Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-25 / 278. szám

Ártatlan pártatlanság? November 23-án, hétfőn délben (technikai okok miatt) elmaradt a megszo­kott déli harangszó a Ma­gyar Rádió hírműsora előtt. Nem tudom, csak sejtem, hogy mi miatt, de elmaradt reggel a nyolcórai hírek­ben a pártatlan — a köz- szolgálati rádióhoz nem­csak méltó, de tőle megkö­vetelhető — tájékoztatás a kunszentmiklósi körzet időszakos országgyűlési vá­lasztásának eredményeiről. Mert mi hangzott el a nyolcórai hírekben? Talán ismertették es felsorolták, hogy az — egyébként saj­nos érvénytelen — első for­dulóban az indulók közül melyik jelölt, párt hány szavazatot kapott? Óh, nem! Mert mi hangzott el? Ki milyen támogatással lett az első, és hogy a2 MDF jelöltje csak ötödik­ként végzett a nyolcból, an­nak ellenére — hangsú­lyozták pártatlanul —, hogy a legtöbbet ők költöt­ték a kampányra, tonna­számra jártak ott agitálni a miniszterek, a pártvezé­rek, és Nagy Feró húzta a kortesnótát. A tényeket, a pártatlan­ságot (el) váró rádióhallga­tó pedig csak hüledezik, és nem tudja meg — ha még kíváncsi rá —, hogyan is végeztek a többi jelöltek, pártok. Mert ezt bizony nem tudhatta meg az állí­tólag független és pártat­lan, közszolgálati Magyar Rádió híradásából! Arról viszont most végleg bizo­nyosságot szerezhetett — ha eddig netán kétséges lett volna előtte —, hogy mit jelent a Gombár-csa­pat számára a fii “«etlen, pártatlan, közszolgálati tá­jékoztatás. Nincs nekem -mmi ba­PEST MEGYEI HÍRLAP jóm Komáromi Istvánnal, aki első helyen végzett — sem ez ügyben az MSZP- vel, amely támogatta őt —, de ezt a „pártatlan” tájé­koztatást már nem tudtam szó nélkül lenyelni. Kí­váncsian várom, milyen a nyelőkészsége az SZDSZ- nek, a Fidesznek stb. Bernáth Attila Budapest Válasz BonHfert úrnak! Nov. 24-i „Levelünk jött” c. rovatban „Kérdések és válaszok Forgó úrhoz”. Bo­rniert Donát úr cikke olva­sása közben elgondolkoz­tam a következőkön: elő­ször is: mi a célja Bonifert úrnak, hogy mindig kiemeli KDNP-s tagságomat? Nyil­ván rajtam keresztül a KDNP-t akarja lejáratni! Én egyetlen írásomban sem teszek említést párt­tagságomról. Nem úgy, mint B. D., aki volt olyan etikus, hogy' mint alpolgár­mester olyan vádakkal il­lette a városvezetést — melynek ö is tagja volt —, melyre azt -’okás monda­ni, hogy „a saját fészké­be ..Ily előzmények után kényszerült távozni széké­ből. Ilyen magatartás után — jobb helyeken — még az egyéb funkcióiról is le­mond az ember. A nagyhangú ellenzékisé­get — a hőskorban, 1989- ben — én n .rügen emle­getném, mert amíg esetleg Vácon hőskrdtek, addig munkahelyeiken igencsak hűséges kiszolgálói voltak — esetleg vezető állások­ban — a rendszernek. Előt­tem csak az olyan ellen­zékiségnek van hitele, amely együttjárt a büntető­szervek eljárásának (bör­tön) is. Egyébként csak „operett”-eílenzékiségről beszélhetünk, amelyet a — Utánam, székelyek!... Irány a Bajza utcai polgári iskola. Nem lehet itten elveszni... Csak jöjjenek utá­nam. Mindenütt a 46-os villamos sínéi melleit. A tornaterem fényes, kivikszolt padozatán friss töltésű, jó illatú szalmazsákok várták a fáradt vándort, patyolat- fehér lepedőkkel. Az iskola előtt pedig tizenkét, legna­gyobb típusú, kék-fehér autóbusz várakozott. Az egyik Vezető szép kartonlapon átadott egy név nélküli izenetet. Csak ez volt rajta: Ezt a 12 nagy kocsit a székesfőváros szíve kölcsönzi önöknek három napra, egésznapi használatra. Szeretnénk, ha a távoli Bukovina halálig hűséges népe megismerné Budapestnek és környékének szépségeit. Szeretettel, a székesfőváros szíve. Az imént még siralom volt rájuk nézni. Az esős utcán, ingre vetkőzve cipelték terheiket, mint Jézus a fakeresz­tet. Legjobb ruháik a fej fölött himbálódzó, romlandó terheket takarták. Ügy nézett ki a kis embersziget, mint ahogyan az óceáni, pici sziget szokott kinézni a rajzokon, melyre hajótöröttek úsznak ki. Elmetélik egyetlen ru­hájukat. A pálmafa tetejére kötik az inget, miután most már nem annyira öltözködés kell nekik és rufiameleg. In. kább: megmenekülés, megmaradás. Jeladó és segélykérő rongyos lobogó a faágon. Most, hogy a székesfőváros névtelen, elrejtett szívét meglátták és megérezték, most már örömükben sírtak. Á kék-fehér kocsik pillanatok alatt megteltek. Én elvál­tam tőlük, hogy a Karitász kiállítására a mi kincseinket valami elképzelhetetlen úton bejuttassam. Ebben az ügy­ben szaladgáltam amikor kedves csirkéimmel újbql ta­lálkoztam, a Függetlenség című újság hasábjain. Egy elevenszemű tudósító már az első lépéseiket megfigyel­te, a Szépművészeti Múzeumban. A milói Vénusz már­vány szobormását vette körül a bukovinai székely nép. Mire az őrök odaértek, az ezermester Székely Albert már ki is egyenesítette a „colostokját.” Megmérte mind a két letört kéznek a csonkaságát. Igen fogadkozott, hogy a törött kezű istenasszonynak mind a két kezét ki fogja faragni fából, hogy: — Ne csúnyálkodjék itt a nyomorékságával... ! Már régen továbbhaladt a józseffalviaknak jó kész­ségű csoportja, amikor a hadikfalviak következtek a mi- lói Vénusz szobra mellé. Bíró András, hadikfalvi székely állott most a nyomorék istennő lábai előtt. Szemeivel az elveszett kezeket kereste. Aztán azt a hadiki komáját ke­reste meg a szemeivel, aki nyúllábat szokott tartani a kabátja zsebében, merthogy kíváncsi felesége mindig is erőst félt az egerektől. Bíró András kacsintott a komájá­nak. Hátrabökött a hüvelykujjával az istenasszony letört kezei felé. Csak annyit mondott: — Ejsze. ez se fog többet a kezeivel matatni az ura zsebében. Igaz-e, komám? fennálló rendszer sem vett komolyan. Szorítkozva a helyi ügyekre — állítom —, hogy olvan tanácselnök vezette városban, mint Vácon, nem kellett nagy hang az ellen­zéknek. mert Both János maximálisan figyelembe vette a kialakult helyzetet, és egyáltalán nem gördí­tett az akkori „ún. ellen­zék” útjába semmilyen aka­dályt. (Úgyszintén elődje: Weisz György sem.) Erről magam is számtalanszor meggyőződtem. A pártbi­zottság pedig akkor már széíhullóban volt, amely szintén nem sok vizet za­vart. lehetne még sok min­dent felsorolni, mert azért, ha nem is tolakodtunk jó néhányan reflektorfénybe — sok mindenről tudtunk. És az egyéni kiállásúnk sem volt semmi! Környe­zetem és munkahelyem bi­zonyíthatja, hogy az én számon az ellenforradalom szó sohasem jött ki, mert én mindig forradalmat mondtam. Nyíltan hangoz­tattam a kommunizmus bu­kásának szükségszerű égét stb. B. D. úr ezekben az években hol volt? — talán a marxista egyetemet vé­gezte? (Bocsánat, a kisör­dög bújt ki belőlem.) Egy biztos: nem szeretem, ha egyesek .kor verik a mel­lüket, amikor az oroszlán haldoklik! A „hős Forgó úr” már 1988-ban is több cikket írt a Váci Hírlapban (orosz emlékmű lebontásával, va­lamint az utcanevek meg­változtatásával stb. kapcso­latban. Megemlíthetném még az 1988. szép. 12-én az erdélyi falurombolásról írt igen kemény hangú íráso­mat, amit a Váci Hírlap nem mert leközölni, ami miatt még az akkori első titkárnál (dr. Olajos M.) is reklamáltam! A Magyar Hírlapnak (1988. 08. 30.) írt levelemben keményen osto­roztam a szolidaritási alap részére adott 120 millió fo­rint állami támogatást. (Természetesen ezt sem közölték. (Sorolhatnám még a Rádió különböző szerkesztőségeihez írt leve­leimet, amit szintén „nem tettek ki az ablakba”. Egyébként B. D. úrr rk rendelkezésére tudom bo­csátani a fentiek másola­tait, a leközöltek újságpél­dányait is. Kioktatását pedig határo­zottan vissza itasítom, mi­után az én életem nyitott könyv környezetemben: 17 éves korban már népbíró­ság előtt álltam, megjárva a rendőrségi verőhelyeket (Andrássy u. 60., Bajza u.. Hársfa u.), a I Tarkó gyűj­tő és a váci fegyházat (fél évig a magánzárka osztá­lyon) 1946—47-ben. 1950­ben titóista kémként mint sorkatonát nyilvánosan (két ezred előtt) letartóztattak, majd ezután megjártam a pécsi és szegedi katonai börtönöket. Ilyen múlttal a hátam mögött Bo lifert Donát úr „operett”-ellenzékisége eny­hén szólva eltörpül, és ilyen alapon nem engedenf» meg, hogy kioktasson az el­lenzékiségről! Forgó László Vác Közakarat és a PMH Tisztelt Főszerkesztő Űr! Először is szeretnék ön­nek és munkatársainak gra­tulálni azért, amilyen nagyszerűvé tették a Pest Megyei Hírlapot. Beval­lom, jelenleg ez az egyet­len napilap, amit szívesen olvasok. Szeretnék valamit tenni annak érdekében, hogy ez az újság országos hírű napilappá nője ki ma­gát, és mind példányszám- han, rftind tetszésindex­ben meghaladja a „legked­veltebb” lapot, a Népsza­badságot. REGÉNY NÉMETH KAIMAN A tűzmadár A beskovhmt székelyek regénye 9. A cikk erősen felbosszantott. A mókázó, tréfálkozó hang nem illett ezeknek a drapériás, szép aranynapok­nak a komolyságához. Gondolkoztam, ki lehet ez a kásás és kácsás, göregáborkodó, fiatal tintaóriás, aki tüsszen­téssel, nyerítő vihogással és viccfaragásokkal köszönti azokat, akik hét napja a pokolból hazajöttek, hogy visz- szamenjenek a Gehennjba. De akkor megszólalt a rádió. Megszólalt és jelentette, hogy ezt és ezt a műsorszámot az előadó beleegyezésé­vel félreteszik. Mivelhogy a Bartók és a Kodály méz­legelője, a bukovinai rétek hazajöttek. Üj színeket hoz­tak az öt világrész színei közé. És máris felcsendült a stúdióban bukovinai szájon az ősi virágének. Talán az a virágének. amelyikben Szent Gellért gyönyörkö­dött hajdan, ezer év előtt, egy nyári éjszakén, amikor egy búza törő, malomhajtó magyar kislány énekelte ezt a virágéneket, amikor gondolatban, messziről a kedves, megértő Szent Gellért megáldotta éré: — Hallod ezt a dalt, Walter? — kérdezte a titkárától, kísérőjétől. — Vajon milyen csodálatos mélységekből jön ez a dal, ez a dallam, ennek a népnek a szájára? Megszólalt a Bukovinában megőrzött virágének, mely ezer év előtt tűzhalálra volt ítélve, de elbújtatták, mint hajdan a hóhér a kis Hófehérkét. Megszólalt a józseífal- vi kórus a pesti stúdióban: Ződ pántlika könnyűd gúnya, virágom, virágom... Met azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom. De a fátyor nehéz gúnya, virágom, virágom ... Mert azt a bú letagolja, virágom, virágom ... Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, Minden madár társat választ, virágom, virágom ... Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom ... Te éngemet s én tégödöt. virágom, virágom ... A közúti nagykocsik közül kettő Budaörsre is kikere- kedék a kíváncsi néppel. Ott volt abban az időben a leg- szebbik röptére a Túlvilágnak, ahogyan a keleti székely nevezte álmainak világát, Magyarországot. Kőszeghy Gyula oktatótiszt azzal kezdte a barátkozást, hogy,egy istensegítsi szőke apróságot a levegőbe emelt, egészen az aranyos tiszti sapka magasságáig. A megcsókolt gyer­meknek megmutott egy bémelegített Büchler-gépet: 1992. NOVEMBER 25., SZERDA 13 November 28-án szom­baton de. fél H órakor kezdődik a Közakarat Egyesület Országos Gyűlé­se, Föl kellene használni ezt az alkalmat arra, hogy az önök lapját a helyszí­nen is vásárolhassák ... Amennyiben az ötletet rrífegfelelőnek tartják, úgy célszerű lenne, ha minél hamarabbb fölvennék a kapcsolatot a Közakarat Egyesület Országos Elnök­ségével. Tisztelettel: Dr. Tarnóczi Tivadar I—XII. kerületi elnökségi tag Önkormányzati egyenruha? Különös javaslatot hal­lottam a minap. Felelős be­osztásban lévő vezető azt javasolta, hogy a polgár- mesteri hivatalokban min­den női dolgozó fekete szoknyában és fehér blúz­ban. a férfiak pedig ha­sonlóan egységes öltözék­ben üljenek le a munkaasz­talok mellé. Ehhez javasol­ja még azt is, hogy min­denki kis táblát hordjon a szíve fölött, amelyen a ne­ve olvasható, esetlegesen különböző színekkel megje­lölve a szakágazatot, -mi­ben dolgozik. Tulajdonképpen akkor döbbentem meg, amikor ezt a javaslatot többen támo­gatták. Hát először is: mi­lyen jogon határozza meg egy hivatalvezető azt, hogy milyen ruhában járjon a beosztott, ha az tiszta és rendes? Azt is csak üggyel - bajjal lehet tudomásul venni, hogy mindenki egy­forma ruhában dolgozzon, még akkor is, ha ehhez az anyagi feltételeket biztosít­ják. Gondoltax-e a javaslók arra. hogy pl. több szoknya és blúz vásárlásához kell megfelelő összegű pénzt biztosítani, öltözők, öltöző­szekrények is szükségesek, mert arra ugye már még­sem kötelezhető a dolgozó, hogy szabadidejében, az uh cán is egyenruhában jár­jon. Ez az elképzelés bi­zony igen sokba kerülne ... A névtáblák kötelező vii selése pedig szükségtelen, és a személyiségi jogainkat is sérti. Sokan emlékszünk még arra, amikor egyes embercsoportokat pl. fehér karszalaggal, sárga csillag­gal stb, jelöltünk meg. Jól emlékszem . még arra is, hogy az elmúlt időb—i po­litikai nézetünkért az e célra kijelölt „műintézet­ben” számokat aggattak ránk. Nem voltunk embe­rek, csak leltári tárgyak. Mondhatnán . hogy a névtábla ne«h szám. De ké­rem, ez felfogás kérdése: Megkülönböztető ez akkor is, ha nem szám. (Egyes munkakörökben elfogadha­tónak tartom, de csak ak­kor, ha ez elengedhetetle­nül szükséges.) Máskülön­ben betű vagy szám egyre megy: a héber nyelvben pl. a betű számot is jelent stb. Ezektől függetlenül is szük­ségtelen a megjelölés, hi­szen az ajtókon úgyis sze­repelnek a nevev az ügyfél pedig nem arra kíváncsi, hogy kit kinek neveznek, hanem arra, hogy ügyét gyorsan és jói elintézzék. Sajnos az ilyen megnyil­vánulásokkal mind gyak­rabban és gyakrabban ta­lálkozunk, az uniformizálás ideje pedig már régen le­járt. Rémálomnak tűnik már az az idő, amikor az utcán mindenki lódenka- bátban, simlis sapkában, úttörőnyakkendő stb, járt, bár még ma is elő­fordul olyan ország, ahol ez még most is úgy van. Tiltakozom az uniformig zálás ellen, és kérem, hagyjuk meg a hölgyeknek, hogy tisztán, rendesen, de saját ízlésüknegyénisé­güknél? megfelelően öltöz­ködhessenek. Balogh Gyula Pomáz — Akarsz még magasabban lenni? Akarsz repülni ve­lem, kisleány? — Métt ne?.. . Magával szűvésőn!. .. Megszólalt ekkor egy vénember, aki a kisleány mellett állott. Megemelte nikotinos, kíváncsi és fenyegető sárga ujját a tiszt előtt. Félig korholás. félig jelentkezés volt a szava: — Hogyan hannám Juliskát magányosan repkedni az úrral? Mikor hát magam es ráérek, a sok dolgomtól, ő pedig az én unokám?!... Pár perc múlva az elvarázsolt Budapest felett röp­ködtek mind a hárman. Az öt híd mint öt gyémántos arany fésű tündökölt a kék Duna szalagjában, megpő- tolva rózsagirlandokkal és villanykörték százezreinek láncával. Még napsütéses délután volt, de minden lám­pa égett. Ebben a meg-megszakadó, szent zsongásban köszöntötte Pacelli bíboros magyarul a Szent Istvánnak talán utoljára ünneplő kedves népét. Valahol a Mar­gitsziget felett vissza kellett billenteni a gépet. Juliska egy percre földközelbe került a gruppokkal és a rózsa- ligetekkel. Túlkiáltotta a motorzajt, A pilóta nem gon­dolhatott egyébre, mint hogy a kisleány megrémült a hüppenéstől. amit a repülők nyelvén loppingnak ne­veznek. Pedig Juliska csak annyit mondott örömében, de azt már igen hangosan: Drága Jézus, szépen kérlek, Adjál nékem „még egy” szívet... ! öregapó semmit sem mondott. Vulkánná, vagyis tűzokádó pokollá váltott a gyomra a Pici Büchler-gép hirtelen fordulataitól. Unokája örvendező sikolyát még­is meghallotta. Szerette volna érte rögtön megkorholni, mert erőst szerette az öreges ellenkezést Erőst szerette a fogatlan és fogadatlan „tanvítását” a környülva'ó vi­lágnak. Most az egyszer azonban erőst megnémult va'a az öreg. Mintha annak a lelki orvosnak igazolódott vol­na a szava, aki egyszer azt mondotta: — Az öreges hiúságnak és a maradi gőgnek nincsen jobb orvossága, mint a tengeri- és a légibetegség. Mi­velhogy akinek a papírzacskó fölibe kell hajolni, az még a levegőben sem hordhatja túl magasan az orrát. Mikor azonban Budaörsön megint főidet értek, s ami­kor az öregapó félreódalgott, és megkönnyebbült a földi keserűségektől, akkor hirtelen a lelki keserűségek szál­lották meg. Mádéfalvától errefelé, egészen Vulkán tá- nyitóig, öreges csoszogással odasietett Juliskához, aki a porondra kihúzott Magyar Szárnyak színében gyönyör­ködött, s már régen el is feledte a margitszigeti kiáltást. Nekirontott mérgesen: — Julcsa! Hallod-é. Julcsa?! Mit kértél te Öszentfel- ségétől az imént, odafent a mennyek kapujában? (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom