Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-22 / 301. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP SÁNDOR ANDRAS VÉLEMÉNY Nemzet az intenzív osztályon Intenzív osztályon a magyar nemzet, melyet először szétdaraboltak. majd negyven éven át mákonyos, lassú halálra ítéltek. Szívós egy organizmus: nem hatott a negyven altatótabletta. Amikor 1089-ben magához tért és kiderült: még mindig képes életre és felvirágzásra. bevitték az intenzív osztályra, mely a megszokotthoz képest fordított célú: a betegnek nem megmentésére, hanem intenzív elpusztítására szolgál. Minekutána a magyarságot a szó legszorosabb értelmében mindenéből kifosztották. választás, elé állították: vagy új szolgaságot választ és folytatja a viszonylag lassú, fokozatos eltűnést a történelemből, vagy elemi erőforrások hiányában viszonylag gyorsan meghal. Concini úr, mértékadó amerikai személyiség csak a minap jelentette ki, hogy az ország az amerikai elnökváitás után se számítson életmentő injekcióra. Ehelyett viselkedjék alázatosan, engedelmesen és illedelmesen, hogy a barbár keleti rabszolgasufniból hálásan átvonulhasson a civilizált magántőkés elfekvőbe, mielőtt eltemetik. A magyarság árván maradt Tizenegy évszázada annak. hogy a magyarság végleg letelepedett a Kárpát-medencében, és benne, a történelemben először, politikai egységet hozott létre. Lény_get váltott: európai lett. Ám hiába vette magára a klasszikus és egyházi latinitást: sajátos kultúrájával és nyelvével sohasem tudta magát igazán elfogadtatni a permán hegemóniá- jú Európában. Ezt az idegenkedést a középkori uni- verzalizmus még elfedte és csillapította; a francia forradalom után azonban mind nyersebbé vált. A liberális nemzetiesség lázas etnikai és nyelvi rokonságkutatáshoz fogott, s miután három „családi” kapcsolat összeszövődött. a magyarság egyedül maradt árván abban a keresztény (keresztyén) világban, mely kereszténység helyett germánként, latinként és szlávként azonosította magát. A newtoni világképet abszolutizáló és a mindent — viselkedési és szociális rendszereket is. történelmi folyamatokat is — elnyelő mechanika csapdájába esett marxizmus nem tulajdonított jelentőséget a politikai és történelmi mozgások pszichikai elemeinek, s így a magyarság történél mi- helyzet-alakulásának elemzése ma is lényegében egyoldalú minálunk. Ezért nem szentelnek még ma sem elég figyelmet annak a ténynek, hogy a magyarság nemzeti létének, e nemzeti lét fennmaradásának megítélésében — még nyíltabban: — a magyarság kívánatos el- és letűnésének óhajtásában egyfelől az elkésett (aszink- ronitástól hisztérikus) nacionalizmusok (szlovák, román, szerb), másfelől a (ki- mérikusan) pénz nemzetiségű kozmopolita, egyfajta „civilizációs enzim”-ként funkcionáló társadalmi erők törekvése egybeesik. (Társadalmi erők; aki ezt a problematikát a „rasszizmus” körébe utalja vagy szélhámos vagy bugris, vagy kriptohitlerista.) Honnan ez az egybeesés, holott a kozmopolita-liberális irányzatot hordozó rétegekkel szemben az elkésett nacionalizmusok (valóban bugris és hitlerista megközelítésben) éles ellenszenvet táplálnak. A magyarság — más-más motívu- nok alapján — mindkét törekvésnek útjában áll. A nacionalizmusok ambíciója az, hogy Közép-Európában azt a szerepet töltsék be. amelyet a magyarság töltött be á török invázióig vitathatatlanul. a Habsbürg-ha- gemónia idején pedig — az 1867—1914 időszak látszatfelvilágosodásától eltekintve — mindinkább halványodva. Magyarország a Duna-medence közepe és geopolitikailag súlypont: következőleg a magyarságot nem elég kikapcsolni, hanem a helyére kell nyomulni. Ugyanitt rejlik az oka annak is, hogy a modern piacgazdaság monetáris alapokon nyugvó vezetési alrendszere számára Budapest sokkal fontosabb annál, mintsem az integrált pénzfolyamatok iránt történelmileg kevés érzékenységet. szerzett, ezekben a folyamatokban ru- tintalan magyarságnak engedje át a sok célra felhasználható hely birtoklását. Más szóval: Magyar- ország, mint geopolitikai bázis érdekes, Magyarország, m'int. európai nemzetállam, érdektelen. Bár a magyar népesség — az átlagnál intelligensebb cipőtisztítóként — jól felhasználható, ezen a területen (hazájában) a vezetést neki átadni (nem neki meghagyni, hiszen csaknem fél évszázada nem volt a kezében), ellenkezik a transznacionális üzleti érdekkel. Ez az, amit a „liberális” parlamenti ellenzék („realistán”) felfog és elfogad, illetve amit a kormányon lévő erők makacsul nem érzékelnek — egy kisebbség kivételével, amely viszont („kisebbségben”, v.ö. Németh László) nagyon is felfogja és — baljóslatúan eltompult veszélyérzettel — nagyon is hangosan elutasítja. A képernyőről arat a halál Egyébként, a magyarság kiküszöbölésére irányuló két törekvés közül egyik sem új keletű, sőt, egymást keresztező megjelenésük sem. A XVI. és XVII. században az elkésett nacionalizmusok szerepkörében a törököt, a finánctőkés integrátor helyén a Habsburg- integrátort találjuk. A mai helyzetet a két törekvést kiszolgáló technikai színvonalnak az akkorinál összehasonlíthatatlanul • magasabb színvonala teszi intenzívvé. Mindenesetre, a másfél évszázados török— magyar—német hadiállapot hátrahagyta katasztrofális fizikai pusztulás még nem jelentett végveszélyt, mert ha a nemzet erejéből a politikai nemzeti műhely újjászervezésére nem futotta is, a kulturális nemzeti műhely felvirágzott. Ma ez a hajszálcső-rendszer is elzárul: a lelkek totális leigázásának eszköze, a televízió a magyar nemzeti léttel ellentétes érdekű erők birtokában van, s így a magyarság milliónyi képernyőről kap napról napra halál-infúziót. Megfosztanának ivóvizünktől Ne legyenek illúzióink: gyengült a nemzet életereje. A nemzet, a középkor zárt magházából kibontakozott Európában, már régen nem biológiai genetikai fogalom. A nemzet egy szellemi-kulturális örökség meghatározta etnikum „én”-je, önmagára reflektáló tudata. Ezt a tudatot, mint az emberi organizmusban az agy szürkeállománya. valamilyen társadalmi kategória hordozza és sugározza szét a szellemi-kulturális etnikum egészébe, hogy etnikumból a nemzeti létszintre emelje. A magyarságban ez a „szürkeállomány” 1849-ig a középnemesség volt, 1887 óta az úgynevezett „közép- osztály”, mely a szétesett és degradálódott nemesség utóda törekedett lenni. A két háború között látványosan feltárult, hogy ez a középosztály képtelen a nemzeti vezetőerő feladatának megfelelni; helyébe egy intelligenciává és polgársággá emelt paraszti réteget tervezett a magát népinek nevező értelmiség. Ezt a törekvést a második világ- háborús katasztrófa derékba törte íámbár néhány évig még lélegzett a népi kollégiumi mozgalomban). Végül a parasztság alól is meatervezetten kirántották a talajt és szétverték-szét- szórták egy robbanásos álurbanizációban. A magyarságnak utolsó sejtszövetei is szétroncso- lódtak, melyek új nemzeti szürkeállomány reprodukálására képesek. Az aszinkron-pánikban szenvedő elkésett nacionalizmusok eszköztárából arra futja, hogy megfosszák a magyarokat ivóvizüktől és husángokkal verekedjenek. Ám a társadalmi flóra lég- gyökeres, helytartói szerepre mindig kész része (vezetőerővé szerveződése már a szovjet megszállás alatt végbement) az alapvető életfunkciókat vette célba. Késen áll, hogy csírájában elfojtson minden folyamatot, mely a nemzeti szürke- állomány regenerálódásának irányába mutat. Ennek történelmi előzménye 1945 —1948-ra megy vissza: a népi kollégiumi mozgalom eltaposásának is ez volt az igazi oka, hiszen ez a paraszti alapozású nemzetbölcső, maximális önvédelemképpen, eleve lenini ideológiával volt kibélelve. íme, az intenzív osztályon fekvő nemzet halálbakeze- lésének „terapeutikája”, miközben a műtő ajtaja előtt késeket szorongató türelmetlen „örökösök” állnak, méltatlankodva, amiért a szellemi fölényével tüntető egészségügyi személyzet nem engedi, hogy a „beteggel” rövid úton végezzenek. Villannak biztató jelek, hogy a beteg már eszméletnél van, csupán szemét hunyja be, hogy méreggel töltött injekciós tűket készenlétben tartó „orvosait” és „ápolóit” megnyugtassa: szándékuknak megfelelően az exitus útján halad. Mintha még lenne elég életösztön benne, hogy túlélje a „kezelést”, amíg egyszer majd kijuthat erről az „intenzív osztály”-ról. A végveszélybe került élőlény vagy mindent kockáztató agresszióhoz folyamodik, vagy mozdulatlanná válik, hogy halálos ellenfelének figyelemkoncentrációját szétoszlassa. A magyarság végveszélyben van, s kívül-belül minden egérútját elállták. Egyetlen lehetősége az erdei vad életösztöne. Élete függ attól, mikor mit lép. Éber csönd s az életösztön belső fegyelme: akkor talán egyszer taplra ugorhat s új életre születik. Ez a Csurka-tanulmányt követő égszakadás-földin- dulás nagy tanulsága. Nem, amit tartalmaz: kiáltó hibája az, hogy létezik. Hogy benne a nemzet óvatlanul felnyitotta a szemét. Karoly Vczcrfi-CIcmm (München) emlékérme 1992. DECEMBER 22., KEDD Király B. Izabella munkaruhája Mindig jókedvre derülök, ha a Csapájev-tekintetű Bodor Pálnak nem tetszik valami. Ebből is tudható, hogy miért van állandóan jókedvem. Most éppen Király B. Izabella tanár-képviselőnő nem tetszik neki, illetve a kitűnő hölgy tetszene de hogy az MDF-et képviseli az Ország- gyűlésben, ez a tény már az ősbolsevik vezérhangyát riadóztatja a Népát szabóság munkatársának naprakész természetében. És akit és amit ez a természet átjár, az át vala járva és rágva. A munkára-harcra-kész (MHK!) természet különösen aktivizálja eszme-rugós rágóit. ha valami felszíni jelenséghez odakaphat, mert ugyebár minél felszínibb dologról van szó, annál több, mi több: követhetetlen szempont érvényesülhet vele kapcsolatban, akár a legellentétesebbek is. A felszínen igen különbözően mutatkoznak meg a dolgok: ki ilyen, ki olyan ruhába öltözteti önmagát és elveit is, sőt van. aki figyel, de olyan is van, aki ügyet se vet a külsőre, pedig mindennek van felszíne, a legmélyebb mélynek is. Bodor P.;l se nagyon ügyel küllemére, egyrészt azért, mert nemigei van mire ügyelnie, másrészt azért, mert igen leköti figyelmét mások ruházata. Ékes bizonyítékát adta ennek a Népátszabóságban megjelent jegyzete, melyben Politikai munkaruha címmel R. Székely Julianna tulajdonait meghaladó vegyes savanyúságként hordta egymás hegyére-hátára ruházati érveit. Például megemlíti, hogy: „Sráckoromban, Temesváron, isten- tiszteletre menet, a nagykabát alá, olykor fel mertük kötni az aranyrojtos, fekete nyakravalót ... Be szent volt, bizsergető: magyar jelképet viselni! Ki gondolta volna, hogy valamikor majd pártpolitikai kellékként korteskedik kereszt, sújtás, kopjafa!” Tudatja velünk — és a Román Kommunista Párttal, az atomerejűvel —, hogy ő bizony templomba is járt, és a Bocskai-ruhához való nyakkendőt is viselte, mégpedig titokban! De egyúttal tudatát is munkaruhába öltözteti — a szürkébe —, mert sejteti, hogy ami akkor tilos volt, az most is legyen tilos, immár azért, mert azt hord mindenki, amit akar. Tetszenek érteni mindezt? Mert én nem. Először is hazudik: „Nézem Király B. Izabellát a képernyőn, talpig nemzetien, szépen zsinórozva.” Ugye érezzük Bodor Pál MUOSZ-elnök agyruhájának illatát? Először is: a képviselőnő nem volt talpig nemzetien felzsinórozva, csupán női kabátkáján volt némi zsinórzat, ami nékem kimondottan tetszett, és nem is volt alkotmányellenes Ahogyan én elképzelem Bodort, biztosan bement az Alkotmánybírósághoz, és megkérdezte, joga van-e zsinóros kabátkát viselni bárkinek? Az igenlő választ meg se várva szeretett volna sráckorú lenni, hogy titokban ő is hordhassa. Nyilvánosan nem meri, mert mit szólnának hozzá az elvtársak, hiszen eljött a kor, ez az elvtársi, amikor kellékként korteskedik kereszt, sujtás, kopjafa! Ergo: se keresztet, se sujtást, se kopjafát ne használjunk,, ellenben öltözzünk talpig szürkébe, azaz Bodor Pálba, mert ő állítólag nem párt- politikai kellék. Azon a hajdani híres-hírhedt Csau- seszkuval történt 12 órás építő megbeszélésének elején is biztosan hangoztatta: Csaukám, én nem vagyok párt- politikai kellék, ezért hadd viselje agyamat, azt a hátul- gombolós és erősen slicceit szürkét a német és magyar nemzetiség, a bukaresti rádió jóvoltából! Azóta némi humorérzéke támadt, mert a képviselőnő kabátkája a következő diurnuszi Hócipőbe pottyantjá^ őméretüségét: „Vajon jobbszélen, a politikai pubertás-' korban, jobban tisztelnék Antall Józsefet, ha Bocskai- sapkában járna? Göncz Árpádot, ha díszmagyart öltene?” — így lesz a zsinóros kabátkából Bocskai-Antall- sapka, gönczi Göncz-magyar, és Bodor pubertáskori aranyrojtos nyakkendőjéből Bodor, Bodorabb és Legbo- dorabb. Figyeljük, hogyan támad fel törvénytisztelete és jó ízlés ízlelése: „Be kár, hogy nem lehet védetté tenni a jelképi értékű tárgyakat, dallamokat, szavakat. Csak a jó ízlés tilthatja, nem a törvény, hogy ki-ki (szakmája szerint) ne zsinóros mentében dolgozzék, s nem akárhol, akármikor dúdolja a Himnuszt.” — Szép idegesség, ugye? Emlékeznek még, ki mindenki hivatkozott jó ízlésre és törvényre, aztán már arra se — be kár! —, és hova jutott? Bodorig. Azóta ugyanis ő maga is bebodoro- dott: „Tán az ellenzék is kénytelen felvenni a kesztyűt, s nemcsak a kesztyűt. Vajha láthatnám Zwack Pétert kacagányban. Orbán Viktort csikóbőrös kulacsból inni, Brenner György kezével Pető Iván fejére is Bocskai-sapkát rajzolok, s jaj, be csinos, sudár lenne Horn Gyula atillában!” Nem, Bodor. Ezen uraknak megvan a politikai munkaruhájuk: Zwack úr kapaszkodjon csak egy unicumos gömbölyűbe, Orbán Viktor a csikóbőrös kulaccsal befeküdhet a Parlamentbe, politikai tornacipőjét felrakva a székre, Pető Iván fejére rajzolják oda apjának azt a sapkáját, amelyet magas rangú bel-tisztként hordott Bodor Pál ifjúkora táján, Bodor pedig öltözzön töméntelen szövegébe, és álljon Horn Gyula mellé, aki pufajkában is pontosan olyan sudár, amilyennek őt Bodor megálmodta, és amilyen ő maga, Bodor is. Amíg Horn a svájci Alpok legmagasabb csúcsáról, a Metterhorn-ról ábrándozik jéghideg géppisztolyát szorítva szívéhez, addig MUOSZ-Bodor pisztolyával hado- nászná ki az égre az aznapi morál-koránt: Mondhat nekem bárki, amit akar, a kommunizmusban olyan ruhát hordhat mindenki, amit akar, amit adunk neki! A döglött nyugati impirilista dekadens liberál-overallban pedig megfulladnak a dolgozó milliók, mert ott nincsen, nem is lehet szabadság!” így bújik — bújna, menekülne — vissza a bolsevik torzszülött régi megbecstelenített anyjába, a liberalizmusba, ami még Bodornak se sikerülhet, bármennyire is kenetteljessé keni pártpolitikai kellékké koptatott fejét. Tanulság: nem a ruha teszi az embert, hanem az ember a ruhát. Tetszhet vagy nem tetszhet nekem egy öltözet, tiszteletben kell tartanom mindenki ízlését, mert aki nem ezt teszi, az a legnevetségesebb ruhába magya- rázgatja bele magát. Balaskó Jenő
