Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-22 / 301. szám
Békességgel Ne másoktól várd a fordulatot, Rendet te teremthetsz életedben Az Ür jóságos akaratával Báránycsendben, engedelmességgel. A hangerő nem igazi erő. A csend erősebb az erőszaknál! Ha elhagynak, ne nézd, hogy kik, s miért, Te csak maradj szelídebb másoknál. Békességgel szívedben, telkedben, Az ösvényt, a kijelölt utat járd. Mert az út egyenes — Istené! Csak bízva bízz, és úgy mondd: MIATYÁNK! Sárközi Zoltán Sátoraljaújhely Istenhez Segíts a mindennapokban, Istenem! Hisz biztonságom így lelem. Benned érzem nyugovásom, Hiszek benned, s a percet várom, Mikor színed elé lépek. Hiszen tőlem csak azt kérted, Hogy terjesszem hitemet, Mellyel megáldottad telkemet De megáldottál sok mindennel Szeretettel becsülettel. és kértem, hogy jaj, meg ne haljon. Csak annyit mondott: kislányom, te ne sírj, majd veszünk egy másikat. És utána jött a karácsony, de nekünk nem volt fenyőfánk. Másodszor akkor sírt, amikor nagymama meghalt A szülőknek és a nagyszülőknek nagyon nagy szerepük van abban, hogy egy gyerek mivé cseperedik, egyenes fatörzs válik-e belőle vagy hajlékony fácska, akit a szél, a vihar ide-oda lökdös. Sajnos az elmúlt évtizedekben anyagi előnyökért, szakmai előbbre jutásért sok ember kísértésbe esett. Ez azonban nem volt általános. Én a három gyermekemet is arra tanítom, nem attól szép a karácsony, hogy ,két-három méter magas fenyőfán lógnak a csil- logó-villogó gömbök. A karácsony bennünk kell hogy legyen: a szeretet és a béke. Egy régi olvasó, aki kertészmérnök, és abból él, hogy teheneket fej Hogy ezeket megőrizzem, Segíts nekem Istenem! Szucsik Gabriella Monor Az én karácsonyom Számukra szép voít a munka és az ünnep (Részlet) Ügy gondolom, hogy aki gyermekkorában nem ismerhette meg nagyszüleit, az szegényebb ember. Hála a jó Istennek, én évtizedekig élhettem velük, miért is lelkileg gazdagabbnak érzem magam. Számomra iránytűt jelentenek. Egyszerű parasztemberek voltak, akik szépséget találtak a munkában és az ünneplésben egyaránt. Nagypapától tanultam, hogy a paraszti munka a legszebb a világon. Életében kétszer sírt. Egyszer, amikor 19G0-ban elvitték a lovát, és én segítettem neki kinyitni a nehéz vaskaput, de közben őt néztem. Tizenkét éves voltam akkor. Nos, miközben a lovat kivezették az udvarból, akkor sírt. Köny- nyek peregtek végig az arcán, és én fogtam a kezét, (Részlet) Énnekem a karácsony nagyon szép ünnep és nagy öröm, mert négy lányom és vejem, meg hét unokám este hat órára eljönnek hozzá, és két óra hosszát itt vagyunk együtt. A gyerekek, amikor belépnek a nagymamához, körbeáll- ják a karácsonyfát, és énekelnek. (...) A karácsonyfa, amit magam előtt látok, a gyertyafénynél igazolja a szeretet ünnepét, a kis Jézus születésnapját. Ilyenkor csak boldog lehet az, aki a felebarátját is tudja szeretni, mert a szeretet a béke. Küldök egy kis verset is, amelyet Bettiké unokámtól tanultam, tán ő is költötte: Harangoznak, énekelnek, Messze zeng a hálaének, Az én kedves kis falumban Itarácsonykor magába száll minden lélek. Ficsór Józsefné Cyál Szent karácsony ünnepére (Részlet) A karácsonyeste fénypontja, amikor is együttesen készülünk az éjféli misére. Addig még diót, mandulát törünk, a kisebb gyermekeket fürösztés után lefektetjük. Szent karácsony ünnepén, 25-én reggel, a templomi mise után a család megreggelizik, és utána jön az ajándékok szétosztása. A családi szeretet, a család melegségét szinte csak a szent karácsony hozza el a magyarságnak és a római katolikus val- lásúaknak. így szent karácsony ünnepe megerősíti családomat. Még a névnapokkal is, hisz kilencen vagyunk: két Éva, két István, két János, egy Adám, egy Erzsébet és egy Nikolett. Engedje meg még, hogy megemlítsem a határokon túl élő magyarság életmódját. Mert sokan igen szegények, s talán nem érzik úgy a család örömét, melegét, mint ahogyan én. Nekünk velük szemben előnyünk, hogy mi a Magyar Köztársaságban élünk. Leírom szívem őszinte kívánságát, hogy családommal együtt kívánok nékik is boldog, békés karácsonyt! l.ukácsik János Nyáregyháza Teleki Pál most már mosolygott, s én merészebb lettem. És folytattam: — Excellenciád is ott volt, a szénkupacok között, amikor a felhívás megtörtént erre a „keringőre”... Excellenciád volt az, aki már a telepítósügyi kormány- biztost is kinevezte az ezerszer áldott Bonczos Miklós belügyi államtitkár személyében. Csupáncsak hatáskört, de pénzfedezetet nem adott neki Excellenciád. Ki repített engem Bonczos Miklóssal a kincses Kolozsvárra, az első kolozsvári minisztertanács idején egy Fokker- Wulf, kétmotoros repülőgépen, ha nem Teleki Pál? Mi volt annak a minisztertanácsnak az első határozata? Ez volt: — Elvben elfogadjuk a bukovinai székelyek haza telepítését. — Ki küldött engem „földkóstolóra” egy bizottsággal Édes-Erdélybe. Vénszilágyba, sőt még a bécsi döntés után megürült móc-falvakba Is, melyek Trianon után létesültek bukaresti álmok szerint a trianoni határok „védelmére” s elrománosítására? — Maguknak az a hely sem tetszett... ! — Nekem mindenütt és minden tetszett... ! Azt a gúnnyal telített, csúfolódó lapot nem az udvarias bukovinai székely nép írta, hanem a felbiztatott hadikfaivi káplán. Azt írta: „Nagy Károly ölébe nem vágyódunk. Gherlára, vagyis Szamosújvárra nincs szükségünk!” Egyéb levelet ők nem írtak nekem karácsonyig. — Bezzeg nekem eleget írtak . .. — Sejtem, kegyelmes uram! Attól koldult a mi nagy ügyünk. Bárdossynak is írtak eleget a bukaresti magyar követségre. Ekkor szüntették meg a „Hazatérési Igazolványok” kiállítását. Elhitették a követ úrral, hogy csupáncsak én akarok kitelepülni ... Biztosan tudom, hogy ezek a levelek: nem a nép hangja. Mi több, csupáncsak a román hatóságok ijesztgetéseinek az eredményei. Karácsonyi ajándékul egyet én is kaptam a hadikfaivi főesperestől. Itt van a táskámban, tessék! Erre Teleki Pál elkezdte félhangosan olvasni a levelet, miközben áldott hitvese, gróf Teleki Pálné még egyre jajgatott fájdalmas vergődésében, a szomszéd szobában. A levél így szólt: „Kedves Kálmánom... Már a tél folyamán sok elégedetlenségre adott okot a felizgatott repatriáló ifjúságnak a viselkedése, kik leveleikkel elárasztották az öt falut, hogy »a karácsonyt együtt ünnepeljük« ... »Pár hét múlva viszontlátjuk egymást« ... »Nem úgy van, mint kendteknek az öregek mondják otthon" ... stb. stb. Tudja-e édes Kálmánom, mit csináltak ezek a levelek? Mi, papok már mondhatunk, amit akarunk, a nép már kezdett ellenségnek tekinteni. A szegénység még azt a kevés élelmiszerét is eladta, ami a tavalyi szűk esztendőből megmaradt neki és ruhaneműbe fektette, hogy ne menjen NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 32. át rongyosan senki. S most zúgnak, hogy miért nem megyünk, a papok elgátolták. Ezt Ön a lelkére veszi, édes Kálmánom? Istensegítsben, Andrásfalván marháikat, szekereiket, ekéiket, boronáikat eladták. Ezen anyagi romlást lelkére veszi-e? Istensegíts elkezdte, Andrásfalva folytatja, hogy a szegényebbek már házaikat adják el a szomszéd falusiaknak. Gondolt-e ön. édes Kálmánom erre előre? Meg tud-e ezért felelni saját lelkiismeretének? A józseffalviak rákényszerítették az ön káplánját, hogy menjen Bukarestbe, irataikat, fényképeiket odaadva neki, utasították, hogy az egész községnek szerezzen Hazatérési Engedélyt, mert ha nem telepítik őket, ők mennek úgyis ön után, s lássa Magyarország, mit csinál velük. Ki felel meg mindezért Isten s emberek előtt? Látja, édes Kálmánom, nekünk vérzik a szívünk, amikor azok a kiszökött ifjak olyan felhők között járó levelekkel a népet itthon feltüzelik és ilyen erkölcsi és anyagi romlásba vezetik s még van annyi erőm és befolyásom, hogy ezek után önt »skartba« tétethettem volna, de néztem régi barátságunkat, soha meg nem zavart jóviszonyunkat, néztem azt, hogy nézeteinket egymással nincs módunk mindennap a szükséghez képest kicserélni, csak az ön kedvességét és jószándékát néztem, mellyel ha nekünk rengeteg sokat is árt, csak jót akar. Mert igazán sokat árt az a tüzelés, a nép reánk haragszik, áradatszerűleg optál és a román hatóság minket, vezetőket okoz mindenért, ön érzi a maga munkája fáradságos voltát, de a román hatóság minket okoz és mi viseljük a felelősség terhét, a román hatóságok előtt! Melyik nehezebb? ... Most a hatóság minket okol, miért nem világosítjuk fel a népet. A nép pedig minket okol, mert a kitelepítésről, az optálásról lebeszélni igyekszünk, de a mi lelkiismeretünk tiszta és nyugodt. Nem ezeket, szerettem volna önnek írni, édes Kálmánom, hanem egy hálás levélben végtelen buzgósá- gáért, bátor önzetlenségéért köszönetét mondani, de ha a helyzet, a Magyarországról érkező levelek által teremtett helyzet ilyen, arról én nem tehetek. Ne gondolja azt, hogy ezt haragból írom, Isten mentsen, csakis aggódom rettenetesen, jövőnk miatt. De önt, ha látÁpósom emlékére 1964-et írunk. Szenteste Cegléden. Már 28 év telt el, az emlékek megfakulnaa lassan, ha visszagondolok a karácsonyestékre. Gyermekkorom gondtalan, fényes, ajándékokkal tele estéi a hóval bprított kis alföldi községben, Kunhegyesen. Az lí)50-es évek szegényes karácsonyai családi körben Cegléden, amikor édesapám, sógorom a börtönben volt, apósom a recski haláltáborban szenvedett. Róla semmit nem tudtunk, lélekben mar el is temettük. 1953 nyarán jött haza Isten kegyelméből, soványan, fáradtan, de tele hittel éo bizakodással. Kiszabadult édesapám is, a sógorom pedig 1956. októberében, majd 1957 áprilisában, mivel súlyos cukorbeteg lett az elszenvedett, bezárt években. 1964-ben apósom 69. évében volt, aki fiatal korában szép szál, 187 centiméter magas férfi, ekkorra megtört, vállai meggörnyedtek, az arca megráncosodott, és szemében nem volt értelem. Az I. világháborúban orosz fogságba esett, és 7 évig élt Szibériában, a család már halottnak hitte, mivel egyetlen sor értesítést a hatalomra került szovjet rendszer nem továbbított külföldre. 1949 nyarán hurcolta el az ÄVH, először Kistarcsára, majd Recskre, hogy likvidálják. Recsk Párádtól 2 kilométerre a szelíd, tölgyesekkel borított hegység völgye szemet gyönyörködtető táj, 1950—53- ig 1200 ember számára maga a pokol volt. Apósom szikár, erős parasztemberként — bár súlyos gyomorműtét után volt — jobban bírta a nélkülözéseket, az ütlegeket, mint a gyengébb fizikumú férfiak. Kettes sorokban kísérték őket a kőbányához, vállukon a nehéz csákánynyal. Társa, civilben orvos, jártányi ereje nem lévén, összeesett. Apósom felkarolta, csákányát átvette é« támogatta. Meglátta az egyik AVH-s őrmester, lovával melléugratott, és csizmasarkával úgy fej berúgta, hogy eszméletlenül ösz- szeesett. Két ■ hétig éjjelnappal titokban táplálta egy áldott emlékű főorvos, és így maradt életben. 1962-től elborult elmével élt közöttünk, csendesen, nem érzékelve a körülötte történteket. Ereje fogyott, az arca idegenné vált. A lányaim feldíszítették a karácsonyfát, én szépen felöltöztettem, es azért imádkoztam: Istenem, csak néhány pillanatra add visz- sza értelmét, hiszen most már együtt van a család! A villanyt eloltottuk, megfogtam reszkető kezét, és odavezettem a fa elé. A gyertyák égtek, a csillagszórók szikráztak, és a férjem elkezdte a legszebb karácsonyi éneket. Krisztus Urunknak áldott születésén ... Szívből zengett az ének, én figyeltem őt, és ekkor történt a csoda. A merev arc életre kelt, két könnycsepp hullt a kezemre, és a régi, csodálatos hangján egyedül folytatta: „Békesség légyen földön mindenkinek És jóakarat mindenféle népnek És nemzetségnek! Ma is hallom ennek a sokat szenvedett férfinak utolsó bizonyságtételét Jézus születésének estéjén 1964 karácsonyán. Éreztem, hogy a hit és szeretet erősebb minden erőszaknál. Két hét múlva meghalt, és itt alussza örök álmát a ceglédi református öregtemetőben. Kárteszi Istvánné Cegléd hatnám, éppen olyan szeretettel csókolnám meg, mint azt mostanáig tettem. Távol legyen tőlem, hogy magamat nagynak tartsam (hiszen ismer), vagy csak nagy emberekhez valamiben is hasonlítsam magam. De a mi kettőnk munkálkodása a Kossuth és Széchenyi munkálkodásához hasonlít dióhéjban. A történelem pedig Széchenyit igazolta. Akármilyen sebesen rohanjon az események szekere, én a kocsis kezéhez nem nyúlok, a gyeplő után nem kapkodok, mert akkor borul fel igazán a szekér. Istentől minden jót kívánva, szeretettel öleli Sebestény Antal.” A homlokom vizet, a szívem pedig vért izzadott, amikor Teleki Pál ennek a levélnek a párját, a mostohatestvérét mutatta meg, amit ő kapott a bukaresti magyar követségen keresztül. Sohasem volt szükségem atombombára, hogy egy kis lelkiismereti háborgás a „zendülést” elkezdhesse a szívemben. Növendékkoromtól lerázhatatlan gyöngeségem volt a skrupulózitás. Most „egyszerre” tört ki bennem a régi gyöngeség. Bűnöket olvastak reám, helyrehozhatatlan rontásokat. A bukovinai törzsek jövendő szerencsétlenségét. Nem volt önmagámmal szemben semmi kimagyarázható mente- getésem. Nem volt kéz, mely kivehesse párnám alól a képzeletbeli kígyót. Holott még a gyilkos lelkén is ki szokott gyantásodni a gyógyulás, önmentegető gondolatokban. Például így: — Nem akartam, jót akartam, azt hittem, hogy sikerül, azt hittem, hogy nem jönnek rá! Olyan volt a két levél, mint a a kristályból faragott cukorfejsze. Metszőén okos volt, éles volt, édes volt. Roncsolt és zúzott. Azonban egyetlen szilánk nem maradt a sebben, hanem az utolsó porcikáig felszívódott. Mézes olvadással a sebre borult, amit felvágott. Egy darabig a hófehér fejű aggastyán mosolygó arcát néztem a levélíró esperesben. Másik percben az odagyökerezett gazdag embert, aki képtelen odahagyni a házait, inkább a szemembe mondja kedvesen, hogy sok ezer magyar testvéremnek anyagi és lelki gyilkosa lettem. Hirtelen bennem is megingott a lelki egyensúly, úgy, mint Teleki Pálban. Teleki Pál hirtelen tudott lecsillapodni, akár a felfor- tyant édestej, amikor lekapják a tűzről a lábast. Megint megragadta görcsösen az eldobott ceruzáját. Mintha ez a fekete bélű, sárga botocska lett volna az ő számára a vakok tapogatópálcája, a német ultimátum gyilkos árnyékában. Kérdezőleg felém tekintett: ‘ — Mit óhajtanak?... Mit akarnak?... Diktálja, kérem, de konkrétumokat fújjon, nem pedig girbe-görbe-góbé, bukovinai füstkarikákat! (Folytatjuk.)
