Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
KARÁCSONY íiüs Balaskó Jenő Leteszem a fegyvert Történetek 1848—49-ből (részletek a készülő könyvből), Drága Csillagom! Az itteni hadi események nem igen engedtek időt a tollforgatásra, de most pár óra i-’őm engedi, félig átfagyva, karácsonyra várván, Győr városában megszállván, néhány gondolattal magamat ajánlani szívedhez. Én, békés indulatú lévén, katonaságra hajlamot magamban sohasem éreztem, de másrészről hazámat szeretem, s nemzetem védelmére mindent megtenni nemcsak kötelességem, de szívem vonzalma is. Amikor az uradalmi székhelyről a hadfogadó tisztekhez indultam, a papiak előtt menvén a plébános az ablakon kikiált: „Hová, hová?” — „A városba megyek, honvédnek állani!” — „Honvédnek? Hiszen itt biztos kenyere és jövője van.” — „A hazám iránti kötelességből!” — „Haza? Mi a haza? Ez valami indefinitív dolog.” Nem tudtam mit felelni rá, csak bensőmben éreztem, hogy a haza valami nagyon fontos valami, nagy kincs, melyért önmagamat örömest feláldozom. Pestre késő este érkeztem, az Üjépületbe mentem, ott volt a tüzérség elhelyezve. közibük vágytam beállni. Feleskettek V. Ferdinand királyra és az alkotmány iránti hűségre. A közszolgálat őrállásból, szakácskodásból, asztalok, lócák dörzsöléséből állott, az árnyékszékek dörzsölését is emlegették, de ettől megmenekültünk. Gruber József hadnagy közölte az örvendetes hírt, hogy Jellasics horvát bán serege ellen indulunk. Másnap Martonvásárra, majd Velencére, majd Fehérvárra mentünk, itt láttam először és utoljára Vasvárit, mosolygó kedves arcával ellentétet mutatott az oldalán himbálózó széles pallos. Tábornokaink, Móga és Holtsche, a szőlők között tanyáztak, közkatona módjára, sátoruk se volt. Szeptember 29-én a kanócok meggyújtattak. A csata se- . regünk jobb szárnyán kezdődött, énekeltük ’Vörösmarty magasztos Szózatát, ezután az ágyúk mind .»sűrűbb moraja közt rá- kezdtünk a Hajtogassuk a kancsókat címzetű dalt, amit Éljen a haza! kiáltások követtek. Már délután volt az idő. a jobb szárnyon a lövések gyérültek, az ellen ágyúi elnémultak, hátrébb húzódtak, tüzelésük sem emberben, sem állatban — kivéve egy huszárlovat — kárt nem tett, egyedül egy kerékből két küllőt kitört egy golyóbis, hátrább egy nemzetőr állt, aki a földön forgó ágyúgolyót lábával akarta megállítani, de az leszakította a sarkát. Majd szerezsánok rohantak elő a szőlőből, de nem értek el bennünket, mert mindkét oldalról heves ágyútűz fogadta őket, így ordítozva visszavonultak. Borzasztó, de bennünket gyönyörködtetett embertársaink szörnyű halála, sokaknak kínlódása. amint felállni avagy mászni próbáltak. Győzelmünk után Holtsche tábornok ellovagolt soraink előtt, és ujjait szájához emelve elismerését küldte felénk: „Jeden a puszi!" Érzékenykedésem első és utolsó volt a hadjárat alatt, szívem mindinkább elfásult. Egész éjjel szakadt az eső, lefeküdnünk nem lehetett. Jellasics a fegyver- szünet örve alatt Fehérváron át Bécsnek szökött mi követtük őt Bábolnán keresztül Győrnek, onnan Parandorf alá. Seregünk igen tarka volt, meglát szott, hogy rögtönözve van a nemzetőrök különféle öltözetben, a legkülönfé lébb csákókban, katonakö penyben és saját fövegben cifra szűrökben, kaszává vagy lándzsával, még tisz ta zsidóságból is alakul két század, saját polgár ruházatukban és a legkü lönfélébb fövegekkel, d mind saját puskával ellát va. A tábornokok iránt ke vés bizalommal viseltet tünk, magunk között csak liszteszsákoknak gúnyol tűk őket. Párendorfba érkezve tá borba szálltunk, három hé tig ott időztünk. Ekkorr már az osztrák császá pártütőknek nyilvánította a magyarokat, ezért a ka tonai elemek határozót pártállásra kényszerültek. A tábori életnek legregé nyesebb része a kora reg geli felébredés. Éjjel mél csend uralkodik, a sötél séget a csillagok és a ki alvófélben lévő tűzhelye villogása ékesíti. Kora ha; nalban a csendet huszáro trombitálása kezdi élénk} teni, egyszerre és külön külön egymás után hang zik a rivallgás, magaszto benyomást kelt a lélekben Most búcsúzom, hol na folytatom, nyugodni téré! vélem lészesz az éjszaká és szent karácsony ünne pén! Kelt Győrött,. 48-ban é december havában: 23-án ölellek: Gyurid. Legyen c néhány sor, karácsonyi gyertya barátom édesanyjának halálakor, aki mostani vigíliánk előtt húnyt el néhány nappal. Legyen szentestéi emlékezés és imádság édesanyám sírdombjánál is. Az örök világosság fénycskedjék nekik. Népes családom gyakori nevetésére váltig hangoztattam, hogy az egész évben a legszebb hónap a december. Három nagy ünnep Is van ezekben a napokban. A Mikulás, a disznóölés és a karácsony. A magam módján a profán ünnepet és az áhítatos csendet kisfiú módjára össze- zagyváltam. Örültem fontos felismeréseimnek és persze zajos sikeremnek. Ezek voltak az ’50-es évek. A rosszkedvű, tüskés északi vá- városban, Miskolcon mit is tudhatott egy vásott, rossz kisgyerek a munkásosztály és a kommunizmus diadaláról meg a nélkülözések nyomorúságáról. Szépek voltak, és reménykedőek az ünnepek; jó volt a meleg szoba és jó volt a nagy evéssel járó disznóölések izgalma. 1951-ben is beköszöntött o nagy hónap: december. Jöttek az ünnepek. Nálunk a Mikulás mindig ötödikén jött, este 6 órakor. Mi öten. testvérek, zajos izgalommal vártuk az ablakba kitett cipőkbe a zörgő-csörgő ízép, piros csomagokat. Vártuk akkor is, 1951-ben. Mi, a reménységben biztos gyerekek, pontosan 6 órakor az ablakhoz rohantunk. Egyetlen alma volt a cipőnkben. A testvérek cipőiben is. Én sírva fakadtam a döbbenettől. Pici hú- gocskám keseregve keresgélte apró cipőjében a szaloncukorkát. A nagyok: nővérem és bátyám kényszeredetten vihogtak — bé1IARSANYI ISTVÁN Istentisztelet orosz földön A szerző 1942 nyarán a huszonharmadik tüzérezred tisztjeként Kassáról vonult az orosz frontra. A doni poklot túlélve magával hozta naplóját, és megírta visszaemlékezéseit, amelyeket' hamarosan folytatásokban közreadunk. ízelítőül egy rész a visszaemlékezésekből: Nemsokára kilenc óra ... A szétterült falu minden részéből fegyelmezett szakaszok közelednek a falu középpontja felé. Istentisztelet lesz. Katonai istentisztelet. Külön a katolikusoknak, külön a protestánsoknak. Nagy tömeg van már együtt. „Gyülekezet”. Gyalogosok, tüzérek vegyesen. Istentisztelet orosz földön! Milyen különös íze van így együtt ezeknek a szavaknak! Hiszen felvonulásunk alatt is bőségesen meggyőződhettünk arról, hogy ennek a földnek mai urai az Istennek sehogy sem akartak otthont adni. Isten és szovjet, Sztálin és templom, gyermek és ima! Milyen idegen, egymást kizáró fogalmak ezek. Éppen olyan idegenek, mint amennyire nem idegen egymástól az orosz lélek és a vallás, az orosz ember és a misztikum. Most szinte valami különöset várunk a ránk következő élménytől. Mise, istentisztelet orosz földön ... Már a környezet is megragad különösségével. Amolyan községi főtérfélén gyülekezünk. Nagy, gondozatlan, fűvel benőtt, „senki földje” terület ez. Körös-körül — itt is. ott is — rendezetlenül, jellegzetes orosz házak. Fatákölmány, rozzant szalmatető, nem nyitható ablakok. Kerítés sehol. Kert, kerítetlenül, csak némelyik mellett. A tér közepén durva, ácsolt gerendaemelvény. Néhány lépcsője düledezik. Ferdén áll az egész alkotmány. Népgyűlések alkalmával erről az emelvényről lázították, békítgették, biz- tatgatták a népet a politikai demagógok. Az emelvény mellett Lenint ábrázoló hatalmas méretű gipszszobor roncsai. Hogy a falu népe tette-e azt ilyen csúffá — az első adandó alkalommal —, vagy pedig a bevonuló katonaság, azt nem tudjuk. Mindenesetre így is eléggé beszédes a roncs a maga hatalmas arányaiban, lefejezett- ségében. Sok-sok példányban készített figura volt ez — Potemkin alkotása —, de torzómozdulata, „fejetlensége” sok mindent elárul nekünk, misét váró magyar katonáknak. De nemcsak katonák gyülekezünk. Egyre többen közelebb húzódnak a falu lakosai is. Nem tudják ugyan, hogy mi készül itt, de békés szándékot olvasnak le a fegyvertelen katonák arcáról. Megjön a pap is. Asztalt hoznak. Tábori takarót borítanak rá. Majd előkerül egy rögtönzött oltár is. Egyszerű minden, de a lényeg, a lélek és az erő benne van. Megkezdődik a mise, felhangzik az ének. Magukba szállnak a kemény katonák, meghajtják fejüket. Gondolatuk bizonyára otthon jár. A kis falusi templomban. Ahová sokszor talán nem is elsősorban a mise kedvéért meritek. — Milyen jó most itt, orosz földön, újra hallani az érthetetlen, de ismerős latin szavakat... Milyen jólesik letérdelni a füves földre. Keresztet vetni. Olyan megható, olyan magával ragadó most mindez. Az orosz házak előtt kuporgó, napraforgót rágó és egymást tetvésző muzsikok is feszült figyelemmel lesik a szertartást. Az első csengőszóra az idősebbek leveszik sapkájukat, az asz- szonyok felállnak. Csupa alma láttán sírvafakac tam. Anyám vigasztalt majd csak kijön a kórházból Gizi nénéd, és jobbra fordul a világ. Nem értettem, mi köze Gizi nagynénimnek a Mikuláshoz. Mígnem Anya elmagyarázta: az ajándékokat mindig Gizi vette, a Mikulás meg áldást adott rá. A család decemberi ünnepi rendjéhez az is hozzáA narancsbaba kekölcsönt jegyeztettek a Mikulással, ezért nem futotta csomagra. Testvéreim közül csak középső nővérem nem sírt, nem viccelődött — hanem hallgatott. Szorongással vártuk a karácsonyt. Már féltem: nem lesz karácsonyfa sem. Késő esténként kihallgattam édesanyám és édesapám konyhai beszélgetését. A tanács nem enged fenyőfát árusítani , a városban. Azt mondják a gyáristáknak, az agitátorok, hogy a karácsony a klerikális reakció ünnepe. Az ünnep másnapján dolgozni kell menni. Szörnyűséges napok voltak ezek. Álmaimban mindig csak azt hallottam: Nem lesz karácsony. Nem lesz karácsony! Felfordult a világ. Amikor Mikuláskor az egy szem tartozott, hogy a Jézuska angyalai este 7 órakor csöngettek. Istenem, megszó- lal-e a csöngő?! Hazajön-e Édesapám a szolgálatból?! Boldog Isten. 40 évvel ezelőtti történet. Illátokat és fényt idéznek. Kopogás az ablakon, mindannyian talpra ugrunk, mert meghallottuk: Apa mindent bearanyozó meleg baritonját. Igazi karácsony: megjött , Édesapa! Karácsonykor elsőként mindig Apám lépett a szobaajtóhoz. Akkor is így történt. Életemben nem láttam még annyira gyönyörű. kecses karácsonyfát. Később derült ki, hogy . jóságos kezek seprőnyélbe fúrták a valahonnan szerzett fenyőágakat. A köny- nyeimét nyeltem, amikor Apám Lukács evangéliumát kezdte olvasni: „József tehát elment. Ga-lilea Názá- ret nevű városából, Dávid városába, a júdeai Betlehembe, hogy följegyeztesse magát Máriával, feleségével együtt, aki áldott állapotban volt. Miközben ott-tar- tózkodtak, elérkezett Mária szülésének napja. Megszülte elsőszülött fiát, pólyába takarta, és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson.” Dehogy hallgattuk mi már az Ojszövetség szavait. Sóvár tekintettel a seprőből készült karácsonyfa alatt vizslattunk tekintetünkkel. Megtaláltam a nekem szánt ajándékot. Rózsaszín selyempapírba csomagolt valami várt rám. Remegő kézzel tapogattam a meglepetést. Feje volt. Törzse volt. Piszkafa lábai voltak. Soha nem láttam ilyet, illatát ma is érzem. Egy narancsbabát tartottam á kezemben. Mandarin volt a feje, narancs volt a törzse, mazsolából volt a szeme, orra és a hasán a három gomb. E szomorú karácsonyon láttam életemben először aranyló-szép, illatos narancsot. Drága, jó kedvű karácsonyi Jézus! Adj gyerekeinknek boldog, narancsbabás karácsonyokat, jó szüléinknek mennyel karácsonyfádnál örök békességet és derűt. Győri Béla figyelem minden arc. Másodszor js térdre omlik a miséző hadsereg. Az idősebb oroszok sem tudnak ellenállni. — a gyermekek, akik még soha nem hallottak Istenről, nem éltek még át istentiszteletet, tanácstalanul, bambán bámulnak körül. Nem tudják, mi történhetett itt ezzel a sok emberrel. Magyar katonával, orosz paraszttal. De a varázs őket is megfogja. Ők is térdre ereszkednek, s csodálkozva figyelik apjuk, anyjuk különös viselkedését, keresztvető mozdulatát. Vége a misének, a szent áldozásnak. Ismét felhangzik az egyházi ének. Majd utána a himnusz. Mindez orosz földön. Sztálin országában. Ledöntött Lenin-szo- bor, nyomorult, szalmafode- les orosz viskók között térdeplő. keresztvető orosz férfiak és asszonyok, tudatlanul is megragadott orosz fiatalok gyülekezetében. Szegény kijátszott orosz nép! Elvették földjét, elhajtották marháit, elködösítették eszét, behálózták szivét, s ráadásul elrabolták tőle hitét, vallását, istenét is. Pedig ennek a népnek kell vallás és hit, kellenek papok és kell szertartás, kell egyházi ének és kell tömjénfüst. S valahogy az az érzés támad bennünk, hogy ennek a népnek lesz még egyszer földje, lesznek jószágai, s a fekete föld neki js fog valamit teremni. Lesz hite, lesz vallása, újra felépülnek templomai, s lesz vezérlő istene. Lesz még ez a bűn télén nép boldog és megelégedett az évszázados állati sorban élés után. S talán éppen ennek a háborúnak a tisztítótüze hozza fel a boldogabb jövő hajnalát. Ezek a gondolatok kergették bennem egymást 1942. július 19-én. egy orosz faluban, a ledöntött Lenin- szobor mellett tartott katonamisén. SÁRKÖZI GYÖRGY Szépségek s fájdalmak anyasága Titkosan, mint a fiatal lány, ki leejti ingét a csobogó Holdsugarak hullámai közt s elnézi félős, dobogó Szívvel magát, hogy látni-e már bűnbeesése szörnyű jelét S rejtett tejutak gyúlnak ki benne, feszítve sarkcsillagos kebelét. Titkosan úgy nézem magam, ha átcsúszva fekete nappalok Szíjjain derengő éjszakába magamra álmélkodhatok, S a csírázó, táguló világra, mely éledve mozdul szívem alatt. S alig mozdul, máris sikolt, s nő, kelő kenyérnél hamarabb. Ó. férfi-méhben foganó élet. belémhulló varázs-magok. Szépségek s fájdalmak anyasága, bűnös és dolgos másállapot! lm. örök teherben, örök szégyenben hurcolom a titkos gyermeket. Kinek már kinőtt minden foga, s’ kit világra szülni még nem lehet. Csobogó holdsugarak fényében elnézem sokszor belsőmagam. Mint bűnbesett fiatal lány, dobogó szívvel és boldogan, S holdnál sápadtabb félelemmel, mert tudom, hogy énbennem forog A kisded, kiért megindul a.csillag és útra kelnek a pásztorok.
