Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
Szer tartás játék Cegléden A Tiszaladányi jeremiád és üzenete Tárlat Kisku n lacházán Kis-Duna mentében A tárlaton szereplő egyik kép, a Kiskunlacházai utca (Hancsovszky János felvételei) A ceglédi református gyülekezeti házban a Nagykőrösi és Dunamelléki Református Hitoktató és Tanítóképző Főiskola irodalmi színpada télt ház előtt mutatta be nagy sikerrel a városból elszármazott Dobozi ■Eszter Csak a napnyugtát néztük című dokumentum- kötetéből készült szertartásjátékát, a Tiszaladányi jeremiádot Debreceni Tibor rendezésében. ' Döbbenet ülte meg a hatalmas termet. Ahogy ezek á kendős. kalapos tizenévesek a történelem magnóján megörökített, a letagadás pincéjében elrejtett felvételeket visszapörgették! Hasonló korú tiszaladányi lányok és fiúk csaknem öt évtizeddel ezelőtti jajkiáltását játszották le. Gyanútr lan fiatalok kálváriáját idézték vissza. Azoknak a tragédiáját, akiket 1944— 45 télén a szovjetek összeszedtek, elhajtottak Szerencsre, s marhavagonba zárva kivitték őket az ukrajnai lágerbe, Donbaszba: Nem németek, nem fasiszták voltak, csupán ártatlanok, magyarok. Uram! Tekints meg bennünket, lásd meg gyalázatunkat! — hallani újra a könyörgést. Hangos vádirat is egyúttal. Kint. a gyermekükért kiáltó anyák, apák, a Donbaszba tartó vagonban a testükkel egymást melegítő gyermekeik. Aztán a láger embertelenségbe taszító, végtelennek tűnő napjai. Tetvek, egerek, patkányok. Testekre fagyott, átázott ruhák égető kínja, az őrök kegyetlenkedése; lányok — testvérek — halálba zuhanása; a zsoltározás, imádkozás öröme, áz együvé tartozás ereje; az édesanya betegségből gyógyító levelének csodája; a remény balzsama: Csak a napnyugtát néztük, mert arra van Magyarország; a szabadulás extázisa. S itthon a megfélemlítés, a hallgatásra ítélés 1939-ig. A döbbenetes szembesülés után megtudtuk a Ceglédhez kötődő költő, író Dobozi Esztertől, hogy 1938 augusztusában egy író-olvasó találkozón Tiszala- dányban egy idős házaspárral találkozott. Tőlük hallott a témáról. Néhány hónap múlva ők segítettek nekik felderíteni azokat az embereket, akik 1Ö89 tavaszán még az elhurcoltak közül éltek. © Milyen az az élmény, amikor egy könyvből színpadi mű lesz? — kérdeztük. — Nagyon különös. A színpadi játéknak egészen más törvényei vannak, mint az írásnak. Engem is Izgatott ez a szakmai kihívás, miként lehet ebből darabot készíteni. Debreceni Tibor rendezőtől tudtam meg. Számomra azért is izgalmas ez a találkozás a rendezővel és tanítványaival, mert ezek a fiatalok majdhogynem olyan idősek, mint akikről a mű szól. © A könyv akusztikája így jobban felerősödött? — Megrendítő volt az első találkozás a témával. Ezek az emberek befogadtak a családjuk körébe. Ott töltöttem náluk nappalokat, éjszakákat. Hosszan mesélték az élményeiket. Korábban féltek. De 1989-ben már mertek beszélni. Valahányszor visszahallgattam a felvételeket, sosem tudtam kivonni magamat a hatásuk alól, a feldolgozás közben sem. E színpadi játékkal minden felerősödött. @ Lesz-e folytatás? — Próbálkoztam már színpadi darab írásával, de odáig még nem jutottam, hogy merjem kiadni a kezem közül. Debreceni Tibor rendező, a főiskola drámapedagógiai tanára elmondta, hogy az irodalmi színpad körülbelül egyidős a főiskolával, amely három évvel ezelőtt létesült. Ez az első próbálkozás azért izgalmas, mart Magyarországon eléggé elhallgatott témából készült. Az elhurcoltak, pláne a tizenévesen elhurcolt magyar lányok és fiúk tragédiája sokáig tabu volt. Ez a szertartásjáték — sok benne az ének, a közös szöveg, van egy sajátosan rituális mozgása — nem kíván nagy színészi teljesítményt, azonosulást a témával. Amatőröknek kiváló. De amennyiben sikerül jól előadni, ez számukra esztétikai élmény. — Drámapedagógiát tanítok ezen a főiskolán — jegyezte meg befejezésül Debreceni Tibor. — Az, amit most csinálok, kapcsolatban van oktatói munkámmal. Kecskeméti, debreceni, budapesti, kárpátaljai bemutatók után most Cegléden játszottunk. Nekem azért fontos ez, mert úgy tűnik: a színházi játék ilyen szinten pedagógiai haszonnal jár. Ezeket a fiatalokat — a leendő nevelőket — egy efféle élróény a pedagógiai mesterség olyan ismereteihez juttathatja el, mint amihez semmi más. Fehér Ferenc Hangulatos, finom akva- rellek függnek a kiskunlacházai Petőfi Művelődési Ház kiállitótermének falán. Meg sötétebb tónusú, mintegy súlyosabb olaj- festmények. A címek éppen egyszerűségükben meg- kapóak: A Holt-ág télen, Hajóállomás, Kis-Duna csónakkal, Bem utca 11., Apaj felé, Téli puszta, Erdei út, Dabi templom. Esté, Facsoport, Dömsödi részlet, Misi bácsi, Az öreg postás ... Csendéletek: Margaréták, Napraforgók . .. Ez utóbbin a váza mellett egy ottfelejtett szemüveg tokban. A képek alkotója Laczy Pál. Rajztanár. Tiltakozik az ellen, miszerint ő festőművész lenne. Bár már várja, hogy nyugdíjba mehessen, több ideje maradjon festeni. Az Alföld a világa. A folyók. Kecskeméten született 1936-ban. Szegeden végezte a tanárképző főiskolát. 1960-tól Dömsödön él, tanít. — Először a Tisza szerelmese voltam —* mondja. — Aztán, hogy Dömsödre kerültem, a Kis-Duna partját szerettem meg. A Dunát. Amikor úton vagyok, a vázlatfüzet mindig nálam van. Ha megtetszik valami, megállók, lerajzolom, lefestem. Nem gondoltam rá, hogy kiállítsam a képeimet, úgy éreztem, hogy magamnak csinálom. Ismerőseim kérdezgettek, biztattak: miért nem mutatkozol be, miért nem mutatod meg magad? ... Igen, talán mások is kedvesnek találhatják ezeket a képeket... Dömsödön két évvel ezelőtt volt kiállításom ... Szentendrén hat képpel szerepelek az amatőr képzőművészek most a hét végén nyíló tárlatán .., Szinyei Merse Pál áll hozzám közel, meg az impresz- szionisták ,.. De én . most már sose fogok eljutni Párizsba, hogy megnézhessem a francia impresszionisták képeit... Vitatkozom: ezt nem tudhatja, még eljuthat. Rázza a fejét: ki van zárva, Párizs, Monet, Pissarro, Cézanne, Renoir képeinek látványa, karnyújtásnyi tá* volságból, eredetiben, úgy, hogy érezhető a vásznon az alkotó keze nyoma, csak elérhetetlen álom marad. De nem háj, megelégszik a festéssel is. Laczy Pál, a kiállító — Az iskolában még hátravan 748-napom ... — Már fárasztja a tanítás? — Már: terhemre van, amikor olyan a kedvem, hogy inkább festenék . .. Laczy Pál tárlata november 28-ig tekinthető meg a kiskunlacházai művelődési házban. — nádudvari — VIRRASZTÓK A legnagyobb bátorság a remény (ILLYÉS GYULA) Milyen szomorú, hogy többé nem hallom a telefonból hangját: „Várlak, mindig örömmel és szívesen fogadlak". A Kortárs-beli szerkesztőségi időkben kerülhettem kapcsolatba vele, aki sokáig volt. hallgatásra ítélt, minden kimondott elmarasztaló szó nélkül. Meg kellett tanuljuk ezeket a szokásokat, magyarázat nélkül, belső döntések alapján, csak drót-szálakon futó üzenetek tiltották meg, hogy valakinek egyetlen sora is megjelenhessen. Elveszett, aki átlépte a meghúzott határokat, aki ellenkezett, aki nem igazodott a titkos parancsok kiadóihoz. Amikor a Körtárs főszerkesztőjét, Simon Istvánt leváltották, Illyés Gyula megkérdezte tőlem: „Mit tudsz?’’. Ilyen kérdéseire (telefonbeli beszélgetést idézek) szerette, ha ugyanilyen egyszerűen válaszolok. Jártam az ..illetékesnél’, s megkérdeztem: miért történt? Azt válaszolta: mi, ezt, most, így gondoltuk. Akkor erről majd személyesen és elbúcsúzott. ' Sokszor elgondolkoztam, azóta, hogy őt idézve leírom: „A platán hulló levelei között távolodom ...” azóta hát hogy nincs, csak verseiben, önvallomásaiban, könyvekben, de ez mind azt jelenti számomra: kételyekben, vívódásokban, töprengésekben, mert a nagy nemzedék sorában senki nem volt hozzá mérhető aggódó, önmardo- só, mindig felelősséget — s ebben először a magáét — boncolgató szellemóriás, akinek az Ady alkotta örökségből az volt legégetőbb fájdalma: igaz lesz? beteljesedik? meg kell érjük? „Felolvaszt a világ kohója, elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Számolgatom, hány ízben idézte beszélgetéseinkben, éppen abban a korszakában, amikor a Hajszálgyökerek témáját fejtegette, amikor gondolat-történelem-egész- ságes népiélek — megmaradás, izgató kérdéseit és válaszait halmozta filozófiai magasságokban: „S még a Templomot se építettük föl”. „A leggonoszabb végzés, hogy a szomszédaink mind idegenek. Míg családban, törzsekben éltünk, együtt voltunk. Egymás javára raktuk házainkat, védőimül az egybetartozóknak. Amikor ránk törtek, meggyőztek, szétszórtak bennünket, közénk férkőzött az idegen szomszéd.” © Már honfoglalásunk látásában is ezt a szétszóra- tás, bomlás tragédiáját látta Gyula bátyám, amikor a Vereckei-szoroson sebesen omlik be a besenyők sanyargatta magyar nép, de még a vezér sem sejti, hová, milyen próbáltatások elé és alá vezeti seregét. . „Igen, látásokban láttam meg a verset, a mondanivalót, mindig gyötrődés — teljes látások izgattak, mert valótlan, hogy nem szenvedéssel születik a vers. A lírai vers is. Hasonló volt az íráshoz, amikor a betűkkel még iskola előtt megküzdöttem, üreg cselédember, aki már nem bírta együtt a többivel a nehéz dolgot, kopott ácsceruza véggel, amit markában, s nern az ujjai között szorongatott, valósággal véste a betűk jegyeit a kedvemért. Mikor megkérdeznek az írás, a költészet titkairól, én mindig visszajárok élményekben a majorba, istállók, határok, őseim közé, ahonnan nyertem és hoztam az első, de kitörölhetetlen emlékeket, akár fájók, akár derűt árasztók voltak. Mindig, minden tájról, országból hazakészülődtem.” © Mert ugye Gyula bátyám., kicsit hunok voltunk mi Párisban még a XX. században is? ..Megszomorodtam, igen, amikor életünk nagy vesztése ránkszakadt, midőn vért, dolgos kezeket, alkotó gondolatokat teremtő sokaságot szétszórt innen a legnagyobb megpróbáltatás. Tudom, sokan vitték magukkal az Egy mondatot... később megírták. Volt akinek ez volt sokáig az utolsó hazához kötő-ereklyéje. (Ezt a mondatot nem bocsátották meg egyébként soha!) Mégis voltak, akik hívtak, menjek: többet használni odakint. De én tudtam, hogy óceánon túlról, vagy akárcsak határon túlról a költői kiáltozás is keveset ér.” Mert azt gyönyörűen csak itthon lehet megírni, hogy a „turini remetéhez” eljött egyszer, mint zarándok: Magyarország. Azok, akik egyek voltak a szabadságba induló néppel, amikor azt énekelték:... ha mégegyszer azt üzeni ... Már csak föllapozhatom áz emlékezet-barázdákba takart lapokat, az Illyés drámák élményeit, elővehetem a verseket Czabuk Pálról, aki: „gyönge volt már az ostorra, míg társai a dűlőkben, boronáltak kurjongatva ...” Mindig ez a nép volt, akihez fordulhatott: Kossuth, Széchenyi, ők voltak a: Tiszták, közöttük éltek a Tűvétevők, a: Két testvér halálba kísérői, akiknek azt az üzenetet küldte a költő: „Magyarország népe, történelem mostohája, kerekedj föl a pusztából egy nagy új honfoglalásra”. „Soha nem fognak nekem folyóiratot engedni. ígéret ígéretet követ, már belefáradtam. Nem lesz. Jönnek a beférkőzők, a hitegetők, de ha egyetlen lépéssel túlhaladnád az általuk meghúzott határt, fölugatnak a magánszorgalmú kutyák.” „Legtöbbet mégis ők gyötörtek. A magánszorgalma kutyák.” A behálózok, a mézes-mázosak, akik befurakodnak a kételyeivel tépelődő költő .köznapjaiba. Ezekben, az időkben már a telefon is a beültetett ellenség finom füle volt, s ha szólni kívánt valamiről, inkább az utcán találkoztunk. „Mi lesz Erdéllyel? Kibírják a falvak a rájuk erőszakolt, idegen törvények, — tsz-ek, r— szokásait? Megmarad magyarnak az értelmiség, és megújulhat az iskola, ahol ma a legkegyetlenebb nemzetvesztés folyik? Van-e kapcsolatunk a világgal? — mert ne.hidd, hogy a gaz-, dagság agyában nyugtalanít a gondolat, hogy mindig és legrosszabbkor hagyják bajban a kisebbeket. Nem tud-, tam megírni mindent, amit meg kellett volna.” A kételyek válasz nélkül maradtak. Valamennyiünktől kérdezte pedig Illyés Gyula, mindig az országtól. Ahogyan versben is újra és újra előkívánkozott a megoldatlan kérdés: így együtt voltunk valami, az Isten még ha tudta, mi! A győzelem! A Jog! A Nemzet! A nyert ügy! Avagy épp a vesztett?! Olykor csaknem lázadozva vitáztam a sorssal: e nagy nemzedék úgy ment el közülünk, hogy közülük senki nem érhette meg a változásokat. Miért?- Miért is? Aztán a megnyugvás békessége szólalt: ugyan, ebben a nagy kavargásban, szellemi felfordulásban, annyi hit- telen hazudozásban hogyan bírták volna elviselni az általuk álmodott, látott világ új torzulásait, amelyek úgy szakadtak ránk, magunk alig akarjuk hinni — de tapasztaljuk —, soha ennyi belső ellensége nem volt a népnek, mint ma. Ezt a megpróbáltatást az ő más erkölcsű törvényük nem tudta volna elhordozni. Mert' közöttük is feszültök viták, de a másik megbecsülése mindennél előbb való volt. Halotti beszédeink sorából veszem a bizonyságot, amikor Illyés Gyula így szólalt Veres Péter sírjánál:- „Lángelmét temetünk!” Bárcsak szikrányi volna az ellenfelekben ma abból a tisztességből, amely halhatatlanokra nemesítette a nagy nemzedék tagjait, akik körében első és örök első maradt a nép, akit igaz hűséggel szolgáltak. Fábián Gyula ★ Beregszászon Illyés Gyula születésének kilencvenedik évfordulóját a város egyik legszebb sétányának elnevezésével tették emlékezetessé. Túl a határon tudják, számon tartják, hogy a kisebbségben élő magyarokért Ö akkor is szólt, amikor ezért elhallgattatás járt. Emlékezzünk költőnkre, írónkra, a XX. századi magyar drámák szerzőjére mi is a jeles évfordulón, amelyhez még olyan közeli, liosy élt, vitázott, hallgatott, értünk: népért — nemzetért, Illyés Gyula.
