Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
Békesség a foéjövőnek A székely kapukon a szemöldökfába vésve ez a köszöntés fogadja a belépő, két: Békesség a béjövőnek. A Kongresszusi Központ előtti gesztenyés bejáratánál gondolatban ilyen fogadta a százszámra érkezőket, akik jöttek nemcsak ünnepiesebb vagy lengébb nyári öltözékben a perzselő augusztusban, hanem moldvai csángó, széki vörös-fekete, keleti pompájú kalotaszegi, sőt rókaprémes to- rocköi népviseletben is, Csokonai sorait juttatván eszünkbe: „Bennek a rátartás gőgje Ázsiának / Díszt ád Európa csinos módijának”. A legkeletibb vendég talán a kazahsztáni Alma- Atából érkezett család, amelynek legifjabb tagja, a már ott született érettségiző fiú, elszavalja az utolsó estén, a Pátria-terem színpadán — míg a közönség nyugtalanul várja a vezetőségválasztás eredményhirdetését — az erdélyi születésű, most Amerikában élő Wass Albert versét: Üzenet haza. Farmerban van, pólóingben — hiszen úgy ugrott be, alkalomszerűen — s mondatai is eszköztelen egyszerűséggel szólnak, de talán éppen ezért még megrendítőbben. Mintha varázsvessző csillapítaná le a várakozó nyugtalanságot: „a föld marad ... üzenem a földnek, csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. ... lesznek erdők, ha baltát felfalta már a rozsda... a föld marad, a kő marad ... Vigyázzatok és imádkozzatok ... megmaradnak az igazak és a jók, a tiszták és a békességesek: erdők, tavak, tavak és emberek ... megméretik az embernek fia... s ki mint vet, úgy arat..Itt is magvetés történt, kemény, sziklás talajon, s mintha csak a találkozó nagy összegzése volna a versben, amelynek igazi hátteret, mélységet az ad, hogy az imént énekeltek a színpadfal nagy életfája előtt a Moldvából érkezett csángó asszonyok, mint szóvivőjük elmondotta, műsoron kívül, a kongresszus tiszteletére — ékes, szép magyar nyelven: A pünkösti rózsa Nyárba virágozik, Az én édesem es Akkor házasodik .;I S ott úszott még a levegőben — a várakozás feszült csendjét elsőként megtörő kárpátaljai leányka csengő gyermekszava. Petőfi verssoraival: „Ó szabadság, hadd nézzünk szemedbe! / Oly sokáig vártunk rád epedve ... / Ne félj semmit, megvédünk .. A szabadságba érkezett egész keleti övezet magyarságának fölszabadult, nagy lélegzetvétele volt ez a világtalálkozó, a költő szabadságba vetett hitével. S a várakozást kitöltő rögtönzésből valóságos irodalmi műsor kerekedett, s nem is akármilyen! A művész, aki 1956. október 23-án az Or- 6zágház erkélyéről szavalta a Nemzeti dalt, kollegiális kitüntetéssel öleli magához Wass Albert versének kazahsztáni szavalóját s maga Madách Mózesének búcsúszavait mondja el, a negyvenéves pusztai bolyongás után, az ígéret földjének kapujában — mindany- nyiunk közös történetét, azon a színpadon, ahol a délutáni előadásokat az egyházak szerepéről az Ószövetséget idézve az országos főrabbi nyitotta meg, s ahol a nagy tudós, Teller Ede Kedves Magyar Testvéreim! megszólítással köszöntötte az egybegyűlteket, tudós előrelátással a jövő feladataira irányítva figyelmünket. Majd — mert még mindig tartott a feszült várakozás — Illyés Gyula Haza a magasban című versét idézte idegeinkbe a művész, Sinko- vits Imre: „Dörmögje, Testvér, egy sor Petőfit, / Köréd varázskor teremtődik ...” Petőfit idézve ez már megtörtént, s most az angyalok citeráján játszó költő jeremiáddá ércesedett hangjai csendülnek föl, a biblikus magyar zsoltár, a Psalmus Hungaricus, varázskört bűvölve körénk, páncélinget bűvölve ránk. Sellei Zoltán is „beugróként”. a széksorokból termett a színpadon, megszólaltatva a hattételes versszimfóniát: „Száraz nyelvem kisebzett, / égő fejem zavart. / Elindulok, mint egykor Csorna Sándor, / hogy felkutassak minden- egy magyart.. Igen, Körösi Csorna Sándor, a nagy székely-magyar, akinek alakját többen, többször is fölidézték az elmúlt napokban mint az egyik legegyetemesebb magyarságszimbólumot, aki Kelet és Nyugat között megmutatta, hogy a harmadik út, a kivezető magyar út: a fölfelé, a törekvés a legmagasabb csúcsok, az erkölcs, a szellem Kin- csendzöngái, Mount Everestjei felé. Ez az, amiről Sütő András — aki a Világszövetség díszelnöki tisztének jelöltje volt — ezt írta ez év tavaszán: „Nem tudhatta, hogy a cél maga tovatűnő szivárványkapuvá lett ugyan, ám őt a székely konoksággal kimunkált eszközei az óhaza helyett egy új, jövendőbeli Magyarország magasába émelték-ró- pítették.” Ahol egy évszázaddal későbben ... ekként igazított el bennünket Illyés Gyula: Haza, a magasban A múltnak mélyén is persze, de mindenekelőtt a szellem égmagasában. Létünket Európában csak ott igazolhatjuk. Védettek is csak így lehetünk.” Védettek, az európai hajlékban, a sokat emlegetett európai házban, amelynek egyik szárnyát, a kárpátmedencei termet most ácsolgattuk, építgettük, magunkat is beléfalazva sokszor: álmainkat, szívünket, idegünket, balladás módon. S ennek a háznak a szelemenébe — amint ez megfogalmazódott itt nemegyszer, s nemcsak az egyházak hivatalos képviselőinek ajkain — ezt kellene bevésni, ami a székelyföldi kapukon is olvasható: „Ha tiszta a szíved, szabadon bejöhetsz, / De ha álnok lelked, fel s alá elmehetsz”; vagyis, ahogy a nagy székely-magyar vándor megír, ta, fölfedezve a hagy világvallás, a buddhizmus tanításának rokonságát a mi európai, keresztény hitünkké! : „tiszteljétek azt a vallást, amely ugyanazokon az erkölcsi alapelveken nyugszik, mint a mienk: a felebaráti szereteten”: „HalljáGEORG STIERNIIIELM Az igazi nemesség Herkules, el ne feledd nemes ős véred s a te törzsed! Hej de sok az, ki tiport gyökerek, göcsörültsuta, taplós rönkök közt sarjad, s nekilombosul és kivirágzik. Hej, de sok az, ki szegény sorból, zsúpos ka- lyibából lép. ki előrehalad és híres tettei, nagy erényben feltör egész a nemes méltóságig s becsülésig. Lelhetsz ám olyat is, ki nemes, csuda-dús palotában, drága selyemnyoszolyán születik, már bölcseje áldott, s nemzet es ősöket ős-titkos múltakba követhet, — s nemzetes ősöket ő. panaszolni való, csak elárul: tisztesség, hírnév s érdem becsületje helyett csak gúny jár néki, csúfos szégyennek szégyene sújtja, senki nem állhatja, s nevetik csak, gyűlölik őt mind, bárhol is ó a fölös, teher ő s pöcegödre a föld- neki így ne tegyél te, fiam! Vidd teljesülésbe kötelmed, tudván, hogy ha atyák címeit s eleid becsülését méltóképp akarod meg is őrzeni, szűz-makuláttok a parancsot, J S hallván, ne feledjétek: / Magadnak mit nem kívánsz, / Ne tedd azt soha másnak." Ha ez volna fölírva a ma még egybetagolatlan ház minden szárnyának gerendájára, nem volna bántó- dása senkinek e térségben anyanyelve, nemzetisége miatt, s megvalósulna az, amit a zárónyilatkozat mint óhajt s követelményt megfogalmazott az úgynevezett kisebbségek teljes szellemi, emberi egyenjogúságáról. A hátralevő időt — már a hivatalos műsor szerint — a népi együttes zenei és táncszámai töltötték ki: elkápráztató gazdagsággal villantva föl zenei anyanyelvűnk s _a mozgásban, ritmusban, őrzött ősi nyelvünk kincseit. Ezt látván kérdezte meg a kongresz- szus született amerikai vendége, a magyarbarát veterán katona- (Bush elnök baráti körének tagja): Hogyan szerezhetné meg a magyar állampolgárságot? Ez a kérdés már a színpadon, a bevonult új vezetőség asztalánál hangzott el ~ mert ez a pillanat is elérkezett. Az újra megválasztott elnök, Csoóri Sándor elmondotta/ hogy ilyen egybesereglése még nem volt a világ magyarságának: egybegyűltünk, hogy akik láttuk egymást leverve és megalázva, most lássuk feltápászkodva is. S a tragikusan elhunyt magyar miniszterelnököt. Teleki Pált idézte, aki azt mondotta: magyarságunk megtartásával tettünk legtöbbet a világnak — mert valóban csak így adhattuk Bartókot, Kodályt, Csontváryt és a többieket az európai, az emberi művelődésnek. A történelem kitűzte a házi feladatot a Kárpát-medence minden néoe számára, hogy a nemzetiségi kérdést, az önrendelkezést európai módon oldják meg. Ebben a szellemben fogalmazódott meg a pozsonyi Duray Miklós által felolvasott zárónyilatkozat a kisebbségvédelemről s az önrendelkezésről, amelyet eljuttatnak az Európa Tanácsnak s valamennyi érdekelt kormánynak. Az emelvényre feljött Tőkés László nagyváradi püspök is, akinek apró formai, módszerbeli kérdésben nézetkülönbsége támadt a záróokmány felolvasójával: összeölelkeztek, s a Királyhágó melléki egyházfő áldásával indult útjára az okirat: „Isten segítse meg méltányos, jogos követeléseinket!" S az emelkedett pillanatban szinte bibliai jelenségként fehér burnuszábán (lám, már van ilyen magyar népviselet is a világban) megjelent a világ- kongresszus három núbiai „magyaráb”-jának egyike mint a Biblia napkeleti bölcse az újszülött nemzeti egységnél s átadta ajándékát; nem aranyat, tömjént vagy mirhát hozott: egy afrikai népművészeti tárgyat, amely lehet, hogy kosár a közös asztalra, a közös lelki tápláléknak, de lehet, hogy kerek paizs — védelmünkre (messziről nem lehetett jól látni). „Békesség rátok s Isten áldása!” — fordította szavait a tolmács. át, amire az új elnök tréfásan megjegyezte, hogy Nyugatról nemigen szoktunk a múltban ajándékokat kapni. Amerikai barátunk nemzetünk dicsőséges múltja helyett (ő fogalmazott így) a jövőre akarta irányítani figyelmünket (mint a Római Klub képviseletében délelőtt László Ervin, aki most jelentette be a Budapest Kiub megalakulását legkiválóbb szellemi vezetőinkből), hogy az új világversenyben is helyt tudjunk állni, s ígéretet tett, mindent megtesz, hogy a kongresszus üzenete, békeüzenete eljusson a világhoz, a szembenálló nemzetekhez. S feltűnt a harmadik ajándékhozó, bibliai tisztes- ságtevő is a bibliai vándorok közül: egy külföldi honfitársunk, aki annak idején ezer pengőt ajándékozott a népi irodalom támogatására. most ezer dollárt ajánlott fék a világszövetség költségeire., Az újonnan megválasztott elnök történelminek nevezte a III. világtalálkozót, ahol egyetlen olyan mondat sem hangzott el, amely más nemzetet sértett volna, hanem kereste a megoldást, az egyetemes emberi érté-, kék védelmét a közös érdekek alapján. S bizonyára történelmi is volt e találkozó, hiszen oly hosszú idő után szuverén módon tárgyalhatott most itt szellemi parlamentjében a magyarság, kinyilvánítván szellemi függetlenségi nyilatkozatát. Eddig is voltak kongresszusok, de ott idegen ideológiáktól megnyomorított félmagyarok hebegtek, idegen tanok szorításában vergődve. Most szívünkből, lelkűnkből szólhattunk, a nemzet kezébe vette sorsának irányítását, lelki egységének megteremtését, ahogy Mohács után is megőrizte szellemi egységét az Európához igazodó közös hitben. S a nemzet méltóságát érző távozókat ez a felirat búcsúztatta a képzeletbeli székely kapun, biztatva, hogy az itt elhangzott tiszta és gyűlölség nélküli szavakat nem torzítja, nem torzíthatja el senki és semmi: Áldás a kimenővel! Szilágyi Ferenc lan: nem lehet akkor elég neked az, hogy a fénybe emeltek, fényüket önfényed terjessze, növelje örökkön. Mert amiképp a tüzét a sötétbe ragyogva a lámpás úgy lobbantja, hogy új olajat szippant a kanóccal, úgy a nemesség is nemes ősi erényt gyakorolván tartsa meg önfényét. Ki ne fogyjon erényolajából, mert nemes ős-tüze vész, s lámpása kihuny a sötétben. Rongy nemesúr az, akit nem erénye hivat nemesúrnak, rongy nemesúr az, akit csak a gőgje hivat nemesúrnak. (Majtényi Zoltán fordítása) VLADIMIR HOLAN A szentlélek megalázkodása Kinek kerülűúton, kinek egyenesen .. Kinek fájdalom is, öröm is, kinek csak bánat. Alázkodj meg, ne zúgolódj, ne kérdezd, miért, nem lehet másként, halálod után is költő leszel. (Zádor András fordítása) A második ajándékozó ezúttal napnyugatról érkezett: a veterán amerikai úr egy díszes tányért adott Adriaen van Ostade: Kandalló mellett ülő család (1640 körül)
