Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-30 / 256. szám
VIRRASZTÓK Moll«: „Kérdem ennél a koporsónál, vajon megéri-e ez a nép a következő száz esztendőt?” (Kodolányi János) A1 egpróbálták elfelejteni drámáit. regényeit, bennük Baranyát, ezt a külön „kis országot”, ahová legelőször fészkelt a maga- pusztítás gyászmadara. Ha valaki, akkor Kodolányi János volt teljes éíetúton a félelem riasztó ködében a kiáltó szó, elvész a nép, vele az ország, mert nem akar élni. Különös találkozásaim voltak a nagy mélységeket járt íróval. Valamikor még csak éppen iskolásán, Bihar apró falujában Geszten. műkedvelő előadást rendezett a nagytiszteletű úr. Színdarabot adtunk elő, élő magyar író darabját, akkor tanultam meg a nevét: Kodolányi János. Földindulás volt a színdarab címe, s annyi szerep jutott nekem akkor, hogy a téli jég alá szakadt, megfulladt kisfiút, Józsikát nekem kellett mozdulatlanságban elevenítenem. Az élet tragédiájának szomorú hőse, a kiterített kisgyermek voltam, akit siratott a család, gyászolt a falu, vele az ország. Akkor csak annyit értettem: milyen megrázó a halál, ebben is a gyermeké a legelviselhetetlenebb, hiszen vele szakadt meg egy régi család folytatása. Egyke, egyse ismerkedtem a fogalmakkal, amúgy felénk még messze nem volt olyan ijesztő, mint Baranyában, amit már Magyarország térképén meg tudtam mutatni: a Dráva határolta. Az író mai megidézését nem előírt évforduló határozta, de édes leánya, Kodolányi Júlia szülei emlékezetére most készítette el a síremléket a Farkasréti temetőben. S hogy együtt lehettünk barátokkal, tisztelőiekkel, ez alkalmat kínált, beszéljünk róla, a mély titkok tudójáról, századunk igaz értékeket megtalált írójáról, aki él már a holnapnak, művekben friss és érvényes gondolatokban. Az Égő csipkebokor, az Én vagyok, a Vízözön, de nem fér minden már klasszikussá érett mű e sorokba, „ők” hirdetik, hogy hiába volt a mesterséges feledtetés, a valóságos kirekesztés, a nagy nemzedék magányosa, az olykor egyedül virrasztó szavai elevenebbek, drámaibbak, időszerűbbek, mint a ma irodalomnak erőltetettek írásai, melyek nagy része erőtlen, idétlen és szomorú, de hazug. Kodolányi művének erejét gondolatai, ismeretei és nyelve együtt sugározzák. Aki írótollat vesz kezébe, tudjon magyarul úgy, ahogyan ő, ők tudtak: gyökerekből fakadjon az ige, színeket, árnyalatokat érzékeltessen a szó, hitelesen csengjen a hang, néptől bölcsig világítson az értelem. Mindezeknek mestere volt. Kötetekbe volna foglalható, hogyan készítette elő műveit, hány száz levél világít be írói titkaiba, többek között Várkonyi Nándorral való barátságába, amikor az Ó-Kelet ismeretlen világát tárják föl egymásnak, az író látásaiban, a tudós a holtnak hitt cserepek faggatása, bezárt titkaik megfejtése nyomán, nekik ugyanis megszólaltak a hallgatag kövek, a töredezett tekercsek, s ál- taluk-velük együtt járhatjuk a homokba temetett világot, amely az idők hajnalán élt és virágzott. „János bácsival” egyetlen alkalommal találkozhattam, a gyanakvást, félelmet árasztó idők során: Balatonakarattyán. Tekintetével némán átnézegetett, aztán — mert csodálatos felismeréssel volt gazdag — fogadott, majd vizsgáztatott. Mi járatban nála valaki, aki a rádiónál szolgál? Magától jött? Nyilatkoztatni sem óhajt... szerettem volna megismerni a Földindulás óta ... keresek mindenkit, akik annak a nagy nemzedéknek a tagjai, akiktől annyi megrázó és gyönyörűséges élményt nyerhettem. Megenyhült, felengedett. Elfogadott vendégnek, s kérdezett. Mindenkiről. Majd hogy kit kívánok személyesen is megkeresni. Leghitelesebb ajánlóm — mert emlegettem Veres Pétert, Szabó Pált, Erdeit, Darvast — Karácsony Sándor neve volt, őt fogadta e eved ül és igazán teljes értékű szövetségesnek, mindenki más keserű emlékeket is felkavart a voltból, ami olyan közel volt, mint Akarattya Szárszóhoz. „Sokvezérű nép vagyunk. Sok, nagy értéket őriz egy- egy személye is a népnek, s ezért az egyet nem értés. Mindenki másként ítél, de mindenkinek a maga meggyőződése szerint van igaza. A »pogány tűz« minden vezérének megvan a meggyőződése értelmében a maga törvénye, s az a törvény jó. Nem mindenkinek, de valamennyien azt gondolják, hogy csak az hasznos. A jövőt mind másként látja, és események és történelem újat formálnak az elképzelt jövőről, egészen más módon. Magyar tragédia. Egyedül való nép vagyunk. Írtam a finnekről. Az ő népük minden megnyilatkozása az ősi törzsi életben kereshető. Lassan, lépésről lépésre haladnak, mindent számon tartanak. Életük sem rohanó, nem ismerik a munkában a hajszát. A mi szorgalmunk, inat szakasztó rohanásunk ott ismeretlen. Nincsenek rohanók, de ismeretlenek a henyélők. Igaz, ahová mi telepedtünk, azt a földet finn élettempóban nem lehetett volna tartani. Belőlünk hiányzik a részletfinomság, az alaposság, belőlük a lendület és fantázia. Régen írtam, ma is igaz, holnap, ha megtalálják és kiássák, majd látónak mondanak: Ebben az országban ma sem szabad kérdezni és felelni. Boldogabb volt a nép. amíg olvasni nem tudott, mint ma. amikor hazug sajtót, kendőzött irodalmat adnak a kezébe. A nép elvesztette minden hitét, a vezetőkben való legcsekélyebb bizodalom is eltűnt... Nem az író a fontos, hanem a gondolat, ha felkapják, s adják tovább, de ezt is leírtam: könnyű ma magyarnak lenni! De nehéz igaz magvarnak lenni . . . Tőlem kihez készül? Kit kíván megismerni? Szabó Lőrinc soha nem tartozott a mi vitatkozást kereső körünkbe, őrá nem bélyegezték a népmegváltó jelzőt, de ebben a költészetet kivető korban ő a legkülönb. Keresse föl. Ha pedig igaz tudóst óhajt megismerni, Várkonyi Nándor az. Tehát a Földindulás gyermekszereplője volt? Igen, azokban az években még föl parázslóit a művelődés kis falvakban is, most meg minden hanyatlik, csak a hazug jelentések csillognak, s a nép tovább pusztul.” Hármas találkozást emlegettem, a gyermekét, az élőt, s e mostanit, mert a síremlékavatás előlobban- totta a művekkel történt megtalálás feledésbe hanyatló részleteit, melyek időszerűsége mindennél előbbrevaló. A „Baranyai utazás” volt az a kis könyvecske, amit először arra a földre érkezvén gondosan elolvastam. Előttem ugyan a történelem „átrendezte” a különös ősi örökséget őrző tájat, falvakat; háború, kitelepítések, kulákül- dözés, új vándorok hazát foglalásával más lett a Dráva-parti megye. Ám az írói látás igazsága felerősödött, a pusztulás, a fogyatkozás méretei hatvá- nyozódlak. Kodolányi János gondolatait idézzük: a fiatal kultúrák népe józan, vidám, gyermeki, önfeláldozó, kollektív érzésű. A hanyatlóké keresi az öröm pótlékait, a romboló kábítószereket, zárkózott, bizalmatlan, individualista, áldozatra képtelen, pénzért mindenre kapható. 1934-ben vetette papírra az előbbi gondolatait az író. Ismételjünk néhány sort: „Ebben az országban ma sem szabad kérdezni és felelni... boldogabb volt a nép, míg olvasni nem tudott, mint ma, amikor hazug sajtót, kendőzött irodalmat adnak a kezébe.. . a nép elvesztette minden hitét... Nagyon nehéz folytatni, bár feltétlenül idekívánkozikt köny- nyű ma magyarnak lenni! De nehéz igaz magyarnak lenni!” Nehéz volna aktuálisabb igazságokat idézni, melyek eligazítóak mára. holnapra, a jövő évezredre. A népbecsapást berekesztette a történelem egyszer s mindenkorra. Ha támadtak hazug tanítók, akik kitűnőre vizsgáztak először 45, majd 2 esztendő nyomán félrevezetésből, ámításból, népcsalásból, az elsősorban az utóbbi két esztendőnk ki nem számított veresége. Mert ki merészelte gondolni, hogy akik négy és fél évtized nyomán ontották a hazugságot a nem létező szocialista humanizmusról, hogy éppen azok minden arcpirulás nélkül most odaáll- nak bizonyítani. hogy egyedül ők ismerik a kivezető utat, amely általuk Hecskkel, Kistarcsá- val, hortobágyi táborokkal, börtönökkel, bitókkal van ékesen kikövezve. Ömiat- tuk volt hallgatásra ítélt Kodolányi János, s mind a többi, akik népben, nemzetben gondolkodtak és tanítottak. lázért fordultam a vir- rasztókhoz. a legmeg- gyötörtebb népből jött írónemzedékhez, hogy szóljunk együtt az értőkhöz, ne higgyünk többé a hazugoknak, akik sohasem akartak Kodolányi János tanítása szerint: igaz magyarok lenni. Számunkra pedig ez az egyetlen követhető, s ezt a felismerést tőlük vesszük, akik megszenvedtek érte, már többé soha el nem rejtegethető műveikkel. Fábián Gyula SZÁZTÍZ ÉVE HALT MEG ARANY JÁNOS Megkésett megemlékezés Hogy mit jelent nekünk Arany János? Nehéz lenne erről vallomást tenni. Egyszerűbb tán csak kijelenteni: sokat! Például a költészetet, a magyar nyelvet... Persze tudom: mások is. Hála istennek, sokan. Előtte is, utána is. Am utána már csak vele. Mert aki Arany János után vett tollat a kezébe azzal, hogy verset fog írni, az már ismerte a Toldit. Aki Arany után foglalkozott irodalommal, az már egy más világban élt ahhoz képest, aki előtte oktatta versszeretetre például a debreceni vagy a pápai diákokat. De Arany Jánost méltatni most nem feladatom, hiszen ezt könyvtárnyi anyagban megtették arra nálam sokkal hivatottabbak. Nekem — és a lapszerkesztők sokaságának — most inkább a szégyen lehet Arany Jánossal kapcsolatban az osztályrészünk, mert bizony elfelejtettük: október 22-én volt száztíz esztendeje, hogy a költőfejedelem elhunyt. E feledésünk bizonyíték: tán e jövőre is gondolt, amikor írta: „A tölgyek alatt szeretek pihenni, hova el nem hat város zaja semmi.” Zajongunk! Sajnos nemcsak odakint az utcán. Lelkünk is roppant zajos. Olyannyira, hogy legyintünk erre, legyintünk arra, elfelejtjük ezt, azt, és hogyne felejtenénk el nyelvi tanítómesterünk születésének, halálának évfordulóját. Elfelejtjük, pedig egy szál virággal a kezünkben elsétálhatnánk nyugvóhelyéhez, amely nincs mesz- sze a Keleti pályaudvartól. Vajon odáig elhallat- szik-e a már tán nem is a legidegesítőbb városzaj, hanem a sok vitáé, amely ma magyarok között oly hangosan fc'.yik. Arany János halálának évfordulóján megért volna egy vezércikket Toldi hűsége vagy a bárdok ... Nem írtuk meg. Talán jövőre, amikor nyugodtabb októberünk lesz. Ránk fér a nyugalom. És ránk fér az emlékezés. (V. A.) DÖBRENTEI KORNÉL: Halottak napi vers „Rccruűescunt inelytae gentis Hungarae villáéra” Nem üszkösödé vád van a gyertyalobogásban, vérrel nemesített ősz termését bitófa-csösz őrzi családmódra jól, kéjbehorgadt kampó alól végső büszke kiáltás szétrepeszt börtönfalat, s iszonyun abbamarad; dacteli csöndje mázsás súlyként döndűl a tájba, s újra lesben a pányva, a rend bosszúval bagzó — tüntetés a harangszó. Nem üszkösödé vád van a gyertyalobogásban, mennyi sír fejfa nélkül, menny a rögbe leszédül, hány sír földdel egyenlő, hősökre uszult bendö, kiknek betiltva dombjuk, sejtjeinkből a dómjuk — emlékük, a szabadság koravén bis magzatát trikolórba csavarva emeljük ravatalra, és a nemzeti gyászpad hit-üzérnek, de hánynak lett azóta is vidám terülj-terülj asztalkám — hiénák tápdús tora: magyar utolsó vacsora. Nem üszkösödé vád van a gyertyalobogásban, lelkünk virrasztó kanóc, míg a sok eszmebohóc: nagyság piti bolondja, köti a csomót, nem oldja, sok sehol-ha.ájú vak, kapott honnal játszogat, hazárdul kísérletez, minden rombolást fedez, s áthallszik a szólamon hernyótalp-imamalom, mint végső bizonyság, gyakorlótér az ország, hol a Lét is lealáz, gumibot-setéten gyász lebeg a lefölözött, dúlt krizantémok fölött. Nem üszkösödé vád van a gyertyalobogásban, mert nincsen, nincsen vigasz, fogy a hit, mint a viasz, ahogyan semmivé lett sok fölajzó ígéret, ábránd s szent gerjedelem; . d Nagyságos Fejedelem önemésztő fohásza nem a világ kovásza, kérlelhette az Istent, minket senki meg nem ment, de koncnak odavetnek sunyi, csahos ebeknek, tengődjünk széjjeltépve, folyton vérzik a béke —, ha szülője hamissáp, igaz-é az igazság?, a nevében temérdek hizlalt, idegen érdek takarmánya mi lettünk, akik reményt vetettünk, de soha nem arattunk, mindig magunk maradtunk, míg szólt a Kossuth-nóta, kufárló Európa balekságunk dicsérve, forradalmunk kimérte. Nem üszkösödé vád van a gyertyalobogásban, kis ország nagy magánya vacogva fészkel a lángba, hej, mindig az a nóta —: a vigéc Európa száját tépve buzdított, . s eladta, mint gyarmatot barikádnyi jövőnket, kussolt: csak semmi hőstett, s míg nőtt a tetem-halom, nézte, kívül a torlaszon, amint a géppuskatűz gyermekekből gyöngysort fűz, készítvén a szabadság iszonyú kalárisát, mely odvadból kiszikráz, történelmi zálogház! Nem üszkösödö vád van a gyertyalobogásban, mennyi sír fejfa nélkül, menny a rögbe le szédül, a láng riadtan verdes: S. O. S., S. O. S! Budapest, 1.986. október
