Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
„Az egyház annyira emberarcú! Ferenc atya épp a gardróbja előtt állt, és a reverendájával bajlódott, amikor beléptünk lakosztályába. — Csak a maguk tiszteletére öltöm föl papi ruhámat — mondta mosolyogva, miközben elénk sietett fogadásunkra. — Amúgy, a hétköznapokon, csak ingben és nadrágban dolgozom szobámban. Mondják is rám gyakran: milyen püspök az olyan, aki nadrágtartóban fogadja beosztottjait és vendégeit?!... Hát én ilyen vagyok... — fejezi be egy kézlegyintéssel rövid monológját az atya. Keszthelyi Ferenc váci püspökről, akit régről, még nagytétényi plébános korából ismerek, magam is megerősíthetem: ő egy ilyen „egyszerű” EMBER. Talán ezért is lett e hivatalosra tervezett interjúból afféle baráti, lelki, emberi beszélgetés, vallomás. — Milyen messze van Nagytéténytől ~ác? — Az életutam sokkal messzebbről indult. Eredetileg paptanárnak készültem. Az első kudarc akkor ért, amikor — a rend feloszlatása után — nem vettek fel az egyetemre. A csalódás mellett egy dolgot azért tisztán láttam: sohasem bírnám ki, hogy ne foglalkozzak gyerekekkel. Ez nekem olyan, mint amikor más levegőt vesz, vagy táplálkozik. Számomra ez jelent emberközelséget. Persze nem problémamentes dolog gyerekekkel foglalkozni, azt magam is tudom. Ezek a kicsik ugyanis nem mind angyalok, s nem is mind tökéletesek, de az biztos, hogy nagyon á- szorulnak szeretetünkre. Ezért „ugrottam fejest” a hitoktatásba. Mi tagadás, e vállalásomat nem nézte mindenki jó szemmel. Szerencsére valódi konfliktusaim sohasem voltak a hatalommal. Csináltam a dolgomat, jártam a rám bízott kis közösségeket, utaztam — olykor biciklivel is — órákat, ha kellett egyik foglalkozásomtól a másikig. Azt hiszem, az igazi örömöt az adta, meg nekem ebben a munkámban, hogy sohasem kivételeztem egyetlen tanítványommal sem. Talán az elesetteket, a zavaros családi háttérből érkezőket, a testi, fizikai fogyatékosokat, a szülő nélkül felnövőket szerettem különösen nagyon. Ügy vonzanak ma is ezek a kicsik, mint a mágnes a fémet. — Akkor Nagytétény, illetve az azt megelőző állomások kiteljesíthették a püspök atya élethivatását ... — Arra volt különösen jó ez a szolgálat, hogy ott, például Polgárdiban, Nagytétényben, Budafokon, Remetekertvárosban vagy Tárnokligeten sóikkal inkább testközelbe kerülhettem az általam oly rragyon szeretett kicsinyekkel. A plébános élete egyként ösz- szeforr a település életével, ahol szolgál. Együtt vásároltunk a piacon, az orvos, vagy a bolt után hozzám is be-bekukkantottak híveim ... Itt, bár tudom, ismét csak az isteni gondviselés irányította életemet Vácra, azért fáj, hogy kissé messzire kerültem az emberektől ... Akkor veszem ezt leginkább észre, ha például bérmálni megyek egy- egy megyei plébániára, s a gyermekek olyan rémülten néznek ráfh! Legszívesebben összepuszilgatnám őket, de nem tehetem! — Magam is megtapasztalhattam: ezt a fajta emberi közeledést a gyerekek önzetlenül is viszonozzák ... — így van. A gyerekek sokszorosan „fizetnek”. Hozzámbújnak, szétszedik a reverendám, amikor iskolába induláskor találkozunk az utcán, elém szaladnak .., Kell ennél több? — A szeretetteljes emberi kapcsolatokat nem szakította szét olykor-olykor a hatalom packázása, a tiltás, a nyílt gyűlölködés? — Furcsa lesz, amit mondok. de engem ez sohasem érdekelt. Biztos bántottak engem is, miként bántották az egyházamat, a paptársai- mat. .. Ám ezeket a sértéseket egyszerűen csak hátam mögé dobtam. Azokból az emberekből és kapcsolatokból merítettem erőmet, melyektől jót, szeretetet, baráti szót kaptam. S ez elég volt a „túléléshez”. Az pedig, hogy személyemet vállalt szolgálatom miatt hátrányos helyzetbe hozták, az egyszerűen nem érdekelt. Lényegében nem szerettek, de nőin is bántottak az elmúlt évtizedekben. — Még mindig a múltnál (Hancsovszki János felvétele) maradva! Mint nagytétényi plébános, ön felügyelte az iskolai hitoktatás bevezetését. Milyen tapasztalatokat gyűjtött össze, püspök atya, az elmúlt három esztendőben? Elégedett-e a szervezett hittantanítással a megyében? — Nagyon elszomorít, ha arról hallok, olvasok, milyen rosszak a pedagógusok. Saját tapasztalatból mondhatom: soha sehol nem kerültem összetűzésbe a tanárokkal. Sőt még a legkommunistább években is elégedett, jószándékú pedagógusokkal hozott össze a jó Isten. Ezért sem értem, miért látok folyton a televízióban, s olvasok az újságban csupa elkeseredett, haragos tanárról?! S ez annak is ellentmond, ahogyan az általam nagyra tisztelt pedagógusok az egyházi ingatlanok visszavételével kapcsolatban személyesen megszólaltak, véleményt mondtak. Ezekben az esetekben sem tapasztattam ugyanis türelmetlenséget, rosszindulatot. Bár magam sem tagadom: hallottam olyan iskoláról is, ahol csak a cégtábla új, az emberek régiek. Egy dolgot nagyon fontos lenne, hogy minden nevelő tisztán lásson: azzal, hogy egy gyermek hittant tanul, attól még nem lesz rosz- szabb. A papok sohasem neveltek a tanárok ellen, sőt odáig is elmegyek, hogy kimondom: a katekézist forgató gyermekek lehot- nek-lesznek a pedagógusok igazi kis'társai. — Mégis, mi szíthatja még ma is azt a nagyfokú egyháztól való viszolygást? — Áz biztos, hogy erre nem mi adunk okot. Sokkal inkább a vélt félelmek kitalálója a hibás abban, hogy elterjednek olyan tévedések, melyek aztán sok-sok ingadozó embert végleg eltaszítanak tőlünk. Végül is az egyház toleráns. Az egyháznak abban a helyzetben, amiben van, meg kell maradnia! A papok pedig nem konfliktusokat keresnek, hanem azok feloldásán fáradoznak! — Van-e elég segítője, szolgálója ehhez a célhoz az egyháznak? — Számomra rendkívül megrendítő, hogy minden előzmény nélkül ezrek és ezrek végzik el a civilek közül a hitoktatói tanfolyamot, jelentkeznek teológiára. Ez egyben a jövőbe vetett hitemet is élteti. Nagyon jó munkatársaink vannak a világiak között. Nélkülük talán el sem végezhetnénk munkánkat. Ugyanilyen szeretettel viszonyulok a pedagógusokihoz is. hiszen ők a legtöbbét azzal teszik, hogy szeretik, féltik, óvják, terelgetik a kicsi nyájat... — Valójában nagyon kicsi ez a nyáj, amelyet vallási szemlélettel terelgethetnek a pedagógusok... — Ezért sem értem a közvélemény részéről érkező támadásokat, azokat, hogy ;miért” s „mit követel az egyház”. Kérem, jelenleg az általános oktatásnak mindössze két százaléka egyházi kezelésű. Ebbe beleértendő a református, az evangélikus stb. Ugyanakkor e kis nyáj mérhetetlen örömöt okoz mindennapjainkban. Számomra nincs fontosabb az embernél. Amíg „egyszerű” plébános voltam, csak úgy „bratyiztam” az emberekkel. Ha összetalálkoztunk a boltban, biztos, hogy elbeszélgettünk egy kicsit... — Növekszik a nyáj, az számszerűleg — az anyakönyvek adatai alapján is kimutatható. Vajon reális igény húzódik-e meg e közeledés mögött? — Igazság szerint, akiknek nincs sempriilyen kapcsolata Istennel, azok nem is tudják, mi hiányzik nekik az életben. Ugyanakkor, ha mégis sikerül egy pappal vagy egy már kialakult egyházközséggel kapcsolatba lépniük, akkor rájönnek, ezt keresték egész életükben. Az egyház nem egy hivatal, az egy família, egy család, ahol mindenki, aki benne van, saját jószántából tartozik bele, s ahol egymást segítjük, egymást meghallgatjuk... Az egyház annyira emberarcú! Azt nem lehet szervezni, mindennapi éleiét a személyes kapcsolatok alakítják. Engem éppen az az életközeli munka éltet. — Az azonban szervezés kérdése (is), hány pap és hol fogja szolgálni gyermekeink hitbéli megerősödését ... — Sajnos az én püspökségem amolyan leszálló ágba esik: az egyházmegye 350 plébániájából már most is csak 250 betöltött. Sőt, előre láthatólag öt éven belül újabb helyek üresednek meg. 1993-ban például csak egy papot fogok felszentelni! Igaz már az idén 12 növendék került a teológiára ... Nagyon sokat foglalkozunk ezekkel a gyerekekkel: együtt táboro- rozu.= hu csak hívnak, megyek lelkigyakorlatot tartani nekik... — Püspök atya. a közelmúltban Rómában járt. Kérem, szóljon útjának céljáról néhány szót! — A II. vatikáni zsinat után jutott el az egyház oda, hogy megfogalmazta tanítását, a régit a mai igényeknek megfelelően. Ez az úgynevezett katekizmus, melyben benne van az erkölcstan, a hittan, az alapvető hittanítás, a szentségek. Ezt júniusban hagyta jóvá a római pápa, s decemberben hirdették ki ünnepélyesen. Erre kaptam én is meghívást, mivel minden országból a hitoktatásért felelős papot fogadták Rómában. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy amikor az öt földrész püspökei ünnepélyesen átvehették a katekézist, az öreg kontinens nevében az én kezembe adta azt a pápa. Másnap aztán valamennyi, a hitoktatásért fáradozó püspök együtt misézett II. János Pállal, aki a szertartás után, a sekrestyében, amikor mindnyájunkhoz szólt néhány kedves szót, nekem azt mondta: Éljen Magyarország! — Az egyház egyik legnagyobb ünnepén. Jézus Krisztus születésének napján, megtapasztalható-e itthoni, szűkebb pátriánkban is a békesség, a szere- tctteljesség? „Krisztusban barátok!" — ezt írattam arra az asztali naptárra, melyet legközvetlenebb munkatársaimnak, ismerőseimnek —' így maguknak is — adok. Ezzel a kedves mondásommal aztán egész éven át kell hogy találkozzanak. Úgyszintén ráírattam nyomdász ismerősömmel a naptárra, hogy: „Isten áldása kísérjen egész esztendőben!" Ekképp látom az egyházmegye békességét, szeretettel jességét: van. s kö- Hös akarattal meg is valósulhat 1993-ban is. Maliár Éva Rábatöttösi regölés LUCIANO CROCI Luca, Luca, kitty, kotly! Sáp, sáp, rúd, rúd, kukurikú! Ave Maria Annyi csirkéjük legyen, Mint égen a csillag! Annyi pénzük, búzájuk legyen, Mint földön a fűszál! A hosszú éjszakán került az álom, mert tegnap láttalak először én, selyem zenélt a templomi homályon s az oltárnál, az oszlopok kövén. Akkora kolbászuk legyen, Mint az országútja! Akkora szalonnájuk legyen, Mint az utcakapu! Visszhangozott homályosan morogva jámbor papok imája reszketeg, hajad leomlott, s mint egy szent madonna, bús áhítattal kérted az eget. A doktor, patika chen haljon, a barmuk zsirtúl megfulladjon! A gazdasszony sose lustálkodjon! Ó, mily imádatos, finom, szelíd tűzzel ragyogtak kedves szemeid! Lelkem feléd repült rajongva, égve. Luca, Luca, kitty, kotty, Kukurikú! Lankadva rebbent már a bús ima, Te fölemelted két szemed az égre > s halkan susogtad: — Ave Maria! SZILAGYI FERENC A Adventi koszorú Négy kis gyertya a négy égtájra szakadt keserű nép mégis örökzöldként friss töviságaira: Napnyugaton, Keleten meg a Délen s Északon ingó pisla reménynek, hogy jössz Te, s örökre maradsz! Négy, öt már a Király, aki jő leborulni előtted: mint a sokágú síp, szól a szavuk zokogón; foltos, rongyos a nyűtt fejedelmi palástjuk: tépte szögesdrót és perzseli tankdühű láng — Jönnek térden csúszva Feléd, hozzák a szívüknek tört aranyát, mirhát s bánatuk őszi, fanyar tömjénfüstjét, bús avarok — könyvek — hamufüstjét — Gyűlj ki, remény, Advent zöld koszorúja, ragyogj!
