Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
TÖRÖK BÁLINT A gyermek LASZLŐFFY ALADÁR Erdélyi tél Közhely, hogy a karácsony a szeretet, a gyermekek, a család ünnepe. Még a kommunista kurzus éveiben is így volt ez, legfeljebb jézustalanítva és íe- nyőfásítva. Mármint a nevében, úgy is, mint fenyőfa- ünnep. Hála istennek, ezen már túl vagyunk. Néhány éve már jöhet a Jézus ka, de jöhet a Télapó is, vagy egyszerűen megajándékozhatja ki-ki azt, akit szeret. Igen, ez a szó köti össze a különböző jelleggel ünneplőket, s akárhogy is van, ez mégiscsak visszavezet Jézus Krisztushoz. Miként János evangélista mondja: „Ügy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Karácsony ünnepe azért lett a gyermekek ünnepe, mert hiszen ők a legszeretetreméltóbbak, de még inkább azért, mert e napon született a legdrágább gyermek, „a Megváltó, ki az Ür Krisztus, a Dávid városában”. A bölcsőbeli Jézust szeretettel vette körül édesanyja, Mária és József, a pásztorok és a napkeleti bölcsek. A kisded Jézus iránti szeretetből azóta is jut minden kisdednek. Jézus Krisztus — a keresztyének hite szerint — a legnagyobb ajándékot jelenti a világ számára: a megváltást, az örök élet misztériumát. Nem minden újszülött jön ilyen gazdag ajándékkal a világra, de mindegyik gyermek ajándék. Hogy mit hoz magával, azt a születés utáni percekben még nem lehet tudni, de az bizonyos, hogy minden kis élet rejt magában valami titkos ajándékot. Tudjuk, hogy a mai „jóléti” társadalomban vannak, akik nem kíváncsiak erre az ajándékra, sőt magára a gyermekre sem. Még olyanok is vannak, akik eldobják maguktól: ki a gyermek megszületése után, ki meg már előtte. Csak sajnálni lehet ezeket az embereket, mert akár szegények, akár gazdagok, valójában koldusszegények. Lehet, hogy nagyobb, szebb, kényelmesebb lakásban laknak; lehet, hogy jobb, finomabb ételeket esznek; lehet, hogy gyorsabb és 6zebb autón utaznak; lehet, hegy több és messzibb tájakat járhatnak be; lehet, hogy gazdagabbak, több drágasággal, arannyal- ezüstlel rendelkeznek; lehet, hogy senki nem zavarja szabadságukat, mindez lehet, mégis szegények, mert sohasem hallhatják azt a mennyei muzsikát, mely akkor tölti be szívün- ket-lelkünket, amikor gyermekünk kicsiny kezével megérint, s azt mondja: édesanyám, édesapám. A szülők számára legnagyobb ajándék, legdrágább kincs a gyermek. Azt írtam az imént, hogy minden gyermek hoz magával valami ajándékot e világra, de hogy mit, azt nem tudjuk a születéskor. Hogyan tudjuk hát meg? Nagymértékben tőlünk függ, hogy egyáltalán megtudjuk-e valaha is. A gyermekből éppen a mi, eleinte ápoló-gondozó, majd később oktató-nevelő munkánk eredményeként kerül napfényre az a titkos ajándék, ami életünk legszebb pillanataival ajándékozhat meg. Általában igaz Madách kérdése és válasza: „Nem messiás-é minden újszülött ,.. s csak később fejük a szokott pimasszá.” Hála istennek, nem mindig. Hogy mikor nem, arról nyújtok át két kis történetet a kedves olvasónak — karácsonyi ajándékként. Egy kisfiúról szól az első Tavasz volt, az iskolai kirándulások időszaka. Az 56-os forradalom leverése és az üldöztetés évei után alig hitték a szülők, hogy van keresetük, van betevő falat a gyerekek számára. A kirándulásra kellett volna valami kabátka a fiúcskának, lemberdzsek, ahogy akkoriban hívták. De nem volt rá pénz. A mamának támadt egy ötlete. A szekrényben hevert egy örökölt, úgynevezett millepoints (milpoen) anyagból készült öltöny, amit bizony már a férje sem tudott hordani, annyira viseltes volt. De egy édesanya számára nincs lehetetlen. A nadrág és a kabát használható részeiből csak összeügyeskedett egy kis kabátkát. Igaz, nem éppen gyereknek való volt az anyag mintája, de a kisfiút ez nem zavarta, boldogan figyelte édesanyja ujjainak fürge mozgását. S mikor kész lett a nagy mű, boldogan kiáltott fel: „Olyan büszkén fogom hordani ezt a lemberdzseket. Hogy ilyen ügyes édesanyám van!” A másik történet egy kislányról szól. Szülei úgy gondolták, jó, ha megismeri a pénz értékét, ha megtanul gazdálkodni vele. Zsebpénzéért meg kellett dolgoznia: az ő feladata volt édesanyja cipőjének a tisztítása. (Persze ha nagyon sáros volt az a lábbeli, anyuka csak elvégezte helyette a munka nagyját!) Az volt náluk a szokás, hogy az osztálykirándulások költségeinek egy részét neki kellett fizetnie a zsebpénzéből. Az egyik évben néhány nappal a kirándulás előtt séta közben édesapjához fordult: — Apa, a többi gyerek az egész kirándulási költségei a szüleitől kapja. Megálltak. A férfi gyorsan gondolkozott, mit is feleljen. Azt nem mondhatja, hogy pedagógiai megfontolásból csinálják így, meg hogy megtanulja értékelni a pénzt. Ezért csak ennyit felelt: — Kicsi lányom, mi — sajnos — szegények vagyunk. (Ez tulajdonképpen igaz is volt, de azért any- nyira nem, hogy azt a pár forintot ne bírták volna elviselni.) Alvó ingázók. Ha még élnek ölében ennek a fehérnek. Billen a váll, a kucsma gyökken. Gyűlnek az utak félkörökben. Ködöt kaszál az ablaktörlő. Néha az álom idegőrlő, néha az ébren alvók álma. Gyűlnek a hadak Kolozsvárra. Hajnali hideg holdvilágon zötyög az autó a tájon jóval a hanghatáron innen. Mégis széthullna benne minden, pár tucat zsibbadt legfőbb érték. A szállítmányt időre kérték s a bekecsek makacs hatalma mint régi páncél összetartja Rajzol a köd: szenét ropogva nyeli a táj, hozzá van szokva, eltűnik ez is. az is árván, a látványok tündér határán semmivel osztozunk a kincsen: legfennebb nem lesz, ami nincsen, gépkocsiabroncsokhoz képest gumiztak nagy békekötések. Vendég elé csörren a szarka, istálló már a kastély sarka, a vakolat is engedelmes, csak díszlet volt, húshagyó jelmez, a kőbevésett évszám állig penészes hazugságban mállik; a múlt, a rég megkezdett boglya a bambulás fülét befogja. Olcsó pálinkabűz a ködben, Billen a váll, a kucsma gyökken. Nem volna csoda, ha mint régen rabszolgahajók belsejében néhányon csak úgy belehalnak. Hathengeres párnás hatalmak! e festői rongycsomók nevében ígérget mindennap az éden? Nagy papír-ég a mi világunk. Mint reggel mindig — nekivágunk, nem vár harag, nem hajt a szégyen tizennyolcán vagy negyvennégyen'.',1 Változatosság, hogy az esték vödrében is fehér a festék, elázott, mint a rendes térkép rozsdás hegyláncain a vérkép. Sikoly a tűz mögött a parton; hol falu volt, fehér a karton, seregek csatakiáltása előtt a szálfa-évek rácsa. Tagadtak, tiltottak, temettek, ha voltunk észtek, lettünk lettek. A kép mögé, ahol ha élünk, Európa vonul ki vélünk. De viszünk szemet, fület, orrot, mely előtt mint a cefre forrott a sors mindig kedvetlen éjén, nagy barokk bolthajtások mélyén minden, ami csak üt a borra; szükség lehet még ilyen orra, szükség lehet még ilyen szemre valahol, gyermek-végtelenben. Ködöt kaszál az ablaktörlő. Nem az a csend az idegőrlő, nem ez a benzinbűz a káros, melyet lenyel, beszív a város, melytől talán jövő tavaszra a klorofill fehérre aszva tör fel az erdélyi mezőkön, mint régi báj megőszült nőkön. A kislány csillogó szemekkel nézett föl apjára, s csak ennyit mondott: — Apa, én szeretek szegény lenni! Azt a boldogságot, ami a férJK szívét eltöltötte, csak ahhoz lehet hasonlítani, amit a lemberdzseket varró édesanya érzett, amikor fia a büszkeségéről szólt. Mindkét szülő a legnagyobb elismerést kapta gyermekétől: nevelésük helyességének igazolását. Hanem amaz, a ködből omló, mely álmosít, akár a komló, mely részegít, orvul elaltat, legyőz, meggyőz, hogy te akartad. Most fülelj, még valami hallszik, most vigyázz, megfagy ki elalszik. Most nézz szemébe a fehérnek. Alvó ingázók ...De még élnek. ZÁSZLÓS LEVENTE Szürkület Persze akkor még nem voltak a szülők olyan gazdagok, mint a mai nyomorgó időnkben, s a gyerekek sem voltak olyan „igényesek”. A történetünkben szereplő kisfiú és kislány szülei bizonyára nem dugdos- ták reggelenként csemetéik zsebeibe a százasokat, de törődtek, foglalkoztak, együtt éltek velük. Ismerték problémáikat, megbeszélték örö- müket-bánatukat. Egyek voltak a szeretetben. Abban a szeretetben, amit a Megváltó karácsony szent ünnepén hozott az emberiség számára. Füröszd meg arcom égi fényben csönd és szeretet hatalmas őre! Állok, riadtan szimatolva a láthatatlan jövendőbe. Elszáradó fű sírdogál a gutaütött fák alatt; begörbülnek az ujjaim, hamut szór rám az alkonyat. Halott vizek tükrébe nézek: keresném egykori csodáit, — de eltűnnek a hegyek is: szétporlik a bazalt s a gránit. Merre járhatsz, nagy Hallgatag; elindulok én is sután, te érthetetlen Türelem, elsüllyedt lábnyomod után. KEGYELMI AJÁNDÉK Mint koponyán a varratok, úgy függenek össze az élet dolgai A napok és a tettek, de még a szándékok is egymásba ízesülnek, így alkotva egésszé esztendőt, jellemet, életet. • Ebből a szétbogozhatatlan egymásra utaltságból nem emelhetünk ki egyetlen napot sem úgy, hogy az ne venné át az előzők, és az őt követők ízét és illatát. Ezért hát ünnepeink is olyanok, amilyenekké hétköznapjainkon formáltuk őket. Hiába szeretném én e szent karácsony ünnepén hangszálaimat szelídre és szeretetteljesre hangolni, hogy ki elolvassa majd ezt az írást, velem együtt, a jóság, a szelídség és a megbocsátás örömével rezonáljon rá, nem megy. Nem megy, mert bár voltak szelíd és jóságos, megbocsátó és türelmes napjaim is, amazok, amelyek a gonoszság, a makacsság és kérlelhetetlenség jegyében teltek, e csodás ünnepig hatóan itatják át, s vérzik be az előzőeket is. Okom, e szent napon, mégis sokkal kevesebb a kesergésre, hiszen a karácsony, a hívő emberszámára a kegyelem ajándékát is felkínálja, megváltva öt a szeretetlenség gyötrő terhétől. S immáron, csupa jó szándékkal telten maga is alkalmassá válik a türelem és a kegyelem gyakorlására. A nagyszerűségében semmihez sem fogható élet így válik e napon tulajdon nagyszerűségünk bizonyítási lehetőségévé. Az élet dolgai összefüggenek, mint koponyán a varratok. A jobb és a bal, az elülső és hátulsó falak ízesülésével válik csak teljessé az a csontcsésze, amely értelmünket, agyvelőnket tartja. Életünk értelmét, az építő szer etetet is hasonlóképpen nem a széthúzás, a szétesés, hanem a valahány tMali egység biztosíthatja csak. Paizs Tibor CZEGŐ ZOLTÁN Kiknek szent az emlék? Mi tagadás, a magyar ember sem félisten. Azt vl. szont hol derűsen, hol bosz- szankodva kel! beismernem, hogy ha nem is vagyunk félistenek, akkor is hasonlítunk végtelen türelmünkben ma az istenekhez. Amennyi szennyet, vádat, hazugságot ránk aggatnak mostanság a szlovákok, románok. azt fölsorolni is lehetetlen és fölösleges. Mi nem azt mondjuk ma, hogy a sas nem kapkod legyek után, mert hiszen ha nem is érezzük magunkat megfáradtnak (nemrég egy román ismerősöm, írókollégám magyarázta halálos komolyan, hogy értsük meg végre: a magyar nép elpu- hult, és a föltörekvő, életrevaló s életerős népeknek, mint pl. a román, azoknak hámük újabb kori történelmünkben könnyen a hárs; mikor Trianont és a kegy- meg birtokosztó játékos nagyhatalmakat helyeztem előtérbe a nagy Románia kialakulásában, éppolyan dührohamot kapott, mint a legutolsó neofasiszta vátrás politikusuk), megcsonkfttatásunk után mégis háborút kezdtünk 1956-ban a nagy békebástya, a Szovjetunió ellen, s az a forradalom cseppet sem hasonlított a Temesvárról elorzott és Bukarestben kiherélt romániai 1989- eshez. Nem vagyunk a jelen történelmi sasai, ám a türelmünk végtelen, és erről tűnődöm itt Budapesten, járván a Petru Groza rakparton föl és alá. A sirályok illannak északra, délre a Dunán, akár a politikai rendszerek és politikusok Romániában, ám egyetlen dolog, egyetlen kötőhabarcs, a magyargyűlölet mindig összeköti őket. Groza Péternek hatalmas szerepe volt a második világháború után a romániai magyarok nemzetiségi jogainak befagyasztásában és megfoavasztásában. A rakparton (Budán) még ott van a neve most is. Nemrég a Váci utcában emléktáblát helyeztek el annak a háznak az oldalán, melyben egy román lap működött a század végén, s ott közölték Eminesc.v írásait. Eminescu „Európa szégyenének” nevezte a magyar népet, amelynek nincs kultúrája, tisztességes nyelve, mindent a németektől vett át stb. És hogy a román határoknak a Tiszáig kell húzódniok, tehát Debrecen s onnan a kanyargós-jelképes magyar folyóig minden föld Romániát illeti... És ott az emléktábla, a tavaly állított, Demszky Gábor főpolgármester uralkodása idején, amikor nem március 15-e volt a fontos és nem a magyar nép végre föllobbanó önismerete, hanem „a cigányság, a zsidók helyzete Magyarországon”, melyet a legtürelmesebb magyar kormány (Antall József) ugyebár nem képes megoldani az ellenzék kedve szerint... Mementótáblák Illegnek országszerte, emlékeztetnek kommunista vezérekre, olyan házakon díszelegnek, melyekben egykor üléseztek Schlézingerék a nemzetközi kommunizmus nagy dicsőségére, és emlékeztetnek a táblák Eminescura, Petru Grozára. Hát csodálkozunk azon, hogy ma is „budapesti látogatással” fenyegetőzik a Vatra Roma- neasca, ha ki merjük ejteni azt a szót, hogy Erdély?! Arról nem is beszélve, hogy „Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk”. Járom a világot, sántán, figyelőn, és nem tudok hallgatni még, pedig a csöndre idomítani annyit igyekeztek, s annyian! mm
