Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-16 / 270. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. NOVEMBER 16., HÉTFŐ FEKETE GYULA A SAJTÓ SZABADSÁGÁRÓL A cél: tisztességes újságírás Megszokott dologgá kezd válni, hogy a Népi-Nemzeti Kör előadásaira már legalább fél órával a kezdés előtt érdemes érkezni. A később jövők nem számíthatnak ülőhelyre. Így történt ez pénteken az MDF Bem téri székházában is, ahová este hat órára Fekete Gyula írót várta a közönség. A Véreim, magyar kannibálok és a 36 éves kibékíthetetlen „kétpártrend- szerünk” című művek neves szerzője először ez utóbbi írásáról beszélt. Ismertetőül azoknak, akik még nem olvasták, s emlékeztetőül azok számára, akik ismerik az abban megfogalmazott gondolatokat. E bevezető után a sajtóról és a sajtószabadságról hallhattak az egybegyűltek. Fekete Gyula szerint a sajtószabadság körébe sok minden tartozik, tehát a csúsztatás, a félretájékoztatás. a hazugság is. Ha ezeket tiltanák, vagy a megjelenés előtt cenzúráznák az írásokat, akkor nem beszélhetnénk szabadságról. Hasonlóképpen nem vezetne eredményre a sajtóperek sorozata sem. Általában az újságban megjelenő, illetve a rádióban vagy a tévében elhangzó anyagok ugyanis úgy íródnak, hogy ne lehessen peresíteni azokat. Sokszor halljuk: a sajtó negyedik hatalom. Nem igaz — mondta az író —, hisz nyugodtan mondhatjuk, hogy napjainkban az első helyre lépett elő. Kiváló példa erre a közelmúltban lezajlott amerikai elnökválasztás. Bili Clintonnak tulajdonképpen az újságok nyerték meg az elnöki széket. A célt — tisztességes, s ezzel együtt szabad sajtó — a sokféleséggel érhetjük el. Ha a különböző vélemények, hangok egyforma mértékben lennének jelen, akkor egyik fél sem törhetne előre. Ám ez a fajta kontroll, amely tőlünk nyugatabbra is csak zötyögve halad, nálunk egyenesen kátyúba került. Annak idején rosszul kezdődött a „csendes forradalom”. A győztes koalíció a médiumokat teljes mértékben, szinte kivétel nélkül engedte át az ellenzékének-ellen- ségének. Ezzel eleve kizárta az eltérő álláspontok egyensúlyának lehetőségét. Végezetül Fekete Gyula kifejtette: hazánkban a tisztességes sajtó olyan, mint amilyen volt a szocializmusban. A létező sajtó- szabadság nem működik, a működő pedig nem létezik. N. L. Orosz regénytrilógia II. rész — Napfelkelte Okszonyjov, a „Harcos Proletár Kompót” fali- újságosa csak néz rám, mikor Batyjusin komiszszár tüdőlevesét hozom. Mifelénk nem szeretik az ilyen cifra hajcihőt. Mondtam is Paljusin Av- rahonyimnak: meglásd, a te Vitalij Szemjonovi- csod rosszul gyakorolja a vörös zsolozsmát! Afféle fehér szimbirszki, atamán pogány, aki a hajnalból is csak a hasadásra figyel. Az ilyen ember a forradalomról a meglevőnél is több bőrt nyúzna le. — Hallod-e, te komisszár, kitekerem a nyakát a te Genyaidovodnak! Ha az én embereimet, a le ellenségeidként, magunk ellen fordítjuk! Mondtam is magának Arkagyij Pasuhonovnak: ide figyeljen! (Mondtam.) A járásban is tudni kellene, ki kivel? Mikor miért? Honnan meddig? És amíg nincs egyenruha, honnan tudjuk, hogy ki a vörös és ki a fehér? Ha meg majd átállnak, minek harcoljunk ellenük? Hogy kevesebben legyünk? Puskával csak az élőt lehet meggyőzni. Dolgusin zászlóírnok hegyeset köpött, mielőtt Pasuhonov csititóan agyonlőtte volna. Csak az a lényeg, hogy az emberek először bízzanak bennünk, s csak azután magukban. Mert a forradalmat is emberek csinálják. És csak azt lehet lefoglalni, ami már másé volt. És csak azt lehet visszafoglalni, amit már elfoglaltak. És csak az tud átállni, aki ellenünk volt. Ez a dialektika! Sándor György (Az Űj Magyarország nyomán.) Befejeződött az SZDSZ küldöttgyűlése Pető Iván politikai programbeszédnek is beillő zárszavával tegnap befejezte munkáját a Szabad Demokraták Szövetségének háromnapos küldöttgyűlése. Az egész országból összegyűlt delegátusok a zárónapon, a választásra készülő párt politikáját meghatározni hivatott határozatokat fogadták el. Az SZDSZ új elnöke szerint a szabaddemokratáknak most az a legfontosabb feladata, hogy elérjék: az SZDSZ ne önmagával foglalkozó, hanem a nyilvánosság felé forduló párttá váljon. Olyan párt legyen, amely meg tudja győzni a magyar társadalmat arról, hogy magáénak érzi az embereket foglalkoztató problémákat, és ezekre megoldást is kínál. A legfontosabb politikai döntéshozó szervezőben, az ügyvivő testületben ennek a célnak megvalósításán együtt kíván működni Töl- gyessy Péterrel. Ezzel kapcsolatosan megerősítette: nem tart attól, hogy elődjének hívei kiválnának az SZDSZ-ből, ugyanis az ex- pártelnök is ott van az ügyvivők között. A Szabad Demokraták Szövetségének a választásokig több irányban nyitottnak kell lennie, hogy képes legyen széles választási együttműködésre, koalíció kialakítására — fejtette ki Pető Iván. Nem szabad olyan mesterséges korlátokat teremteni egyik irányban sem, amelyek a párt esetleges koalíciókötési lehetőségeit akadályoznák, a problémákat ugyanis nem lehet pártharcok között megoldani — mutatott rá. Az éhségsztrájkolók ügyét is felvetetté a sajtó- tájékoztatón a péntek éjjel megválasztott pártelnök: kérte az éhezőket, hogy hagyjanak fel akciójukkal, hiszen egy parlamentáris demokráciában léteznek más eszközök is a követelések érvényre juttatására. Kétnyelvű feliratok Honnan tudja valamelyik, nemzetiségek által lakott településen az ügyét elintézni kívánó állampolgár, hogy merre van az önkormányzati hivatal? Egyben biztosak lehetünk. Nem onnan, hogy felnéz a bejárat feletti, vagy melletti táblára, s onnan leolvassa — mondjuk szlovákul, németül, szerbül, románul, vagy éppen horvátul. Tudja ő azt anélkül is, hiszen ott él esetleg már gyermekkora óta. Nemcsak ő, de a szépapja is. De ha mégsem tudná, akkor is elég volna magyarul kiírni. Hiszen az állam nyelvén valameny- nyien értik! S nemcsak az önkormányzattal van így, hanem az iskolával, üzletekkel, kocsmával, sőt még a település kapujában lévő helységnévtáblákkal is. A kétnyelvű feliratok nem az eredeti rendeltetésüket töltik be. Nem arról igazítanak el elsősorban, hogy mi, hol található. Többet jeleznek ennél. A diák azon a nyelven látja a feliratot: iskola, amelyen eszmélt, amelyet a biztonságérzetet nyújtó édesanyjától tanult. Az utcán szót váltó öregasszonyok anyanyelvükön látják: vegyesbolt, az ingázásból hazatérő munkás anyanyelvén látja települése nevét a falu határában. Mindez persze nem tudatosul bennük, mert természetes, mint ahogy a csapból folyik a víz. Mégis valahányszor rápillantanak ezekre a táblákra, valahol belül öntudatlanul is érzik: otthon vannak. Otthon vannak, tehát betöltik az ember Tamási Áron által megfogalmazott rendeltetését. Otthon vannak, vagyis élhetik mindennapi életüket, nem különböztetik meg őket hátrányosan származásuk miatt, dolgozhatnak, iskolába járhatnak, szerethetnek, mulathatnak, szomorodhatnak — félelem nélkül. S ez így van jól. Nem kell félniük attól, hogy unokájuk már nem érti majd meg a nyelvüket, kultúrájukat, érzéseiket. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor az elsősorban az ö hibájuk, hiszen nem tudták vagy akarták felkelteni az érdeklődést gyökereik iránt. Jól tudom persze, hogy a feliratok nyelve önmagában még nem őriz meg egy-, egy nemzetiséget. Áhhoz olyan nemzetiségi törvény — s annak végrehajtása — is szükségeltetik, amely lehetővé teszi az anyanyelvi oktatást, a hagyományok, a kultúra megőrzését, azt, hogy akinek késztetése van, az önazonosságának megőrzésével is érvényesülni tudjon. A kétnyelvű feliratok még nem jelentik feltétlenül azt, hogy az adott országban biztosítva vannak a megmaradás feltételei, viszont, ahol ezt nem engedélyezik, ott biztos, hogy nincsenek meg. Magyarországon az országgyűlési képviselők ezekben a hetekben tárgyalják a nemzetiségi törvény tervezetét. Ennek az a vezérfonala, hogy a hazánkban élő nemzetiségekét előnyükre különböztessék meg. Azért, hogy megmaradhassanak, hogy otthon érezhessék magukat. Az önállósuló Szlovákiában a napokban szedegetik le a több mint félmilliós magyar kisebbség valamennyi településének határából á magyar nyelvű helységnévtáblákat. Ilardi Péter VÁLASZ ■pddig nem tűnt fel nekem, pedig kétségtelen, hogy ■*-' akik leveleikkel, kérdéseikkel fölkeresnek, többnyire az idősebb korosztályhoz tartoznak. A fiatalság nem kíváncsi? Vagy úgyis jobban tudja? Mindenesetre másként, és nem lehetetlen, hogy két emberöltőnyi korkülönbség már érvénytelenné teszi számára a véleményemet, mint eleve elavultat. Dolgomat megkönnyíti, ha kortársaimmal társaloghatok: nagyjából közösek az élményeink, és számíthatok arra, hogy a jelzéseket is értik, nem kell minden magyarázkodást Léda tojásaival kezdenem. Külön öröm Önnel beszélgetni, Asszonyom, aki még nálam is korosabb, és amint látom, jól értjük egymást. Mert például jogosan ró meg azért, hogy ismeretterjesztő előadások tartása és regényírás helyett közéleti szerepléssel töltöm az időm — már amennyiben az újságírás közéleti szerepnek tekinthető. De hát látja, az élet kényszerít erre a bizony nekem sem kedves szerepre. Szívesebben beszélnék Giordano Brúnóról, Körösi Csornáról vagy akár az impresszionista festőkről vagy hasonlókról, és tudom, Önök is szívesebben hallgatnák annál, amit a tévében-rádióban mostanság hallhatnak. Persze hogy jobban szeretném befejezni három megkezdett könyvemet, mint örökké azon nyűglődni, miben mesterkedik a kormány, miben az ellenzék. Csak hát látja: vannak olyan biblikus korszakai az életnek, amikor „nincs mód nem menni, ahova te küldtél” — még ha futnék Jónásként én is inkább Tarsisba, mintsem a niniveiek ellen prédikáljak. És éppen a mi korosztályunk az, amelyik túl jón és rosszon a maga számára semmit nem vár az élettől, annál inkább érzi a felelősséget a jövő nemzedékért — egyáltalán az ország jövőjéért —, noha se haszna, se kára nem származik már semmiből. Nyilván ön is tisztában van azzal, hogy a jelentéktelen személyi harcocs- kák mögött egészen.más erővonalak: pontosan egy nemzet fennmaradásának vagy elsorvadásának erővonalai lappanganak, a felszíni harcot ezek indokolják. Hogy kedves költőnket idézzem: ..Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn, / Fenn olcsó, zűrös kis komédiák”. Hogy a sú- l}os álmokból mire ébredünk, önnek és nekem mindegy lehetne, hiszen nem érjük meg, csodálatos módon azonban mégsem mindegy. Egyáltalán nem mindegy. Nem it a felelősségre gondolok elsősorban, amivel Őrizők a vártán V.-né Angyal Máriának Budapestre túl sokat handabandáznak ma, miközben oly kevesen vállalják. A kevesek közé tartozom, akik vállalják a hozzá tartozó kolonccal együtt. Pillanatnyilag mégsem ez a legfontosabb, hanem: megőrizni azt a nemzeti öntudatot, amely a szemünk előtt kezd látványosan megsemmisülni. Higgye el, a rossz rádió- és televízióműsort aránylag könnyen el lehet viselni, semmi esetre sem éri meg azt a nagy hűhót, amit csapnak körülötte. A külföldi műsorok se sokkal jobbak. Hanem a nevelésről van szó, egy nemzet arcának kialakításáról, amiben a család az iskola mellett egyre fontosabb szerepet játszik az, amit most mesterkélt műszóval médiának neveznek. . ön persze visszaemlékezik arra, hogy kitűnően fel tudtunk mi nevelődni rádió meg televízió nélkül is. Valószínűleg emlékszik a „detektoros” rádióra, amit diákkorunkban magunk barkácsoltunk otthon vagy az iskolában, fülhallgatón át lestük a világűrből jövő hangokat, és az egyetlen bemondónak, Scherz bácsinak egyre rekedtebb beszédét is maga elé tudja idézni. A televízió lehetősége álmunkban sem fordult meg a fejünkben. Többé-kevésbé eredményesen fölnevelkedtünk a média segítsége nélkül, és ha némi elfogultsággal úgy gondoljuk, hogy a mainál jobb volt a nevelésünk, ez azzal magyarázható, hogy a családi élet nyugalmasabb volt, a szülők ráértek foglalkozni csemetéikkel, és a fegyelmezésnek otthon is, iskolában is hatásos eszközei voltak, amin nem okvetlenül a büntetést kell érteni, sokkal in- «kább a példamutatást és az ideálok általános tiszteletét. Ha most nem a saját szórakozására, hanem a jövő nemzedékre gondol, Asszonyom, át kell éreznie, menynyi ijesztő és félrevezető hatás éri az ifjúságot. Hazugságok közt nő fel és valósággal zsákmánya a manipulálásnak. A szabadság, amit minden rendszer mindig hangoztat, új kifejezéssel gazdagodott: önkifejezés. Valami olyasmit kell ezen érteni, hogy az egyénisége mindenkinek a saját tulajdona, következésképp úgy él vele, ahogyan jónak érzi. Szép dolog ez akkor, ha becsületes és tehetséges ember használja az eszét meg a képességeit. De mi van akkor, ha valakinek sem a becsület, sem a tehetség nem jutott osztályrészül? Marad az önkifejezésnek olyan módja, amelynek előbb a társadalom látja kárát, majd ő maga is, minthogy a végén rendszerint pórul jár. Szakmámnál fogva — hiszen mint elmeorvosnak sokáig a pszichoterápia volt a mesterségem — két szomorú tapasztalatot szereztem az ifjúság körében. Egyik az, hogy aki tehetség nélkül mindenáron érvényesülni akar, vagy önsorsrontóvá válik, vagy társadalomrombolóvá. A másik az, hogy aki önmaga kifejezésére — egyéniségének kibontakoztatására — képtelen, az veszedelmesen manipulálhatóvá lesz. Márpedig a manipulált tömegembernél nincs nagyobb átka a világnak: minden rosszra rávehető, és még csak észre sem veszi az ártalmasságát. Ezt használja fel a sajtó, a rádió, a televízió, amikor mindenáron „tömegbázist” akar teremteni a félrevezetett emberekből. S még ez nem volna baj, ha tömegbázisát a nemzet érdekében használná fel. Ám amikor a nemzet, a hit, az erkölcs fogalmaink lejáratásával a közösség érdeke helyett önérdekét táplálja bele a manipulált fiatalságba, akkor úgy érzem: veszélyben a haza. Ne csodálkozzék azon, hogy ettől az aggodalomtól vezetve publicisztikára adtam a fejem. Nem véletlenül használtam írásom elején a ninivei hasonlatot, sem az Ady-idézetet: a percemberkék dáridójában kötelességgé válik az, amit Ady így fejezett ki: őrzők, vigyázzatok a vártán. JJe ön Benedek Elekről kért tőlem néhány sort. én ehelyett — látszólag — egészen másról beszélek. Csak látszólag: az eszme ugyanúgy fűtötte őt, mint ahogy engem fűt, tőle tanultam. Kérését azonban nem felejtem, a karácsonyi számban visszatérek rá. Aenedek István