Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
Az ember életrajza általában azzal kezdődik, hogy ő megszületik, szüleinek ürömére, általános ünnepség közepette. Nyilvánvalóan így történt Benedek Elekkel is, amikor a székelyföldi Kisbaconban 1859. szeptember végén világra jött. Ám nem sokáig tartott a család öröme. Karácsonyi vakációra hazaérkezett a testvérbátyja a sepsiszentgyörgyi iskolából, ahol német szóra fogták, hogy valamikor majd világjárt lelkész le- hesen belőle. Nem lett, mert alkonyaikor óvatlanul kilépett a ház elé, épp mikor a csorda meg a konda tülekedett hazafelé, s hogy történt, hogy nem, összeütközött a falu kandisznajával, amelynek éles agyara felhasította a hasát és mellét. Kélnapi szenvedés után meghalt, anyja pedig „bús- beteg” lett — ahogyan akkor a depressziót nevezték. Így esett, hogy a három hónapos csecsemő „búsbeteg tejet szívott”, hamarosan az is elapadt, akkor tehéntejjel kellett táplálni, amin ma már senki meg nem ütközik, de 1860-ban ez még csodaszámba ment Erdővidéken, ahol az anyák hároméves korukig is el- szoptabták kisdedeiket. Váltig emlegette is Benedek Elek: a búsbeteg tejtől lett csöndes, szomorkás, befelé forduló, szelíd ember ... Hanem búsbeteg tej ide vagy oda, képviselő meg újságíró korában nem volt Benedek Elek se csöndes, se szelíd, hanem huszárosán harcos természetű, sokaknak kényelmetlenül szókimondó. Nem ötletszerűen használom a huszárosán jelzőt, története van annak, akárcsak a szókimondónak. Háromszék megye csücskében, Udvarhelyszék határában fekszik Kisbacon, nevéhez méltóan kicsi falu. Tán hatszáz lélek lakta, csupa színtiszta székely. Dolgos nép, mely szegénynek tartja magát, mégis rátarti, szabadságára büszke. Ámbátor ahogyan nagyapám önéletírásában olvasom, se olyan szegények, se olyan szabadok nem voltak. Az ősi földfoglalók leszármazottai élnek ott ma is, jórészt Benedekek, Benkők, Bodák. Keresz- tül-kasul atyafiságban egymással. A két-háromszáz éve odaszármazott Vajnákat, Balókat, Lakatosokat, s a többieket csak jövevénynek tekintik — nem mintha azért lenéznék őket. Befogadták a rokonságba, s a fiatalok minden idősebbet megsüvegel- tek és keresztapám uramnak szólítottak, hiszen az lehetett volna. Talán az is volt — ki tartotta számon? Szegénységük a szűkösen termő földecsikékből adódott. Ezekből is kevés volt, a három oldalról hegyekkel környezett keskeny völgyben, a Barót-patak két oldalára szorulva. A vasút ma is messze elkerüli, százharminc éve a rossz utakon csak rázós szekéren lehetett megközelíteni, vagy gyalogosan. Távolabb hatalmas erdők, s még magasabb he-, gyek: Pilistető, Murgó, Hatod, Hargita. Ásványokban gazdag a föld, mindenfelé szabadon buzog fel belőle a csípős ízű borvíz, de az Alföld zsíros fekete termőjéhez képest nehezen adja a megélhetést. Meredek félig úton, félig vízmosásokon járnak fel a hegyoldalba „erőlni”, vagyis fáért. Sokszor elnéztem a látszólag idétlen járású teheneket, mint. tartják vissza hőkölve a szinte rájuk zúduló félvágás szekeret, melyre lánccal bogozzák rá a kivágott törzseket a fához jól értő székelyek. Hajdan a házaikat is maguk építették, fából, vályogból, a módosabbak téglából, a szomszédos Nagybaconból hordva át hozzá az országos hírűvé vált piros cserepet. A közelben nevezetes üdülőhelyek és gyógyfürdők vannak. Tusnádfürdő a Csukás-tóval, s fölötte Szent Anna tavával, amelyet még az én gyerekkoromban is csak gyalog lehetett megjárni. Csöndes tengerszem volt. ma nyaranta elözönlik az autósok, lármát, piszkot és bűzt hordva magukkal. A szerényebb Málnásfürdő közelebb esik, még közelebb Uzonka pezsgő hideg gyógyvize, legközelebb pedig Bibarcfalva, ahol palackozzák a borvizet, s messzire szállítják, temetőjében rég elesett katonák porladnak, s templomában csak pár éve fedezték fel a festés alatt Szent László legendájának freskóját az Árpád-háziak korából. Erről még Elek apó sem tudhatott. Elek apó, a magyar mesemondó Pedig amúgy nagyon ismerte a vidéket, keresztül- kasul nemegyszer bejárta a falvait. előbb székelyudvarhelyi diák korában, majd legátusként, végül mindenkinél alaposabban, ' mint népdalgyűjtő. A Székelyföld népmeséit és népdalait előtte csak Kriza János unitárius püspök és Orbán Balázs báró, akinek a Székelyföldről . szóló illusztrált hat kötete ma is a könyvtárak dísze. Népdalgyűjtésüket közösen adta ki Gyulai Pál 1882-ben, a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. köteteként. Bár nem az első könyve Benedek Eleknek, ezzel indult meg azon az úton, amely hírnevét meghozta és ma is fenntartja. Hogy a falu nem tartozott a módosabbak közé, külsején is megmutatkozott, nincsenek faragott kapui, díszes csűrajtói meg tornácai, se színes párnái meg téritől, pompázatosán kivarrt, kikézimunkázott esküvői ruhái. Puritán nép lakik itt, ünneplő ruhája is szerény, nincsenek se római kori maradványai, se középkori emlékei, nem hasonlítható sem Kalotaszeg, sem a hajdani Nagybánya vagy Máramaros népművészeti remekeihez. A díszletet itt nem székelykapuk, hanem virágzó gyümölcsfák szolgáltatják. „Egy hosszú tál — írja Benedek Elek —, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos Csíkország orra ez a hegy), óriás bokrétát Iáit ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a ktkandikáló piros cserepes házföldelek nem rontják, sőt emelik. Az én gyerekkoromban ritka volt még a piros cserépfedés. Széles cserfazsirtdely barnállott az alacsony falú, magas tetejű házakon; naptól, esőtől fakult szalma- zsúpfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek; de akkor is megvolt minden háznak utcára mosolygó virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozzsalérő, fótos, zsíros édes, írós (más néven sólyom) páris almát, eleinérő (vagyis koránérő, nyakas bartamisz körtét, moskotár madárka perpence szilvát termő fája; — akkor is egy szépséges bokréta volt az én falum, talán szebb a mainál.” Pedig Csíkorráról akkor letekintve még nem is láthatta a Mogyoróskaréjnak nevezett hegyoldal csodálatos gyümölcsös kertjét, amelyet sajátkezűleg ültetett oda később. „Vájjon az én unokáim — folytatja aztán — gondolnak-e azzál a könnyező meghatottsággal az én gyümölcsös kertemre, minit ahogyan én gondolok András nagyapáméra?” Bizony, gondolunk, nagyon is gondolunk, válaszolhatom erre a magam, s a többi unoka nevében, de sőt ugyanígy' gondolnak a dédunokák meg az ükunokák is, valamint Er- dély-szerte és Magyarországon is a „Cimbora-unokák”, azok a fogadott unokák, akik Elek nagyapó újságjain, könyvein és eszméin nőttek fel, és szívükben megőrizték, sőt tovább adták azt az erkölcsi tanítást, amit tőle kaptak. Benedek Elek apai és anyai részről egyaránt Benedekektől származik, amiben nincs semmi csodálatos, lévén a falu őslakosságának a fele Benedek. A família eredete — mint minden családé — az őshomályba vész, de tudni vélnek egy Judit nevű ősanyáról a XI. századból. E kissé megbízhatatlan ősanya helyett Benedeit Orbán az első olyan ős, „kinek neve régi írásokban megmaradt”. Mátyás korában a Benedek nemzetség még primor volt, ami a szabad székely nemesség legmagasabb fokozata: nemcsak maga, hanem néhány katonává képzett szolgája is lovon köteles szolgálni az uralkodót. A primörsághoz tehát vagyon kell, ez azonban a ranggal együtt elúszott, s ami nagyobb baj: az Apaffy Mihály fejedelemtől kapott nemesi kutyabőr szőrin-szálán eltűnt — vagyis az egyik rokon elsinkófálta. Azért volt ez baj, mert a székely ugyan nemesembernek számít, de kutyabőr nélkül Mária Terézia ideje óta az első fiúnak katonaként kgjl szolgálnia a császárt, mégpedig, ha lófő székely (primi- pilus), akkor a saját lova hátán, ami dupla költség: a lovat is tartani kell, s valahogyan az otthon hagyott családot is. Ez a sors várt István ükapámra, az öreg huszárra, aki 24 évig védte nem a hazát, hanem az osztrák érdeket, Napóleon idején Párizst is megjárta lóháton. Követte a fia, Benedek Elek apja, de „csak” 14 esztendeig, amikor is „kiütött a szabadság, s Kossuth Lajos hívta fegyverbe a magyart”. Ezzel választ adtam arra a kérdésre, miért is nem voltak olyan nagyon szabadok a „szabad székelyek”. Mert miféle szabadság az, ahol tíz-húsz ~ évig kell a család egy férfitagjának katonáskodni, s ha életben hazakerül is, mi lesz belőle? Semmirevaló obsitos, aki már csak mesélni tud az élményeiről, dolgozni nem. No, Benedek Jánossal nem így történt: 32 évesen hazatért a kényszerű hu- szárságból — ettől fogva a nemzetségnek ez az ága a Benedek Huszár nevet viseli, hogy a falu béli sok más Benedektől megkülönböztessék —, elvette feleségül Benedek Marcellát. András nagyapó leányát, ki szült neki öt gyermeket, utolsónak Benedek Eleket. . íViACiSAKsilAUCÖ' 'isr.H Hogy az olvasó meg ne zavarodjon a sok nagyapó, dédapó, ükapó közt, kezdem a sort András ükapámmal, a faültetővel, akit valamennyi ős közt legközelebb érzek magamhoz, merthogy „írásban és faragásban Erdővidék első embere vala”. Ezt Elek nagyapó írja róla, aki pedig maga sem ismerte, jó tíz évvel a születése előtt halt meg. Neki még valóságos székely kapuja volt, galamb- búgos, madár- és virágdl- szes, amit maga faragott. Mert az az igazi székely kapu, amelyet nem asztalos- mester készít, hanem maga az ezermester gazda. Ezenkívül teleültette kertjét gyümölcsfával, málnabokorral, hogy az unokáinak mindig legyen miért odalátogatni. Bardoczszék asszesszora volt, afféle táblabíró, de nem a hosszú szárú csibuk- ból pöfékelő fajta, hanem kerületének szorgos és gondos felügyelője, folyvást a falvait járta, az emberek ügyes-bajos dolgát intézte. „Lúdpennával rajzolt gömbölyű betűi mind egy-egy nevető gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, nincs egv henye szava. Pedig iskolája a falusi, altkor még latin szavakat is tanító iskola volt, s a katonaélet!” Mert ő is leszolgált tizenkét esztendőt, többet idegen országban, mint a haza földjén. István ükapámat, ki kétszer is „járt kinn a franciára”, csak úgy ismerték a faluban, hogy a vén huszár. Lobbanó természete és szittya bátorsága volt, ez okozta a halálát is fiatalon: mindössze 72 éves volt. Olyasféleképpen járt, mint az unokája, Ignácka. Egj'e- dül volt az istállóban, készült a hazatérő jószág fogadására. Átadom itt a szót Elek apónak, hogy hitelt érdemlően láthassa mindenki: nem lehetett olyan nagyon szegény ez a kicsi székely falu, ha hatszáz lakosára ennyi marha jutott. „Nagyföld felől rohan- vást rohantak a disznóit; Romhány oldalán csendesen eregéltek befelé a tehenek; Csíkorra-hegy kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázva eregélt a meddü csór da, s végezetül jöttek nagy méltósággal az ökrök ... De kísérő is jött velük; haragos bömböléssel rontott a pajtába. — Éppen vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot kiált: Héj, az irgalmadat! Most keile idejőnöd!? Osz- tég hallottam, hogy a cse- berrúddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt hittem, esszéduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: I-Ií ki innét, te kujon!” A többit nem nehéz kitalálni: a vén huszár erős volt, de a Kormos erősebb. Sírkövét megtaláltam a régi temető alig púposodó dombocskái közt. Fia, az öreg Huszár János (a Benedeket már hozzá se mondják, csak a ragadványnevet) így mondotta Eleknek: „Bizony, szegény nagyapád még most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetű. Átok a mi nemzetségünkön a hirtelen harag, s a szókimondás ...” S csakugyan, teszi hozzá- Elek apó, a Bene- dek-Huszár nemzetségnek van még egy mellékneve; Szókimondó Benedek. Ez, úgy látszik, a génjeinkben van. De az mégis furcsa, hogy egy szűk családon belül ketten is ilyen csordahalált haltak. És kicsi híja, hogy egy harmadik hasonló eset nem esett. Ez magával Benedek Elekkel történt, hároméves korában. „Anikóval, aki akkor ötéves volt, én meg három, kint az utcán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyúkszemű Benedek-Benedikti Lajos négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem kerültem: épen feküdtem a földön. Épen. de eszméletlenül. Ügy szedtek fel a földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a ha- rangozónak, hogy húzza meg a harangot...” Ki-ki vonja le a következtetést Gondviselésről, csodáról. véletlenről, ízlése szerint. Én csak annyit fűzök a történethez, hogy nem lehetett nagyon szegény az a falu, ahol tyúkszemű Benedek-Benedikti Lajos négy lovat fogott a szénásszékér elejbe. 1862- ben, Bach-korszakban, osztrák elnyomás idején. A nemesi armális pedig azóta előkerült — lovát ugrató huszárt ábrázol persze —, csak éppen nem jó már semmire, hacsak dísznek s emléknek nem akasztjuk a falra. (Benedek István)
