhelyi Misivel, s még senki sehol, nehogy valami baja lett volna az úton annak a drága lónak ... Meg is bolondul a némám ... — Miért őrizték milieis- ták a lovakat? — próbálgatta Józsi újrakezdeni az abbamaradt históriát. — Hát én tudom? — vont vállat a némáné. — De nem gyermek szájába való ez, nem is .kellett volna elmondjam! Valamitől mintha tartott volna; mintha attól, hogy valaki az udvarunkon hallgat ózik, mindegyre ki-ki- nézegetett. — Ha meggy ün anyátok, mondjátok meg, kerestem a detektoros készülék miatt, s lépjen át, csináljon annyi időt magának ... Mit bámulsz, te, Józsi- Bózsi! Szökik már a szakállad ... Csak ne pirulj... Ropogott a fehér kender- kóró a lépések alatt, ahogy nyugtalan mozdulatokká1! kisétált az udvarról. ★ Teherautók, kóberes munkásszállító kocsik sorába álltak be. — Jenei öcsém, utazott-e még így? — Kacagni fog most Lázár bátyám, de én mindég így utazom ... csúszós utakon, félig-meddig a levegőben ... — Veszélyes egy út. — Az. És háládatlan, Lázár. De utazás ... Ha aláaknázott is, mint manapság Erdély majd minden útja ... Kijutottak a ködből; jobbra elmaradt a töpörödött, csapott tetejű utászház — mögötte hatalmas madárszárnyként tárult szét a Hasadék két oldala. Aki ezt az utat ismerte, márpedig Jenei igen, annak nem volt újdonság a folyó egykori árterületét megülő, örökösen nedves levegő, karácsony közeledtekor különösen. A ködökön túl, az erdők alatt o falu, Jenei szülőfaluja. Csukott szemmel is odatalálna, akár a vak lovak. Jenei Vaskóban mindég megindult valami, valahányszor átpásztázhatta tekintetével ezt a környéket. Gyermeknek érezte magát újra és újra, ilyenkor iskolástarisznyája remegő combját verdeste — és szóltak, egyre csak szóltak a távoli harangok.
