Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-19 / 299. szám
Kedves Olvasóink! Már most, az ünnepi várakozás idején megkezdjük azoknak az Írásoknak a közlését, amelyeket írni szerető Pest megyei barátainktól kértünk. Hála istennek felhívásunknak a vártnál nagyobb sikere volt, sokkal többen küldték el emlékeiket, mint amennyire igazán számítottunk. Ez számunkra öröm, ám az öröm, mint mondják, ürömmel jár együtt, ami ez esetben az, hogy bizony az írások többségéből pusztán részleteket tudunk közölni. Nagy igyekezettel próbáltuk meg a legszebb gondolatokat, a legjobban sikerült verssorokat kiragadni. Bízunk benne, hogy ezzel nem okozunk szerzőinknek csalódást, de kénytelenek voltunk így cselekedni, hiszen ellenkező esetben tán még az ünnepi harminckét oldalunk is kevésnek bizonyult volna írni szerető barátaink sorainak közlésére. Örömmel és szeretettel adjuk nyomdába írásaikat, most a Levelünk jött rovatba, majd ünnepi, december 24-én megjelenő számunkban is. Vödrös Attila Szeretett ünnep Mindig szeretettel gondolok a karácsonyra. Édesanyám mennyi szeretettel készült e jeles napra. Én is izgatottam vártam, mit kapok ajándékul.- Nem mérlegeltem, hogy milyen körülmények között született, lett előteremtve. Szüleim mindig arra törekedtek: a gond a mindennapi életből ne érződjön. Ma én is ezt akarom átadni feleségemmel együtt a két gyermekünknek. A szeretetet, a békés, nyugodt, boldog életet. Legyen bármilyen kor, szeretet, békesség és egészség nélkül nincs igazi boldogság, öröm. Ezt az érzést nemcsak karácsony estéjén kell érezni, magunkkal kell vinni fgész éven át! Solymosi László Dunakeszi Karácsony (Készlet) Ragyognak a gyertyák, Fogjuk egymás kezét, És érezzük, hogy e perc Istenem, örökké a tiéd. Palacsik Györgyné Jászkarajenő Helyeske (Részlet) Gizi néni ágyánál megáll, megfogja az öregasszony kezét, szavai akadoznak, de halkan mégiscsak tovább fűzi a szavakat: Gizi néni itt volt a lánya és az unokája. Vártak egy darabig, de menniük kellett, hiszen leáll a közlekedés és haza is kell jutni. Nem akartuk felkelteni, hisz az alvás a gyógyulását segíti. Ezt a kis csomagot hagyták itt. Lel- kemre kötötték, mielőbb adjam át és mondjam meg, hogy hamarosan újra eljönnek. Gizi néni arca kipirult, szemeiből újra élet csillogott. Magához ölelte a kis csomagot, ő tudta, hogy eljönnek hozzá. És lassan- lassan lehanyatlott a keze, amellyel erősen szorította magához „leánya ajándékát”. Szemét lehunyta és elindult hosszú útjára. Helyeske erős akarattal ellátta az ilyenkor szokásos dolgokat, majd lassan, szótlanul kiment a szobából. Csendesen, megnyugodva megállapította, milyen sok örömet szerzett kis füllentésével. Leült a székére, egy könnycsepp gördült végig az arcán, és arra gondolt, egyszer talán majd neki is átadnak egy ilyen kis csomagot, ő is elhiszi a hozzáfűzött szavakat, pedig tudja, senkije sincs aki neki ajándékot küldene. Balogh Gyula Pomáz Szenteste (Részlet) Jó volt adni, s látni, ahogy a másik örül. ★ Hiszen a szülőnek az a jó, Ha büszke lehet gyermekére, A gyermek akkor áldás, Az anya szemefénye. Köszönöm neked anyám Azt, hogy úgy szeretsz, Méltóvá válók az ajándékra, ígérem, jó leszek. ★ Anya, szeretlek, Soha ne menj el. Ha szükségem van rád. Gyere, ne bújj el. Fajka Zoltán Törtei Karácsonyi ének (Részlet) Éjjeli csendben zengő harangszó Hirdeti, hogy Krisztus újraszületett. Bár mélyen alszunk, mert minden múlandó, Szívünkben is alszik már a szeretet. Tatár Kálmán Budapest Szent karácsony (Részlet) Sok mindent megéltek őseink E szép napon bocsásd meg vétkeik. Krisztus kegyelmezz nekik, hogy békében, boldogságban éljünk. Zentai Ödönné Érd Kis Jézus bánatot hoz Drága feleségem 1983. június 1-jén halt meg. És jött a szent karácsony. Erre az alkalomra írtam e kis versikémet: Hiába vártam a szent karácsonyt, Nekem a kis Jézus ajándékba csak bánatot hoz. Amíg én könnyezve álltam a betegágyadnál, Lelkeddel a magasba szálltak, magukkal vittek az angyalok. Kalácska László Vác Boldog karácsony Amikor még kicsi voltam, az volt a legboldogabb karácsony. Én kötöztem a szaloncukorra a cérnát, és sorjában akasztgattuk körbe a karácsonyfára. Igyekeztem, szorgoskodtam. Az ezüstsújtás mellett ruhánkon még pattogatott kukoricából füzér is volt. Szép volt, nagyon szép volt. Édesanyámmal együtt énekeltük ezt a nagyon szép, régi-régi éneket:. Üjra itt van, újra itt, Újra látjuk lombjait. Karácsonyfa nézegetünk boldogan A kis angyal lombjaid közt merre van? Talán ágról ágra száll, Talán házról házra jár, Vagy talán most meséli az égben Lenn a földön nagy öröm a szívekben. Jöjj pici gyermek, jöjj ide kérlek Légy vendége a szívünknek Oly meleg a szív, mely tégedet hív Szeretlek, ó, szeretlek! Holló Ágnes Túra Emlék (Részlet) Volt szenteste, amikor a fenyő díszítése után a fa alatt volt ajándék mindnyájunk örömére. Először elénekeltük a Mennyből az angyalt, utána imádkoztunk. örültem, hogy együtt voltunk férjemmel és fiámmal, együtt mentünk az éjféli misére Nagykőrösre, de ez sajnos 1991-ben elmaradt. Férjem nevem napján kórházba került, és karácsonykor is egyedül voltam. Most is december 2-án vitte el a mentő a Budakeszi MÁV Kórházba műtétre. Megint egyedül leszek. Az idén is feldíszítem a fenyőt, de csak sírni tudok, és nem örülni. B. S.-né Bakos Borbála Csemő A szeretet ünnepe (Részlet) Ilyenkor még a harag és a bánat is enyhül, vagy talán még meg is szűnik. Helyét a szeretet, a boldogság és a meghatottság veszi át. Nem a rengeteg ajándék és csillogás a legfontosabb ezen az estén, hanem az, hogy ilyenkor a legapróbb dolgok is csodálatosnak tűnnek minden ember számára. Nem egyformán ünnepel minden felnőtt és gyermek, mert sajnos nem mindenkinek jut a bőség kosarából. De akkor is ez az ünnep a legszebb és a legcsodálatosabb: a szeretet ünnepe. Varga Csilla 13 éves tanuló Nagykőrös Egy másik asszonyka így siratta meg harminc évvel ezelőtt a pici fiát: — Küsdeg, kicsi Kincsem, arany sórkantyus vitézem. De elménél hasmenésben. De elhagytál hagyma kapáláskor, a Szemmiháj lován... Kire marad immán az aranysórkantyu? ... Azonban ma éjjel úgy megrendültem, hogy magam is sírva fakadtam és őszinte sírással, sietve csókoltam meg utoljára a templomom kilincsét. A hamu színű huszártól és az ő fényességes kriptájától is csak távolról búcsúztam a holdvilágon. Siettem felhágni az Illés szekerére. Ez a szekér nem az ótestamentumi Szent Illés szekere volt. „Déckás”, rendes, bukovinai magyar szekér volt, fatengellyel. Koporsó alakra volt kiképezve a belseje. Ha Sietett s te a lőcsbe fogózkodtál, ezek a lőcsök úgy megráztak, mint a villamosított nyavalyatörés. A szekér oldalán pedig a következő tábla volt: ljjés Gedeon, öregebbik. Már ott ültem a gyaluforgácson, a nyitott koporsóban, — mintha csak most támadtam volna fel halot- taimból. Szemeim imádott Édesanyámat keresték, akit vagy eldugtak, vagy fel sem ébresztettek, hiszen ezeket mondták: — Vállaljuk azt es, hogy sose lássuk meg égymást. Dehát akkor maga sem fogja látni suhútt és seholsem többet az édesmamáját, mert mi zálogban tartjuk itt magunknál, amígesak maga el nem vitet münköt innen a muszka pokol közeléből a szép túlvilágra. Magyar- országra! Elindultam tehát az Illés szekerén, hajnalban. A szekerén jutott eszembe, hogy: — Nini, engedélyt sem kértem a püspökömtől a távozásra. Mi lesz vélem, ha felfüggeszt? Mi lesz vélem, ha szökevénynek, fugitivusnak fog nyilvánítani? Mi lesz vélem, akkor Budapesten ? .., ★ Most már szerettem volna leugrani az Illés szekeréről. Azonban Illés Gedeon még jobban megijesztett. Elkezdett töprengeni: — Csak azt adná meg az Üristen öszentfelsége, hogy Constantinescu ezredes úrral, azzal a megveszekedett főispánnal, nehogy találkozzunk. Mióta bevezették a statáriumot, azóta még a keleti román papokat es börtönbe teszik, ha az új magyar-határ felé túl sokat kurucázgat- nak, batyut és gyereket mentenek. Mentik Édeserdélybe, dz üsmerősökhöz. Csak az odavalósi munkatáborosoknak és volt katonáknak szabad arrafelé menni. Hazamenni!.. . Azoknak es csak gyalogosan. — Maga azt gondolja lilés, hogy azzal az emberrel mi még találkozhatunk? — Ejsze igen! A kilencven kilométeres utat maga ellenőrzi a csendőrlégióval. Nem volt soha ilyen szorgalmas forgalmi rendőr. Pedig Jozsue a Bibliában ugyan- csali alkalmatos forgalmi rendőrnek mutatkozott. — Hogyan? — Hát, megállította a Holdat es meg a Napot es a keNÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 30. resztezésnél, csakhogy gyönyörködhessenek a zsidó játékosok győzelmében, Gilnél és Gálnál, abban a nevezetes helységben. — Illés elgondolkozott, majd így folytatta töprengéseit a szekéren: — Nagy úr manapság a Prefektus! Még nagyobb úr, mint eleddig volt. Merthát ura lett az életnek és ura a halálnak. Ha a Prefektus hallgat, abból könnyen halál is lehet errefelé. Ha a Prefektus könnyezik, akkor felemelkednek a vízdíjak a városon. Ha a Prefektus derűs, akkor már kész is a — deres, a faluhelyen a huszonöt. Ha a Prefektus borús, akkor mennydörög az ég. Ha pedig „lekötelező”, akkor már nyakadon is van a kötél, ami manapság csakis olyan olcsó, mint a selyemzsinór volt a régi töröknél. Jaj, nem jó nékünk itt lenni. Most megint hátrafordult Illés Gedeon a tüzes szekéren és ezeket a biztatásokat mondta a negyvennyolcas szabadságharcosnak, az öreg Druzsbáczky Györgynek örökké élő mondásaiból: — Csak akkor lesz szép és csak akkor lesz nagy megint Magyarország, ha bátrak maradnak azok, akik mernek. — Maga azétt egy cseppet se féljen, ha megtiporják es magát a jóakaratáért. György papra gondoljon, aki még a falra es föliratta az igazságot. Hogy aszongya: ... . Az az ember, aki boldog és nagyhitű: rózsát szokott szimatolni a szentek sírjában. Viszont, aki boldogtalan és kishitű, azt az embert az élő rózsa-lugasba hiába vinnéd. Halotti kápolnának fogja nézni a rózsa-lugast. Ha a szirmok vérpiros szőnyegén járna a lába, ott is azt kérdené tőled:” — A virágokat már látom, de a hozzájuk tartozó ravatalt hová dugtátok?!” A második bécsi döntés hetében a nagyhitű és a kishitű emberek a dornavátrai szoros úton összetalálkoztak. A „boldogtalan” emberek azokban az órákban a románok voltak, akik a bécsi döntés hetében batyukkal és gyermekekkel menekültek Cluj-ról, azaz most már Kolozsvárról. Ezek a szegény román emberek a kétségbeesésnek a sírdogáló szobrai voltak. Szembejöttek vélük Keletről a „boldog” emberek, rongyosan és mezítlábosan. A boldog-emberek ezúttal a bukovinai munkatáborokból kitörő rab-emberek voltak, magyarok és zsidók. Siettek a kárpáti, új-határ felé, ahol a magyar honvédség már visszacövekelte azt, amit Trianon a helyéről el- gyalázott. Siettek hazajutni, Édeserdélybe, mielőtt a romániai oldalról a borgói szektort lezárnák. Ha némelyiknek valamelyes cipő is volt a lábán, azzal aligha mert volna égő cigaretta-végre lépni. Ha pedig „báni”, azaz román krajcár került volna a rongyos cipője alá, az ilyen ember az ilyen cipőben könnyen kitalálta volna, hogy mi van a talpa alatt a krajcáron: — Fej, vagy írás? A boldog emberek és a boldogtalanok nemsokára megint összekerültek a vonaton. Mire Dornisorára értünk, kiderült, hogy a szektort mégiscsak lezárták, hirtelen. — Aki a megnagyobbodott Magyarországra akart jutni, am nak visszafelé kellett utaznia, majdnem Bukarestig. Keresztül a megmérgesített tigris barlangján s úgy megint vissza. Brassón és Tövisen keresztül Válaszúiig. Amikor a bukovinai székely falvak irányában visszakanyarodtunk, akkor Hadikfalván és Istensegítsen megint meggazdagodott a vonat valami nyolcvan kis székely szökevénnyel, akik a „menekedő”, bátyus vonaton ugyancsak csöndesen viselkedtek. Átérezték a menekülő, sírdogáló románok fájdalmát, hiszen magunk is ugyanezt az ecetet izzadtuk és ittuk harminc éven keresztül. Nomeg a „felismeréstől” is féltek. Cuza profesz- szor kegyetlen legénysége eddig az időtől már sokezer üldözöttnek dobta ki az eleven testét a robogó vonatok ablakán. Most következtünk mi, magyarok, a vonati ablakok ugrató mércéjénél. Csak Kolozsváron lettek nagyon hangosak a Magyar- országra szökdicsélő székely legénykék. Nem is lettek volna székelyek, ha szót fogadtak volna. Csak úgy, maguktól egy hordozható óriás-táblát pingáltak fehér vásznon, fekete festékkel. A táblának túl hosszú szövege volt, telisteli íráshibával. Ezt a táblát hosszú rudakra szerelték és se szó, se beszéd: hirtelen csak beállítottak az óriási táblával a díszmenetbe, amikor az elmasírozott a Kormányzó, a budapesti minisztériumok és az előkelőségek tribünjei előtt a nevezetes „bevonulás” idején. Amikor Kolozsváron csüngött a világ szeme. Amikor Édeserdély északi része végre „hazatért”. A gumitalpas, sárgacipős ejtőernyősök elé pockolódolt a háziszőttes vászontábla, a következő, túl-hibás és túl-önérzetes szöveggel : Műk vónánk az bukovinaji Magyarok . . . Ahajt ne kés le kegyenek hazahozni münköt, mind egy szál-igüü Csak béhunyt szemekkel mertem összeadni az íráshibákat a további szövegben. Ugyanakkor György-barát jutott eszembe, Druzsbáczky György. A negyvennyolcas szabadságharcos; a józseffalvi pap, a templomépítő. Akit Édesapjának nevez a sírkővön a bukovinai székely. Aki a Plébánia Történelmébe minden íráshiba nélkül a kö-. vetkező szöveget írta hajdanában: „— A bukovinai székelyeknél azért van az a tömérdek gyermek és azért nem tudnak helyesen írni, mivel nem szeretnek az ágyban olvasni.” A „nagyhitű”, kicsi székelykék még többet ártottak a hazatelepítés dolgának, amikor Pluhár Istvánnal össze- botlottak. Ugyanis, Pluhár a kolozsvári piaristák udvarán rádiós leadást rögtönzött vélük. Erdéiv „hazatérésének” ünnepélyes órájában az apró góbék világgá lcürtöl- ték a rádióban a következő hírt. Két veszedelmes szakaszban. Hogy azt mondja: Első: — Miben mesterkedik most a „mü vezérünk”, németkálmány? (Folytatjuk.)
