Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-16 / 270. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP •>*•**; v*:**£f 2j^vj. LEVELÜNK JÖTT “iv V' 1992. NOVEMBER 16., HÉTFŐ 13 A Volánbusz válasza Az 1992. november 5-i számban megjelent „Elvárják az imát” című olvasói levélben foglaltakra az alábbi tájékoztatást adjuk. Túra térségében az 1992. szeptember 27-i MÁV-me- netrendváltozás alkalmával történt módosítás az autó- buszjáratok közlekedésében. Ezt megelőzően 1992. szeptember 17-én személyesen egyeztettünk Túra Nagyközség Polgármesteri Hivatalával, mely során tételesen megbeszéltük járataink módosítását. A két konkrét időpontra vonatkozóan az alábbi tájékoztatást adjuk: A Hatvan felől 9.10 órára Túrára érkező vonattól naponta 9.13 órakor Gödöllőre közlekedő járatunk vesz csatlakozást. A járatot végző személyzet részére 10 perces várakozást írunk elő, yonatkésés esetére. Ennek pontos betartására gépkocsivezetőink figyelmét ismételten felhívtuk. A Zsámboki út felé munkanapokon 9.05 órakor él kell indítanunk járatunkat. mivel a 9 38 órakor Budapestről érkező vonathoz vissza kell érkeznie az autóbusznak. Hétvégén, mivel nincs Budapest felé vonat, 9.13 órakor indítjuk a Zsámboki útra közlekedő járatunkat is. A Hatvanból érkező vonat késése esetén vagy a 9.25 órakor Budapestre, vagy a 9.41 órakor Zsám- bokra induló járatokkal van mód a hazautazásra. A Hatvan felől 18.20 órára érkező vonattól menetrend szerint hétköznap 18.23 órakor indítunk járatot a Zsámboki útra, ez a járatunk legfeljebb 18.30 óráig várakozhat a csatlakozó vonatra. Amennyiben vonatkésés fordul elő, legközelebb 18.41 órakor induló járatainkat lehet igénybe venni. Hétvégén az alacsony — esetenként 1-3 fős — utasszám miatt nem tartjuk indokoltnak a hatvani vonattól külön autó- buszjárat indítását, ezeken a napokon csak 18.41 órakor, a budapesti vonattól közlekedtetünk autóbusz- járatokat. A Hatvan felől érkező utasoknak (Id. fenn, 1-3 fő) hétvégi napokon 15- 20 percet kell várni az autóbuszra. Túra autóbusz-állomástól Budapest felé jelenleg 17 db járatunk közlekedik a levélben leírt útvonalon, 1992. május 31-étől kezdve. Ezeket helyi utazásra is igénybe lehet venni. Menetrendtől eltérő járatvégzéseket csak konkrétabb panaszbejelentés esetén áll módunkban kivizsgálni. Kérjük levelünkben foglaltakról olvasóik szíves tájékoztatását. Bogáti Zoltán forg. feji. szakoszt. vez. Gyula atya megérdemelné Pár hete nagy esemény színhelye volt Cegléden a Széchenyi úton lévő kis kápolna. A csodálatos épületet a világ hét legszebb temploma közé sorolták. Az ünnepségre angol mérnökök érkeztek, akik személyesen adták át a zsűri által megítélt díjakat, Keré- nyi építészmérnök úrnak, Zsédey plébános úrnak. Városunk polgármesterének, Mácz úrnak kifejezték kö- szönetüket, majd a kápolna kertjében emlékfát ültettek. Zsédey Gyula plébános úr minden elismerést megérdemel, mert fáradságot nem ismerve, egészségét nem kímélve mindent megtett azért, hogy a szép kis kápolna felépüljön. Gyula atya — így hívjuk őt — még a Kádár-korszakban, amikor még sokan féltek a vallás gyakorlásától, megtette az első lépéseket. Ha az egyik helyről elutasították, ment a másik helyre segítséget kért, felvette a kapcsolatot külföldi katolikusokkal, éjt nappallá téve küzdött a kitűzött célért. Az embprek csak titokban mertplc segíteni, de a plé- bájdvs úr nem félt, hanem •velezett, harcolt, ha kellett ásónyelet fogott és több szívinfarktus órán érte el azt, hogy a kis kápolna ilyen szép lett. Ma sok országból csodájára járnak. Az emberek bátran mennek Isten házába, mindig tele a kis templom felnőttekkel és gyerekekkel. Városunk vezetőit is gyakran látni a szentmiséken. Gyula atya közvetlen kedvességgel elmondott példabeszédei nagy hatással vannak a résztvevőkre. Soksok gyermeket megkeresztelt az utóbbi évek során, és sokat felkészített első áldozásra és bérmálásra . .. A misék után csokoládé vagy sütemény formájában mindig vár valami meglepetés a gyerekekre. A fáradhatatlan Gyula atyának mindenkihez van egy kedves szava, mindenhová eljut, ahol szükség van Istenre. Naponta többször megteszi a hosszú utat, ami a plébániától a kis kápolnáig vezet, pedig fáradt, beteg szívére nagyon kellene vigyáznia. Jó lenne, ha a plébániát közelebb lehetne hozni, amire volna lehetőség, hiszen a kápolna mellett van egy lakatlan kis ház. összefogással, némi segítséggel meg lehetne valósítani, hogy a kis kápolna egy udvaron legyen a plébániával. Gyula atya, aki oly sokat tett az emberekért. ezt igazán megérdemelné. Ferencvári Tiborné Cegléd Miért nincs PMH? Békásmegyeren lakom és régi szokásom, hogy napilapot utcán vásárolok. A békásmegy éri HÉV-állomá- son, amely tudvalevőleg nagy forgalmú végállomás is, a három újságos egyikénél sem kapható a lapjuk, ezért kénytelen vagyok Po- mázig utazni, ahol időnként megkapom. Nem értem, miért nem elégítik ki az olvasói igényeket akkor, amikor számos lap küzd a fennmaradásért, vagy szűnik meg az érdeklődés hiánya miatt. Tisztelettel: Tarnóezy Zoltán Békásmegyer Sértő jelzők nélkül Tisztelt Szerkesztőségi Elnézést kérek a zavarásért, de kérem önöket, hogy a mellékelt írást közöljék a Pest Megyei Hírlapban. Ennek indokát megfogalmaztam a leírtakban. Közlöm önökkel, hogy nemcsak engem, de másokat is felháborít az a hangnem, ahogy egyes írások a múltat tálalják az olvasók elé ... az én írásom a jelzett Török Bálint ocsmány írásának a felét teszi ki, és ha egy mód van rá, ne rövidítsék meg, és a zárójelben írtakat is hagyják benne. A helyesírási hibákért pedig elnézésüket kérem. Tisztelettel: Koroknai Gábor Vámosmikola ★ Tisztelt Olvasónk említett írását természetesen közölni fogjuk. Addig is megjegyezzük hogy az udvarias hangnemre szerzőink abban az esetben is rászolgálnak, ha nézeteik, gondolataik egyesekben visszatetszést keltenek. A vélemények ütköztetésére szívesebben adunk lehetőséget a durva jelzők és minősítések mellőzése esetén. A szerk. REGÉNY Egyik kárpáti hegyóriásnak a válláról láttam meg először Bukovinát. Virágdobáló, tobzódó tavasz volt. A sziklát is elrepesztő „februári fagyok'’ csonttöréseit és hasításait most sziromesővel akarta lecsókolni és bevattázni az a hízelgő, gyógyító május. A harkályok úgy kopogtak, a rigók annyira lármáztak, mintha'kivégzés lett volna megint valahol Budán, a Szent György téren, ahol Hunyadi Lászlót kivégezték havda- nában. Háromszor csapott a fejéhez a hóhér, de harmadszor is talpra ugrott. Mondani akart valamit a következő „új csapások” alatt is. De a szavát a dobok túllármázták. Soha nem fogja megtudni senki, mi volt az utolsó szava Hunyadi Lászlónak, a nándorfehérvári győző szép fiának! Mintha ma Bukovinának is lett volna valami izennivalója. Ide hozzánk, az erdélyi határhegyre hiába iparkodott volna felérkezni a sóhaj, a bukovinai székely árvaház priccseiről, aki bizonyára szintén mondani akart valamit, az „utolsó csapások” között. Bizony, elnyelte volna a sóhajukat a faágak között lippenő sárgarigók toroksípja. Nem hallotta volna meg a szívem a szavukat ha nincsen mellettem akkor is az én áldott Édesapám, aki a magurai óriás-hegyre kirándulásra kedvesen felcipelt. Mélyen alattunk virágoztak a völgyben a vadkörtefák, „Licent” nélkül csárdát nyitottak millió részeg bogárnak. Darazsak duruzsolták körül a vadvirágok csészéit. Mint valami liter-vizsgáló, sárga-fináncok, kíváncsian méricskéltek sorba, hogy váljon nem hamis-e a szirom- itce. Kettőnk szeme túlnézett a nászruhás, magyarországi vackorfákon. Messzilátónk csöve az ausztriai völ- gyecskéket is átugrotta. Csupán az idekacagó Magyar- Bukovinát távcsöveztük. Szinte ma is hallom, hogyan dobog az apára szíve a kabát alatt, amikor kipirult arcomhoz szorítja a messzilátót. De vajon mit is mutatott az a szemeimhez csalogatott tündéri tájék? Óriásoktól ötvözött három „ezüst-vályút” mutatott!... Erdei őzikék itató-edényét. Millió év alatt vágta márvány-hegybe azt a három vályút három faragó-cigány, három hegyi folyó. A Dorma, a Moldva és az Aranyos- Beszterce. Égig érő kő-kutyák vigyáznak ezekre a karácsonyfás, szép völgyekre... És mégsem ezektől a kő-állatoktól döbbent meg bennem, a diákban a lélek. Inkább apámnak mély, szomorú hangja váltotta ki belőlem a borzongást két évvel az első világháború előtt, mely a hét magyar bukovinai falut újból elpusztította. Édes jó apám a „Magyar Nábob” befalazott halotti szobájának nevezte a niagyarok Bukovináját. Mikor ugyanis a Kárpáthy Zoltán édesanyját eltemették, az elbúsult Nábob kiadta a parancsot a messziről-hozatott és titoktartásra megesketett kőmíveseknek: — Falazzátok be, fiúk, a halotti szobát! Minden úgy maradjon, mozdítatlanul. ahogyan most van! A kottalap a zongorán, az utolsó dallal. Á széken maradjon a blúz, ahogyan levetette, szívszélhűdéskor. Még a párnáját se rázzátok fel! Hadd maradjon meg emléknek a begyűrő- dés, amit a vergődő, kis, szőke fej besúlykolt kínjában a puha patyolatba. Teltek, múltak az évek. Sorjában pattanni kezdtek a húrok a „befalazott’ és elfelejtett szoba sötétségében. A babonás cselédek riadtan sugdosódtak az elfelejtett szoba előtt. Balladák születtek szívdobogásból. Énekesaratók száján virult ki megint a „Befalazott Szoba” megszáradt virága, a szegfű ... Édesapám lemutatott a völgybe. — Nézd. fiam — mondta —, az ott mind a pazarló MAGYAR NÁBOB vagyona... 1 Csak azt a sziklafalat kellene ott lebontani. Néhány alagútat megépíteni. Vagy bérelt vonatokon, nagy kerülővel vagy akárhogyan, de vissz a-hozni azt a távolban hűségeskedő, aranyos magyar népet! Akármi módon, de utat kellene nyitni hazafelé, a hazavágyó magyar vérnek ... NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A csángó magyarok regénye (1.) Gondolkodott. Majd így folytatta megint: — Majd, ha végzett, fiam, akkor oda egyszer látogatóba elmegyünk, útlevéllel. Meglátod mennyire „m a g y a r” maradt ott minden, a „Befalazott Szobákban”. A kottatartókon, az orgonapadokon még a Kájoni János régi kottáskönyveit őrzik. A ruha is, a nyelv is, az ősi, a zamatos, a romlatlan, a régi. Csak az a baj, fiam, hogy azokban a befalazott szobákban nem annyira a zongorahúrok fognak megpattanni, hanem a szívek fognak megszakadni a türelmetlen vágytól. • — Ki lesz az váljon, aki minket már egyszer hazavisz, a kétszáz éves számkivetésből?... Észrevettem, hogy Apám szemét ellepi a Léleknek a fehér-vére. Sem ő, sem én nem sejthettük ebben a percben, hogy ő annak a távoli Bukovinának a földjében lesz eltemetve! Hogy úgy fog egyesegyedül ottmaradni, halva, amikor majd minden magyart hazaraboltam. De én sem sejtettem, hogy az a forróság az arcomon, azon a nagyon hűvös hegycsúcson, a Magurán, az orosz szélben: nem csupán az Édesapám hozzámhajló szíve dobbant. Parlando ■ fTV •Ne-künk a logszebbik cs-tét fe Fe - ke * te szín - re fos - tét - tők, _ __ Fe - ke - te szín-re les - tét tók. Édesapám is velem hallgatja az ősi dalt. Aztán elballag megint a cinterembe. Irányítani a papiak mögött, a kertbe az égetést. Darazsak fészkét fedezte fel a játszótéren a gyepen. Pattogva, sisteregve ég a máglya. Ügy duruzsolnak a lángok, mintha egy pörkölődő boszorkány rongyain osztozkodnának. Pedig csak kártékony darazsak laktanyáját égetjük ki az öreg templom derekánál. Harminc kuporgó angyal nézi a tüzet Bukovinában ugyanis „angyalka” a neve minden gyermeknek anyai szájon. Az apák változatlanul „köjkecskémnek” nevezik a gyermekeket, akik néhol húszán is megülnek szép sorjában egy családi fészket. Székely felfogás szerint Ádám apánkat már messziről meg fogjuk üsmerni a túlvilágon. Mivelhogy Ádám az egyetlen ember, akinek a köldökénél nincsen semmi forradása. A székely „köjkecskék” felismerésénél már nem leszünk ennyire szerencsések. Mosolygó arcocskájuknak a gödröcskéjét túlkorán „levasalja” a keserves élet. Aztán a két vállukon a szárnyak tájékán semmi forradás nem lehet, mivelhogy a bukovinai „angyalkák” szárnyak nélkül születtek. De azért csak olyan jók és csöndesek, mintha szárnyakkal születtek volna. Hófehér pendely- két viselnek és mezítlábasok. A feszes pókakötő úgy meg van szorítva rajtuk, mint a lovon a heveder. De azért a picike csak ritkán nyikkan meg a napsütésben, a barázdában, ahová munka közben leteszik. ÉG A VENYIGE... Ég, lobog. Es ártatlan tűznek látszik a venyigés tűz. Jámbor tüzecskének látszik, amilyet a kirándulónép szokott gyújtani. Nomeg a táborozó, vidám cserkészek a zsongó éjszakában. Most édesapám állott legközelebb a tűzhöz. De az ő kedves arcún nem világított semmi gyilkos szándék. Még az a picurka. képzelt rosszaság sem, amit Kaciány Ödön pingált az ő híres vásznára, aminek neve Tüzimádó. Ahol egy turbános, beteg fejet láthatsz. Aki csak Bakuban tud boldog lenni, ahol olajkutak lobognak és te a partról a tüzek kráterébe láthatsz. Igaz azonban, hogy ezt a tüzet itt: apám gyújtalta meg! Amikor a templomos bukovinai kertben, a föld alatt felfedezte a sárga darazsak laktanyáját. Akkor hívta a kocsist: — Jöjjön, fiam, Mihály. Füstöljük ki a gazembereket. Teljesen felborult ugyanis az „angyalok” békéje, amikor néhány divíziót kaptunk vendégnek ebből a furcsa- fajta. fullánkos darázsból. Utálatos daganatokat kezdett viselni ezernyi gyermekünk édes arca. Gyötrelemmel néztek most az ősrégi kert felé, mely játszóterme volt a mádéfalvi tűz óta a száműzött angyaloknak, akik különös makacssággal örökké csak „túlvilágnak” nevezték az elveszített Paradicsomot. Magyarországot. A reájuk vigyázó vén-templom most már nemcsak játszó-tér volt csupán. Gyepes, nyitott iskola-terem is volt ez a kert, amióta trianoni somfabottal leverték a románok a magyar iskola-tábláról az angyalos iskola-címert. A román „csöndérek” összeszedték a magyar imakönyveket is. A gazdag magyar-könyvtárral együtt elégették máglyán valamennyit, az elkobzott iskola udvarán. Azóta írtuk az új magyar kátét, kuporogva a zöld pázsiton, durva-öntésű pakkoló papírra. Persze, ezernyi gyermeknek nehéz úgy diktálni, hogy valami értelmi hiba a szent szövegbe bé ne csússzon. Voltak mulatságos tévedések is, amiket Kolozsváron az ismerősöknek mosolyogva elbeszéltünk. Az egyik székely süvölvény azt írta például a bibliai Abrahámról, hogy „Ábrahám a bokorban koslatott”. Abrahám, a „koslató” próféta igen huncfut dolgot jelent a székely nyelvjárás’ szerint. Fel sem tételezhető egy öreg prófétáról, aki éppen a fiát készült feláldozni, végtelen tiszteletből az Ür iránt. Ábrahám csak „kost” látott a bokorban, amikor az Ég megjutalmazta az ő jámbor jó készségét. Fiacskája megmaradhatott, a kost pedig már boldogan levághatta. A bokron fennakadt állatot, megszeppent fiacskája helyett. Egy másik tévedésre is emlékszem. Arx'a a kérdésre kellett felelni, hogy: „Kik az Angyalok?” ... És jött mindjárt a feleletem a pakkoló papíron. Én igen érthetően és hangosan diktáltam a kérdést, és a feleletet, hogy azt mondja: — Az angyalok lelkek, akiknek értelmük és szabadakaratuk van, de testük nincsen... Hiúba. — A galambok röptét bámuló kis Korodi Ábel mégis ezeket írta a pakkoló papírra: — Az angyalok magyarlelkök, kiknek értelmik s sza-j bad akarattyuk van, mert Hazájuk es van, de nékünk nincsen ... Az efféle írásbeli ügyetlenségek, mondhatnám tökéletlenkedések még kirívóbbakká tették a különbségeket az Ég igazi angyalai és a bukovinaiak között. Kezdjem azon, hogy a mi angyalkáinknak bizony „testyük” is volt. Bár ez a kicsi „test” úgy meg volt néha kínozva, mint a Jézusé. Hazulról is kaptak néha igen nagy veréseket. (Folytatjuk)
