Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-17 / 246. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 'yf^tíáá-1 >•?stw'Y'. &? -; SZŰKEBB HAZÁNK 1992. OKTÓBER 17., SZOMBAT A DÖMSÖDI TÓTH ANDRÁST KÉPVISELŐNEK JELÖLTÉK BÁCS-KISKUNBAN Fiam, próbáld meg Nem egészen, hanem arra a bizonyos téeszelnök- ségre, s elmagyarázom miért. Kezdődött azzal, hogy a régi beidegződések szerint először a falu közepén, az emeletes-fényes, tekintélyt parancsoló tsz- központban kerestem. Ott mondták, ők a „Petőfi”, az Agroszalkot a település szélén, a volt építőrészlegük helyén találom. Kamen a kertészetben — Amit lát, azt kilépésünkkor, 1990 novemberében kaptuk, örököltük, ez — ez is — a mi részünk. Megvan, pontosabban: meglesz azonban mindennek a gazdája. Itt minden használható. felújítható, még a traktor is; a terveink szerint ugyanis jövőre többségében önállóan fogunk gazdálkodni. — Amiből következik ... — ... Hogy én ma még valóban téeszelnők vagyok — mondja Tóth András —, az Agroszalk valóban téesz, de nem a régi típusú. A szövetkezeti törvény szerint nekünk is van alapszabályunk, s tisztségviselőket is kellett választanunk, vezetőségünk, ellenőrző bizottságunk működik. A forma tehát a régi, a tartalom azonban más. Induláskor úgy döntöttünk, hogy minden téesztagunk a közös munka mellé keres magának — alkalom- adtán a mi segítségünkkel — valamilyen vállalkozást Is, s azt támogatjuk. A könyvelésünket vezető két hölgy például magánvállalkozásban adótanácsadó is, ketten üzletet nyitottak, itt Szalkszentmárton- ban, egy háziasszonyok boltját és egy butikot, van aki sertésforgalmazással foglalkozik ... A két jó traktort két kollégánk üzemelteti; minden teher az övék. mi pedig — egyezség alapján — hektáronként fizetünk a munkáért. A magánvállalkozással egyidejűleg persze megvan a közös is. közösen műveljük például a földek egy részét. Mintegy százhúsz hektár szántónk van. ebből harminc hektár intenzív szántóföldi kertészet. — Ezt a termékszerkezetet örökölték a korábbi „nagy" téesztől, a Petőfitől? — Dehogy! — A termőföld adottságaihoz választották tehát a növényt? — Ahhoz is, természetesen, és ezzel összhangban a kereslethez, a piac igényeihez. Minket végképp nem támogat senki, nekünk a földből, a munkánkból kell megélni. Búzához, kukoricához, napraforgóhoz kicsi a területünk. s a kertészeti kultúráknak pedig a hozadéka is nagyobb. Kármen paprikát mi termesztettünk elsőként a környéken, keresett fajta külföldön is. Most a cseresznyét szedjük, jórészt szintén külföldi vevőnek és küldtünk ki erős fűszert is. Mindez tavaly jó nyereséget hozott, az idén azonban az aszály minket is sújtott. Nem tudtunk annyit öntözni, hogy elég legyen. Mondanom sem kell különben, hogy a szántóföldi gazdálkodás is vállalkozói alapon megy, mindenki akkora területet vállal, amekkorát akar, s amekkorát el tud látni. A gépi munkákat közösen végezzük, s utána minden gond és költség a tagjainké. — Ez, a vállalkozói alapú téesz lenne a jövő gazdálkodási formája? Legalábbis az egyik? Viszont említette, jövőre magángazdákká válnak... — Tavaszi közgyűlésünkön döntöttünk így. Lehet, hogy egy mag azért megmarad, mindenesetre az egyéni tulajdonba kerülő termelőeszközöket meghatározott feliételek mellett közösen használjuk. Talán jobb lesz úgy. A forma tovább egyszerűsödik, az egyéni érdekeltség nő, és az úgynevezett általános költségek csökkennek. Mert bármennyire is kevesen és bármennyire is kicsik vagyunk — az elnöknek és a pénzügyi vezetőnek van bruttó húsz-húszezer forint fizetése —, a költségek mindenkit terhelnek. Az egyéniben mindenki maga szabja meg a kiadásait. — Feladják a bizonyos biztonságot ígérő közöst, s vállalják az egyéni gazdálkodást, a maga kockázataival. Ezek szerint ez a huszonnyolc szalkszentmárto- ni gazda a jövőt illetően — optimista ... A kolhoz megbukott — Nemcsak mi. Vállalkozásunk híre az ország legtávolabbi részeibe is eljutott. Az elmúlt két évben nem volt olyan hét, hogy ne kerestek volna meg minket: hogyan csináljuk, mint csináljuk. Alapszabályunk, azt hiszem, már csak egy példány, van, a többit mind elkéregették. A szomszéd községekből nagyon sokan felkerestek minket, kérték, segítsünk az átalakulásnál... Hogy mi a jövő útja? Én mindenkinek azt mondom: valami ilyesmi. A jelenlegi jogszabályok lehetővé teszik a különféle gazdálkodási módokat és engedik továbbélni a hagyományos termelőszövetkezeteket is. Nagyon sokan azonban félnek kiválni a régi téeszből. Féltik a kicsi, de biztos, illetve a ma már mind kevésbé biztos havi fizetésüket, nincs az önállósághoz tapasztalatuk, tudásuk, nem mernek önállóan indulni, kockáztatni. — S nincs kellő egzisztenciájuk sem! — Természetesen nincs induló tőkéjük sem. Mind többen vannak viszont, akik úgy gondolkodnak: a munkám minden haszna az enyém legyen; ha jól dolgozom, akkor több lesz, ha rosszul, akkor kevesebb. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy a kolhoz típusú szövetkezeti forma mindezzel szöges ellentétben áll. A kolhoz megbukott. Elkezdődött a szövetkezetek átalakulása országszerte, de az a tapasztalatom, hogy inkább csak a cégtábla átfestése folyik, Csorbulnak a szövetkezeti tagok jogai, nem nő a beleszólásuk saját dolgaikba, s anyagilag kiszolgáltatottabbá válhatnak. Megszűnik például a szövetkezeti tagok foglalkoztatási kötelezettsége. •— Kedves Tóth András, — Kedves Tóth András, mondja meg, legyen szíves, valójában kicsoda ön? A kissé késve érkezett, jóformán még lélegzethez sem jutó, tagbaszakadt, ahogy mondani szokták: igazi kiskun arcú férfin látszik, meglepődik a kérdésen. — Űrökké lótó-futó negyvennégy éves gaztTaember vagyok. Égy is mondhatom, háromdiplomás mezőgazda- sági mérnök. Gödöllőn az agrármérnöki, Keszthelyen a növényvédő szakmérnöki, Debrecenben pedig a vállalatgazdasági szakmérnöki oklevelet szereztem meg. Máskülönben kétgyermekes családapa vagyok, a feleségem Dömsödön pedagógus. Erre gondolt? kedves elnök úr, önből mintha máris az ország- gyűlési képviselő szólna ... Politika a konyhaasztalnál — Sajátos módon én soha nem politizáltam — válaszolja Tóth András. — Illetve, csak úgy, mint bárki más, családi, baráti köbén, otthon a konyhaasztalnál. A politikai életben szerepet soha nem végeztem, pártnak tagja nem voltam és ma sem vagyok. Álszerénység lenne viszont azt mondanom, hogy szakmai munkámat szűkebb-tá- gabb körben ne ismernék, s ne ismernék el. Talán ezzel magyarázható, hogy megkerestek a Magyar Demokrata Fórumtól, s megkérdezték, vállalnám-e a jelöltséget. Gondolkodási időt kértem és — igent mondtam. — Nem könnyű feladatra vállalkozott. — A jelölést azért vállaltam el, mert a parasztságon szeretnék a magam erejével, szerény tudásával és tapasztalataival segíteni. Véleményem szerint ts0y nem hibátlan szövetkezeti, illetve átmeneti törvény gyalázatos végrehajtásával, félremagyarázásával, illetve elhallgatásával a magyar parasztságnak még soha nem látott károkat okoztak, amelyen változtatni kellene, illetve szeretnék. A „hajó” sajnos, sokak számára már elment, és a napokban el fog menni, de talán helyre lehet hozni a hibákat. — Tóth Andráséit eled(Váli Miklós felvétele) dig tisztes polgári életet éltek, s most lehet, hogy ön politikus lesz. Mit szólt jelöléséhez a családja? A felesége? A szülei? — Erre ők tudnának válaszolni.. A váratlan vendég Dömsödön, Tóth István tanító úr fehér falú, tornácos házában, ízléssel berendezett, tágas szép otthonában nem lehet gond, lett légyen nyugdíjasok — biztatnak a faluban a megkérdezett ismeretlenek. S valóban, szíves szó fogad, s az asztalra perceken belül forró fekete és édes házisütemény kerül. A háziasszony remeke. — Az idei tanév az első, hogy a nyugdíj mellett nem tanítok, így jobban ráérek tenni-venni a konyhában, a ház körül — magyarázza Kálóivá néni. Tanítványok serege, generációk sora nevezi így. — Máskülönben édesszájúnk az unokák — teszi hozzá, s mintha végszó lenne, az iskolából betoppan egy életrevaló, szöszke legény. — András 6 is, mint a^ édesapja — mutatja be büszkén a nagypapa —, ő a nagyobb, harmadik osztályba jár. Nálunk ebédel és itt tanul, míg az édesanyja megjön az iskolából. Biológia—testnevelés szakos, délutánonként edzéseket tart, megyei és országos versenyekre készíti fel tanítványait. A kisebbik, Zsombor még csak óvodás. Nagycsoportos. Egyébként fenn laknak, a falu másik részén. — Két unoka van? — Négy! A nagyobbik fiaméknál is van kettő. El lehet képzelni, milyen élet van itt, amikor együtt van a négy gyerek. Nagyobbik fiunk, István is a természet bolondja, kertészmérnök. Évekig együtt dolgoztak Andrással a Kiskunsági Állami Gazdaságban, jelenleg egy vadászati iroda vezetője Pesten — Tudom, András említette. a családból hozták magukkal a természet sze- retetét ... Az elsők közsíi — Feleségem tősgyökeres dömsödi, generációkra visszamenőleg messze földön híres gazdacsalád volt az övé. Hogy egyebet ne mondjak, apósom az elsők között létesített Dömsödön öntözéses bolgárkesztésze- tet, borversenyeken nyert érmeket, törzskönyvezett hússertéseivel mezőgazda- sági kiállításokon szerepelt. Magam a Dunántúlról, tizenegy gyermekes gazdacsaládból származom. Szép almáskertem volt itt, Dömsödön, egészen 1900-ig, éppen azon a helyen, ahol most a gyermekeim laknak, az utcát is Almáskertnek hívják. Nem kevésbé vagyok büszke az iskolai gyakorlókertre, amely egy holdon 1958-tól 1975-ig létezett. Tanfelügyelők, minisztériumi emberek, pedagóguskollégák jártak a csodálatára, a megye határain túlról is. Emlékszem, egy alkalommal kimentünk a tanítványaimmal, s mutattam nekik, milyen munka következik. Éppen az ásás volt soron. András, a kisebbik fiam emlékszem, ötödikes volt, félrelök, várjál, api, majd én megmutatom a gyerekeknek, hogy kell fogni az ásót. — Ilyen a kis Andris, az unoka is — teszi hozzá Katóka néni. — Szereti a kertet, a gyümölcsöst. Szavaiá- rása: valami munkát adja tok, de nehezet. Még nem járt iskolába, amikor a kertben a fűnyírógéppel lenyírta a füvet. Ha észreveszi, hogy apjának segíteni kell, otthagyja a barátait és megy. Csak a szívére vigyázzon! A politikára terelem a szót. — Miként fogadták András fiúk jelölésének a hírét a szülők? — Azt mondtam, fiam, próbáld meg. — Válaszolja a tanító úr, de ahogy múlik az idő, fel-felmerül bennem, hogy helyes tanácsot adtam-e. Ahogy halljuk, ugyancsak köztiszteletben álló vetélytársai lesznek a választásokon, s a próbálkozásban a bukás is benne van. Nyílik az ajtó, Tóth András felesége, Zsuzsa asszony ugrik „haza” az iskolából néhány percre, két edzés között. — Én is biztattam — kapcsolódik be a beszélgetésbe. — András sokat tanult, nagy tudású, fáradhatatlan ember, meg vagyok győződve, hogy képviselőként is megállná a helyét. — Ez az, hogy fárad hatatlan — veti közbe Katóka néni, az édesanya —, féltem az egészségét. Meg az a politika ... — De hát a tanító úr is politizált! Méghozzá keményen. Életveszélyesen! — Ha arra gondol, hogy az ötvenes években is hittanra járattam a gyerekeimet, még ministráltak is, s hogy a templomot soha nem kerültük el, hát ezt lehet politikának is tekinteni. Vagy: hányszor biztattak a vezetőim, Pista, tanulj tovább, végezd el a főiskolát vagy az egyetemet. Nem csináltam titkot, hogy nekem a rendszer olcsó tanársága nem kell. Dercgán Gábor Egy fénykép a családi albumból
