Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
A KATONASÍROK LEGYENEK A BÉKE PRÉDIKÁTORAI Fél évszázad után — méltó kegyelet Mesztegnyőn, a világháborúban egy parasztudvarban esett el egy német katona. Sírját azóta is faragott emléktábla, friss virág díszíti — A második világégés óta, közéi fél évszázadon át minden nemzet hősi halált halt katonáinak ápoltuk a sírjait, ugyanakkor nem tudtuk, hogy saját fiaink hol vannak eltemetve. A sztálini diktatúra kiszolgálói felszántották ezeket a nvugvóhe!veket, hazai vazallusai még az elsi- ratás jogát is megtagadták tőlünk. Erdős László ezredessel, a Honvédelmi Minisztérium személyzeti főosztály- vezetőiével beszélgetünk, akiről elmondható, hogy a német és magyar katonasírok felkutatásának egyik legfőbb hazai szervezője, irányítója. Így folytatja a gondolatot: — Ehhez azonban tegyük hozzá: minden tiltás ellenére a magyar nén ezekben az évtizedekben is teljesítette kegyeleti kötelességét. Hazánkban mindvégig érvényesült az az elv, hogy a halott katona ; nem ellenség, adassák meg neki a végtisztesség. A világháború során több mint egymillió magyar katona és polgár halt hősi halált idegen földön. Ahhoz, hogy elvárhassuk sírjaik gondozását, hasonlóképpen kell cselekednünk a hazánkban elesettekkel szemben. Ezzel nem csak szóban, tettekkel is eleget teszünk az 1949-es genfi konvenciónak, mely kimondja: az aláíró felek minden temetőt és sírt nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül — országuk területén — kötelesek gondozni és azok fennmaradását biztosítani. Márpedig ezt az egyezményt mi is aláírtuk. — Ennek a kegyeleti tevékenységnek legékesebb példája az NSZK. A kasseli székhelyű Német Hadisír- gondozó Népi Szövetség közvetlenül a háború után alakult. Állami és alapítványi támogatásban részesül. Argentínától Kamcsatkáig kutatja az elesett német katonák sírjait, alakít ki részükre méltó temetőt, több mint 26 országgal áll kapcsolatban. A sírfeltárások során a német halottak mellett eltemetett idegen nemzetiségű katonák kilétét is felderítik tudományos módszerekkel, és értesítik az érintett országokat. — Ügy gondoljuk, ezt a példát nekünk is érdemes követni. Milyen feladatok várnak ránk? Tudjuk, hogy hazánkban 55 ezer német és 220 ezer szovjet katona esett el. És most süssük le a szemünket: fogalmunk sincs róla, mennyi a hazai földben nyugvó magyar áldozatok száma ... — Magyarországi munkánk előzménye, hogy 1989-ben honvédtiszt társaimmal létrehoztuk a II. Világháború Tolna Megyei Halotti Alapítványt, és felvettük a kapcsolatot a német szövetséggel. Ez a kapcsolat egyébként a kommunista diktatúra alól felszabadult országok közül hazánkkal a legjobb. A Honvédelmi Minisztérium és a németországi szövetség között 1992. februárban jött létre a hivatalos kapcsolat- felvétel. A közös munka eredményeképpen megkezdődött hazánkban is a magyar—német katonai sírok feltárása, illetve a temetők kialakítása. A dokumentumok alap’án 75 százalékos pontossággal tudjuk, hol találhatók ilyen sírok. 1991- ben elsőként Székesfehérvárott. Hajmáskéren, Baján avattuk fel a magyar—német hősi katonai temetőt. Feltárást folytatunk a Somogy megyei Nagybajomban és Mesztegnyő területén, továbbá Literen és Veszprémben. Pest megyében is megkezdtük a katonai sírok felkutatását. Terveink szerint valahol Budaörs és Budakeszi térségében alakítunk ki temetőt. — Ezek a munkák természetesen pénz- és munkaigényesek, ezért meghatározott tervek szerint tárjuk fel a területeket. Most a Dunántúlon kezdtünk, utána következik a Duna—Tisza köze. majd Észak-Ma- gyarország és végül a Tiszántúl. — Katonai temetőink avató ünnepségén a legmagasabb állami és egyházi közjogi méltóságok adták meg a végtisztességet, részt vett Für Lajos honvédelmi miniszter és Lőrincz Kálmán vezérezredes, a Magyar Honvédség parancsnoka is. Elvünk, hogy az elesett katonát katonák kövessék meg és adják meg neki a végső tiszteletet. Ez ad a hadseregnek erkölcsi tartást, és alapozza meg a nemzet előtti tekintélyét. A német szövetség emlékérmén Albert Schweitzer gondolata olvasható: A katonasírok legyenek a béke prédikátorai. Fedezzük fel valamennyit, hogy az elkövetkezendő esztendők szentestéin szabadon loboghassanak a gyertyák a méltatlanul elfeledett hősök sírhalmain. Tóth Sándor A székesfehérvári magyar—német katonatemető Ügy volt az, hogy ötesztendős asszony voltam, s már a hetedik helyt laktam. Szegény urammal úgy voltunk, mint a madarak, összekőttünk, nem volt semmink. Oda akarok kilyukadni, hogy mivelhogy most karácsony jő, eszembe jutott az a valamikori karácsom’, amelyik nehéz volt, s mégis olyan igazi szép karácsony. Dolgozgattunk, mint szegény emberek. Isten kegyelméből egy kis disznócskát vágtunk, meg aztán a kicsi családomnak, a két gyermeknek úgy varrtam meg a kicsi ruhácskát éjszaka, hogy ne lássák: „Azt hozta az angyal”. Meg edénykét, amiből egyenek. Meg az uramnak is úgy csináltam meg az ingét, hogy ne lássa, tudjon örvendeni neki. Így aztán eljött a karácsony szombatja. Falusi asz- szony nem úgy-van, hogy kéznél van minden. Meg kellett süssek mindent: kenyeret, kalácsot. Hát felkőttem én még két órakor, megsütöttem a kenyeret, a kalácsot. Mikor a kicsi gyermekeim felkőttek. azt kérdezték: — Édesanyám, hányat kell még aludjunk, hogy jüjjen az angyal? Megsimogattam őket. megcsókoltam. Ki nem szereti az ő kicsinyeit? « — Tudjátok, mit? Nem kell többet, aludjatok, ma öste jün az angyal. Már járt is itt valahol, a kert alatt. Mikor mentem ki. nézzétek, mit kaptam: két csuprocskát, s a két csuporban két kicsi kalács. Nézzétek, milyen pirosra van sülve! Látjátok? Jók voltatok, szót fogadtatok, esténkint imádkoztatok, most nektek ilyen szép fényes hajú kalácsot hozott. Még melegecske. Kicsi butácskák, csak pislogtak rám, tartották a kicsi tenyerüket, beiéborítottam a csuporból a kalácsot. — Éesanyám, hát az angyalka tud ilyen szép kalácsot sütni? Beleharaphatunk? — Megkezdhetitek, persze, beleharaphattok, csak először meg kell köszönni a Jézuskának, hogy nektek ilyen előre küldött angyaliját. Hát szépen letérgveltek, persze az anyagos padló fel volt tapasztva, s a két kicsi elmondta az asztali áldást: — „Mindenek szemei tereád néznek, édes Istenem, te adsz eledelt alkalmas időben, te töltesz be minden élőlényt a te áldásoddal, ámen.” Akkor aztán akkorát haraptak a kalácsból, hogy még most is örvendek, ha rá gondolok. Csak úgy ropogott a haja a kis egérfogacskáik között. Aztán persze nem volt sok időm gyönyörködni, mert sok dolgom volt. Kellett készíteni az ünnepre, mert akkoriban úgy volt, hogy ünnep első napján nem volt szaRégi karácsonyok Elmondta: György Zsuzsanna bad semmit se készíteni, örvendtek, hogy estére megjön az angyal. Nem volt akkor karácsonyfa, mint amilyen a mai házakban, a városi blokkokban, hogy a földtől a plafonig. Honnét, honnét nem, az uram összeszedett vagy hat-nyolc fenyőgallyat, egy fára rádrótozta a fenyőgallyakat, még a végén én is azt hittem, hogy igazi karácsonyfa. Annak előtte való napokon olyan magamfőzte szaloncukrot csináltam, selyempapírt vettem, meg- vagodtam a szélit, belecsomagoltam a cukrot, s úgy tettem a fára. Megaranyoztam a diót, legyen aranydió is, hozott az uram mogyorót, piros almát, azokat is fölaggattuk a fára, ilyen volt az akkori karácsonyfa. Egyszerű viaszgyertyát agattunk reája, csillagszóró eszünkbe se jutott. A mai karácsonyfán sok a szaloncukor, csokoládé, viaszgyertya, csillagszóró, villanyvilágítású gyertyák. A karácsonyfa alatt rengeteg játék, de olyan közömbösen állják körül 1 Nagyon örvendtek annak az egyszerű ajándéknak: kicsi tányér, ing, csupor, kötény. A csuporban dió, alma. Uram is megkapta a maga ajándékát. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémeknek tudtam örömet szerezni. Minden volt, mint más háznál, csak éppen pénz nem volt. El voltam keseredve: mi lesz most, ha jönnek a kán- tálók? Tudunk adni nekik valamit? Elmentem öreg szüléimhez, megkérdezni: tudnak-e kölcsönözni vaj egypá'r lejt? Nem messze laktak tőlem. Mielőtt bekopogtam volna, megkérdeztem: — „Szabad-e kántálni?” Hallom édesanyám jól ismert hangját: — Szabad. Elkezdtem szépen az éneket: — „Betlehemes pusztán örvendetes hír van...” Ráismert a hangomra, s ott bent, reszketeg hangjukkal ők is kísérték az én kántálásomat. Mikorra elvégeztem a kántálást, elmondtam a beköszöntőt: ,.El jött a vendég, kit a világ vára, Magnyílt általa az egeknek vára, Az áldott csemete az égből leszálla. Értünk az Atyához kezesnek beálla. Számunkra adjon jó időket,, S áldással befolyó sok jó esztendőket.” Bément.em, megcsókoltam őket. Eldiskuráltunk, s elmondtam, hogy a kicsi karácsonyfa megvan, éjszaka az urammal feldíszítjük. Elbeszélgettük az efféle alkalomhoz illő dolgokat, de bíza nem volt lelkem pénzt kérni. Elköszöntem szépen, kívántam boldog felvirradást, s boldog ünnepeket. Indultam haza. Ahogy mentem keresztül a kerten, igen nagyon megkeseredtem. Megálltam, s kisírtam magamat atyásan. Kisírt szemmel értem haza. Szegény uram, amikor meglátott: — Zsuzsika, miért sírtál, fiam? Baj van apádékkal? — Dehogy van baj! — Akkor miért sírtál? — Sírt a bosszúság. Csak erősen hideg van, kicsípte az arcomat. Nem feszegette tovább a kérdést. Hát egyszer megzörgetik az ablakot — Szabad kántálni? Megreszketett a csontomban a velő. Uram rávágta: „szabad”. Hát elkezdik, hogy: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” — a kántálóéneket. Én meg reszkettem, hogy már én mit tudjak ezeknek adni. De amikor elvégezték a kántálást s a beköszönést, uram mondja: — Gyertek bét Gondolom: „Ennek ts elment a sütnivalója.” Há mért hívja bé ezeket az asszonyokat? De uram egy-kettő kivette a kalácsot az almáriomból, háromfelé vágta a három cigánynénak. Felment a hiúba, hozott egy tál diót, egy tál almát, beléöntötte a szatyorba. Meg voltak elégedve ők is. s ekkor megtelt az én lelkem is nyugalommal: lám csak, el lehet intézni, akiben jó érzés van. és szeretet. A három cigányné elment nagy boldogan, s én újból sírva fakadtam. — Mi baj van? Megint sírsz? Most már örömömben sírtam, hogy olyan embert rendelt nekem az Isten, akinek a nehézségekben is jár az esze. — Tudod, mikor jöttem haza, azért fakadtam sírva, mert nincs pénz a háznál. — Ö, fiam, amíg kenyér van, kalács van, van apróság, dió, hát szabad ezen búsulni? Akkor megtanultam, hogv a családban a legnagyobb gazdagság a megelégedés. Ha szegény is vagy, ha van megértés, annál nincs nagyobb kincs. Mert igen szegények voltunk, gyermekeink mégis boldogan emlékeztek az összetákolt karácsonyfára. Égyszer azt mondja nekem a lányom: — Édesanyám, miért nincs máma olyan boldog karácsony? Én most megcsinálok mindent: tésztát sütök, a karácsonyfa a földtől a plafonig ér. Csak nincs meg az a szeretet, csak a szeretetlenség. Miért van ez így? Erre nem tud felelni a világon senki se. Francisco de Zurbarán: Madonna és gyermek (1658)
