Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
KOSA CSABA CSUHITTOS Molnár Antal ki-kipillant a molnárház ablakán. Szemközt a malomház zsindelyét már ellepte a hó, a hársfa koronájából fehér vattacsomók hullanak alá. Kékül a délután. Fehér és szilvakék hullámozva olvad egymásba, s mintha folyóvá vagy tengerré oldódnának, hátukra veszik a malomházat. A Rábán az úszómalmokat ringatta így a víz a hajnali pára függönye mögött, vagy az őszi ködök takarásában. Rozsdás ujjaival a díszeket már felaggatta az öregember a gerendára függesztett karácsonyfára. Aranyba mártott dió és mogyoró — mikor is keverték ki utoljára az aranyfestéket? Még a háború, a második világháború előtt... Lobog a tűz a kemencében. Reggel gyújtott alá Molnár Antal, hirtelen támadt késztetéssel. Orrába illant a molnárpogácsa és a sült krumpli illata... Karácsony szent estéjén mindig azt ették az édesapjával. Pogácsa és sült krumpli tejfölös túróval. Tejföl, túró régen nincsen már a háznál, igazság szerint liszt még akadna. Nem nullás liszt, hanem bolti, de pogácsát abból is lehet gyúrni. Lehetne, ha kerülne valaki, aki meggyúrná, megkelesztené a tésztát. Valami asszonynép. De nincsen. Ré"es-rég nincsen. Az öregember leül az ablak alá tolt heverőre, nézi a tüzet. A tűz fel-fellobbog a falra, megvilágítja a csikótűzhely fölé függesztett olajnyomatot. Kossuth Lajos alakját. Ott áll a szabadságharc kormányosa a Duna partján, valahol Orsovánál, nem is áll, már belépett a csónakba, a lélek- vesztőbe. A válla fölött félfordulattal visszanéz Erdély bérceire. Ahonnan soha többé nem lesz visszatérés. Már Molnár Antal nagyapja és édesapja is itt fogadta az őrlető gazdákat, itt tárgyaltak velük a konyhában, Kossuth Lajos figyelő szeme előtt. Ilyen bíró előtt, mint a csónakba lépő, eszébe sem jutott senkinek, hogy ügyeskedjen, hogy eltagadjon néhány zsákot. Az alku, amely a búcsúzó Kossuth Lajos felügyeletével köttetett — szent volt. Lasan parázzsá roskadnak a fahasábok. Az öregember feltápászkodik, a forró hamuba rakja a krumplit. A szállongó illat majd jelzi, mikor barnul a krumpli héja, mikor lehet kivenni a fatálra, az asztalra. A borosüveg mellé. Sült krumpli novával. így lesznek együtt hármasban karácsony szent estéjén. No és negyedikként a kormányzó úr, aki meleg, barna szemeivel figyeli a karácsonyi készülődést. Odakinn már szakad a hó, kavarja, tépi, hordja a szél. Az öregember beleszimatol a levegőbe, s kinyitja a kemence ajtaját. A hosszú nyelű fakanállal rásodorja a krumpliszemeket a fatányérra. Itt-ott megfeketedett, megégett a hajuk, de így szereti igazán, így szerette az édesapja is. Es így ette a sült krumplit valaha Daraki Barnabás is... a nagyapja barátja, aki a szabadságharc leverése után a Berekben bujdosott. Az öregember kettévágja az első sült krumplit, meghinti sóval, megkeni disznózsírral. Fölséges lakoma, még tejfölös túró nélkül is. Rázendít, muzsikál az ördög a kéményben. Molnár Antal tölt a poharába. Míg hüdögél a krumpli, belekóstol a novába. — Egészségünkre! — emeli a poharát. Meggyújtja a karácsonyfa gyertyáit, beszippantja a fenyő illatát. — Még egy pohárral! — nyúl a borosüveg után. Por- hanyós, omlós a sült krumpli, inni kell rá. Elfogy az első üveg, az öregember kihozza a másodikat a kamrából. — Hadd lám. bírod-e még? — Hogyne bírnám! — s meghúzza az üveget. — És az egész butéliát? Fenékig! — Még csak az kéne, hogy kifogjon rajtam! Molnár Antal elereszti az üres borosüveg nyakát. Ahogy felemeli a tekintetét, az olajnyomat megbillen a falon. Megreccsen, a sarkoknál elválik a képkeret. A következő pillanatban Kossuth Lajos kilép a csónakból, és dacosan a földre toppant: — Nem! Nem megyek bujdosásba! Elakad a lélegzete az öregembernek. — Itthon maradok! — mondja a kormányzó. — Baj lesz abból, Kossuth apánk — szól fel ijedelemmel Molnár Antal a kormányzónak. — Miért? Ki űzhet el a hazámból? — Kemény idők járnak, Kossuth apánk! Jobb lesz elmenni! Egy időre mindenképp ... Kossuth Lajos mintha elbizonytalanodna. Tekintete találkozik Molnár Antaléval: — Ügy gondolod, fiam? Hát te is úgy gondolod? — Nem szívesen, de úgy... Tovább már nem mondhatja az öregember, mert dörömbölnek az ajtón. A fogdmegek! Haynau emberei! A császár kopói! — Meneküljön Kossuth apánk! — könyörög az öregember. — Meneküljön, amíg nem késő! — Az én életem nem számít! Csak a haza számít! Még keményebben zörgetnek. Molnár Antal a kisbaltáért nyúlna, de nem éri el. — Engedelmet a gazdától! — hallik kintről. Mégsem a poroszlók hát, mégsem a fogdmegek... Haynau pribékjei bedöntenék az ajtót, nem kéredzked- nének be emberi szóval. —* Ki lenne az? — kérdi az öregember-. — Vándorember! Aki a gazda segedelmét kéri! Molnár Antal meg-megtántorodva az ajtóhoz lép. Elhúzza a reteszt. — Bújjék be az úr! Lenyomódik a kilincs. Magas, hajlott hátú ember lép be. A fejét lehúzza, be ne verje a szemöldökfába. Havas a bundája, fehér a kucsmája, zúzos a szemöldöke, a le- hellete ráfagyott a lecsurgó bajuszára. — Adjon Isten jó estét! — Fogadj Isten! A vándor rázza magáról a havat. Előtűnik rossz gubája, fűzős bakancsa. A szakállból a jéggyöngyök még nem engedtek föl. — Honnan s hová? — kérdi a házigazda. — Sehonnan és sehová... — vallja be a vándor. Bizsergés járja át az öregembert a talpától a feje búbjáig. A nagyapja korában voltak ilyen emberek ... Járkálok, bujdosók, a vízi világ emberei... Nagy néha, kemény teleken az ítéletidő kivetette őket az erdőből, s beverte a falvak szélső házaiba. — Jót tenne egy kis forralt bor... Fölteszem mindjárt. — Megjárja így is! — néz a borosüvegre a vándor. Molnár Antal poharat vesz elő, teletölti a vendégnek. — Erősítésére a léleknek! — Tartsa meg az Isten a házigazda szokását! Kínálja a sült krumplit is a házigazda, s a hosszú ember nekivetkezik az evésnek. Az asztal fölé hajolva mohón falja a zsírral átitatott krumplit. Alaposan kiéhezett, alaposan megböjtöltette a téli erdő. Amikor belakott, újra iszik, s megjáratja a szemét a konyhában. A tekintete megállapodik az olajnyomatan. — Kérdezhetem-e, honnan ez a kép? — Kérdezheti — mondja az öregember. — A nagyapámtól. A vándor biccent. — Gondoltam ... — És miből gondolta? — Ha nem tévedek — kerüli meg a választ a vándor —, ha nem tévedek, az a férfiú ott a csónakban Kossuth Lajos! — Nem téved ... — Búcsúzik a hazájától. — Menekülnie kell! A vándor hosszasan eltűnődik. Lehajtja a fejét. — És a nagyapja — szólal meg sokára — honnan szerezte ezt a képet? — Vásárban vette. — Éppen ezt a képet? — Vízimolnár volt — mondja az öregember. — A szabadságharc híve. — Tudom! Most az öregember kapja fel a fejét. — ön fiatal ember! Nem tudhatja! Nem ismerhette a nagyapámat! „ — Fiatal! — nevet föl a vándor. — Hatvanéves múlAlbrecht Dürer: Álló apostol (1508) tam. De hát igaz, nem ismertem a nagyapját. Nem ismerhettem. Hírből csupán. Molnár Antal végigméri a magas embert. Járkáló? Bujdosó? S ha mégsem az? Ha gonosztevő, aki az erdőben húzza meg magát az igazságtevő büntetés elől? A kisbalta a csikótűzhely mellett, a fásláda oldalának támasztva. A magas ember hosszú karjával gyorsabban elérné, mint a házigazda ... — A nevét még nem mondta! — keményedik meg az öregember hangja. — Nem, valóban... Én annyi mindent tudok a nagyapjáról. A malomról, önről. — Vendéget faggatni nem illik. De azért... — Megbocsásson, kérem! Udvariatlan voltam. Neveletlen. A nevem: Daraki Barna. Mint akit fejen talál a nagyharang, megfordul a konyha az öregemberrel. — Daraki Barnabás vörössipkás hadnagy volt! Honvédtiszt! Ez nem tréfa! Megtiltom önnek, hogy visszaéljen ezzel a névvel! — Daraki Barnabás vörössipkás volt, igen! — A vándor lassan, tagoltan beszél. — Engemet pedig Daraki Barnának hívnak! — Véletlen névegyezés? Azt mondja? — Nem! Nem véletlen! Daraki Barnabás a nagyapám volt. Az öregember a zsíros sörényű férfira pillantott. Az árkok már odarajzolódtak a szeme alá, az orra mellé. Meggyötört, megviselt arc. Akinek ilyen az arca, mégsem lódíthat a legkisebb szemérem nélkül. — Ha nem veszi úgy, hogy gyanakvás ... Igazolhatná az állítását valahogy? A férfi a farzsebében kotorászik. Szakadozott, fekete bőrtárcát von elő, szétnyitja. Foszlott szegélyű újságlapot terít ki az asztalra. „Kossuth Lajos a csónakban. Búcsúzik hazájától.” A fakult kép kicsinyített mása a falon függő lenyomatnak. — Ez maradt rám — mondja a vándor. — Ez maradt a nagyapámtól. Moínár Antal álmélkodva veszi kézbe az újságkivágást. — Megkérem, hogy fordítsa meg! — mondja Daraki Barna. Az újságkivágás hátoldalán elmosódva bár, aláírás olvasható. „Daraki Barnabás.” És a dátum: „1870”. Az öregember szeme bepárásodik: — Mi lett vele? A nagyapjával. Azután, hogy eltűnt innen, a Berekből. Nagy lélegzetet vesz Daraki Barna, úgy kezd hozzá: — Nem akart már bujdosni. Szégyenlette a bujkálást. Amikor a császár Magyarországra látogatott, rajtaütött. Meg akarta bosszúlni a bajtársait. De hát egyedül volt. A kíséretben meg több százan. Rajtavesztett a nagyapám... — Megölték? — nyúl a szeme sarkához Molnár Antal. — Rosszabb! — Tehát elfogták ... — Elvitték vasra verve Olmützbe. Ott halt meg, rabságban. — És az újságkivágás, az aláírással? Hogyan került önhöz? — Elhozták a holmiját, ami megmaradt. Elhozták a családnak a szabaduló bajtársai. Az újságkivágás bele volt varrva a nagyapám gubájába. Amit most én hordok. Az öregember végighúzza az ujját a fürtös posztókabáton. Daraki Barnabás gubája ... Merre járt, honnan, micsoda kerülővel tért vissza Csuhittosra ... — Daraki Barnabás tehát idegen földben nyugszik..; — Idegenben — mered maga elé az unoka. — Hiába is kértük volna, hogy adják ki. Mire az édesapám kérhette, már a sírját sem találták a nagyapámnak. Jelöletlen sírba temették ... — Gyalázat! — horkan fel az öregember. — Ilyen idők jártak. Hallgatnak. — És Csuhittos? — töri meg a csendet Molnár Antal. — Rólunk honnan tudott ön? — A nagyapám bajtársától. Ö hozta meg a nagyapám utolsó kívánságát. Hogy az utódai keressék meg Molnár Antal vízimolnárt Csuhittoson. — A nagyapámat... — Így szólt az üzenet... De az édesapám nem jutott el Csuhittosra. Rám testálta ezt a látogatást. Az öregember újra tölt. Kezében a pohárral feláll: — Akkor hát, Isten hozta! Én megölelem önt. Daraki Barna! Kicsiny ember a vízimolnár, a válláig sem ér a vendégnek. Daraki Barna előzékenyen lehajol, hogy az öregember megveregesse a lapockáját. — ön itt mostantól fogva nem vendég! — Ne önözzön, arra kérem! Nevezzen Barnának, Antal bátyám! — Ha így akarod, rendben, fiam... Erezd magadat otthon! Daraki Barna megfogadja a jó tanácsot. Kinyújtja a lábát, kigombolja az ingén a felső gombokat. Szőrös mellkasa feketéllik. A szeme le-leragad, alig figyel már a házigazdára. — Jól van — mondja az öregember — most már eltesszük magunkat holnapra. Kívánja nagyon az alvást a vendég, egy szóval sem tiltakozik. — Hanem paplanos ággyal nem szolgálhatok... — Nem szoktam én ahhoz, Antal bátyám. Az ének is úgy szól, hogy: „Subám fejem alá tettem” ... — Célszerűen mondja — helyesel Molnár Antal. — Jobban nem is mondhatná — erősíti meg a vendég. Azzal a kemence padkájára teríti a gubáját, s a két kezét a feje alá téve elhever rajta. Nem telik bele egy perc, Daraki Barnabás vörössipkás hadnagy unokája hortyogva húzza a lóbőrt. Még egy perc és az öreg vízimolnár feje is az asztalra koppan.
