Pest Megyei Hírlap, 1992. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-07 / 211. szám
Egy tájképfestő vallomásai Ártéri erdő Thuróczy Zoltán a hatvanas években hosszú hallgatásra kényszer!tett politikai elítélt, természetelvű művész. Átélt szenvedései képeinek — leginkább tájképek — fojtott drámaisá- got, kirobbanó dinamikát adnak, még ha a tavaszi rügyfakadást festi is. Ez Magyarok az Újvilágban címmel első ízben láthatja • közönség (a Legújabbkori Történelmi Múzeumban) azt a hazai közgyűjteményekben fellelhető és magángyűjtőktől kölcsönzött anyagot, amely Amerikába vándorolt honfitársaink életét és tevékenységét mutatja be. A tárlat időrendi sorrendben követi a magyarok útját: az első telepesektől, a hittérítőktől, majd az évszázadok folyamán különböző emigrációs hullámmal érkezett magyarokig. Külön kiállítási egység foglalkozik Kossuth Lajos tevékenységével. Felelevenítik Kováts Mihálynak, a függetlenségi háború bátor harcosának életútját, aki az SZOMBATI GÁLA Hegedűverseny a Zeneakadémián Élénk érdeklődés kíséri a Szigeti József nemzetközi hegedűversenyt a Zeneakadémián. Vasárnap a középdöntőkön 13 fiatal művész mutatkozott be, köztük öt japán, három magyar, két amerikai, egy orosz, egy kínai és egy kanadai tehet- »ég. A középdöntők még hétfőn és kedden is folytatódnak délután három, illetve este féi nyolc órai kezdettel. A döntőket csütörtökön és pénteken tartják. Az ifjú művészek — választásuk szerint Beethoven, Brahms, Csajkovszkij, illetve Bartók hegedűversenyét adják elő a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának közreműködésével. A győztesek gálakoncertjére és az ünnepélyes díjkiosztásra szombaton este kerül sor a Zeneakadémia Nagytermében. 6 -Mfíúsm az expresszivitás, az ellenállhatatlan erővel feltörő szenvedély teszi emlékezetessé lendületes dinamikájú, erős színellentétek — leginkább a vörösök és sárgák — árnyalataiban tartott, nagy színpászmákkal festett, konstruktív olajképeit. amerikai könnyűlovasság megszervezője volt. Megemlékeznek Pulitzer József nyomdász-újságíró tevékenységéről, aki a legjelentősebb amerikai zsurnalisztadíj névadója. A világ első, szerelőszalagon, sorozatban gyártott autójának, a T Fordnak tervezője is magyar: Galamb József. A kiállításon látható egy eredeti T modell. Sok neves rendező és színművész — Kertész Mihály, a Korda testvérek, Beregi Oszkár — is otthonra lelt az Újvilágban ugyanúgy, mint Bartók Béla zeneszerző vagy Moholy- Nagy László festőművész. A Magyarok az Újvilágban című kiállítás 1993. február közepéig tekinthető meg. Reprintkiadások „A magyar irodalom élő- könyvét adjuk a magyar Nép és a magyar Ifjúság kezébe.” E szavakkal köszöntötte az olvasót 1940- ben Móricz Zsigmond, a magyar irodalom nyolc évszázadának legszebb írásait közreadó Magvető című antológia összeállítója. A kötetet hét év múlva ismét kiadták „hogy megszerettesse és hasznossá tegye a régi irodalmi hagyományokat”. Feltehetően ugyanez a szándék vezérelte a Magvető Kiadót is, amikor épp e kötet reprintkiadásával tiszteleg Móricz Zsigmond emléke előtt, halálának 50. évfordulóján. Az Európa Könyvkiadó az Erdély-trilógiát, Móricz legnagyobb lélegzetű művét díszkötésben jelentette meg. A történelmi regény első kötete, a Tündérkert 70 éve látott napvilágot, a trilógia másik két része — A nagy fejedelem és A nap árnyéka — 1935-ben követte. Az író másik híres alkotását, a Légy jó mindhalá- ligot az Európa Diákköny- tár-sorozatban ugyancsak most adták közre. 1935-ben született Budapesten. Tanulmányait 1953—56. között a Képző- művészeti Főiskolán Hincz Gyula, Pap Gyula, az egri Pedagógiai Főiskolán pedig Jakuba János és Bíró Lajos mesterek keze alatt végezte. A forradalom derékba törte festői pályafutását. Műterme egyébként Kispesten volt. Képeinek fő témája sokáig a főváros környéki kistelepülés, mint ahogy életében is meghatározó szerepet játszott a regi Kispest ma már múltba tűnt hangulata, az ott élő emberek, közeli baráti társasága. Kompozícióinak javát azonban mindig tájképei adták. Általuk formálódott mély természetszeretete, mely ma már nemely képén kétség beesett vádirat a természet pusztulását előidéző környezetszennyeződés ellen. Az erdő. a holttá váló Du- na-part, a néhány vastag, gyökereit kétségbeesetten az eg felé táró, élni kívánó, megcsonkított öreg fa jaj- kiáltás az emberekhez. Még az évszakok friss megújulása is olykor drámai küzdelmet takar néhány meghatározó vonással karakte- rizált balatoni akvarelljein, lelkét feszítő belső szenvedélyének kivetítődésein is. A megnyugvás ritka pillanatait csupán néhány ja- pános finomságú tusrajz őrzi a Balaton-parti nádasokról. („Vízparton”) Kísérteties börtönélményeinek drámai visszaidé- zése a sötét színekkel festett „Kivégzés előtt”, egy halálra ítélt kis család ábrázolása, melyen tetten érhető a magyar festőhagyomány Munkácsytói Kosztáig húzódó vonulata is. Bánat című képe felesége alakját idézi Mo- diglianira emlékeztető átírásban. Brestyánszky Ilona A maga ‘nemében egyedülálló könyv jelent meg néhány hete Tatárszent- györgyön. A falu történetét feldolgozó monográfia rendkívül részletesen, minden apró. mozzanatra kiterjedően, tudományos alapossággal tárja az olvasó elé a kis, elzárt település kialakulását, hanyatlásait és fellendüléseit. Tatárszentgyör- gyöt nem önmagában, hanem a térség történetébe ágyazva, a környező falvakkal és városokkal együtt mutatja be, elkerülve ezzel a belterjesség szépséghibáját. A szerző, az inárcsi Cza- gányi László hosszú évek óta foglalozik a volt daba- si körzet kutatásával, már több monográfiát és elemzést publikált, a téma tehát nem új számára. Biztos kézzel, fölényes tudással, ugyanakkor a kutató szerénységével nyúl az anyaghoz, önmaga személyét háttérbe szorítja, „mese” és irodalmi szóvirágok helyett adatok tömegét sorakoztatja fel. 1988-ban, az akkori tanácselnök felkérésére fogott a monográfia megírásába. Alapos .kutatást végzett, régészek, történészek, politikusok és szociológusok segítségét kérte, végigolvasta a megyei és országos levéltár vonatkozó anyagait, a régi egyházi anyakönyveket, az 1916-tól megmaradt képviselő-testületi jegyzőkönyveket és a járási dokumentumokat. Megkapta az összes vb- és tanácsülési anyagot az ötvenes évektől kezdődően. „Magyar Amerika” történetéből MEGISMERNI, AKIK KÖZÉ TARTOZUNK A mese levegő és tiszta víz Nem lehet könnyű egy szál magában lekötnie valakinek egy színbázteremnyi közönséget. Megfogni nemcsak a figyelmét, de a szívét, lelkét, mcgnevettclni, megrendíteni. Kuka Rozáliának mindez sikerül fellépésein, melyeken bukovinai székely meséket mond. Munkásságát most az alkotmány ünnepe alkalmából a Népművészet Mestere díjjal ismerték el. A vezetésével működű érdi bukovinai székely népdalkor pedig Európa-díjat kapott. Van tehát ok az ünneplésre. Terített asztal várta szeptember 2-án a népdalkor tagjait az érdi művelődési házban, ahol különben is, máskor is minden szerdán összejönnek. Beszélgetnek, s énekelnek még „otthonról” hozott népdalokat, vígat is, de inkább szomorút. Elnézem az idősebbeket: ők még láthatták Bukovinát, élhettek ott. Vajon milyen érzéssel éneklik: Már én többet Bukovina lakosa nem leszek ...? De hát efféle kérdésre felelni nem könnyű. Olyan mélyre temetődhetett a válasz az emberben, hogy csak lassan, nehezen bontogathatná ki magából, mint régi tárgyat a földből. Könnyebbet kérdezek Kóka Rozáliától, azt, hogyan adta fejét mesélésre. Hogyan kezdett székely népművészettel foglalkozni? — Ez nem is kezdődött. Mindig az életem része volt, s az is lesz. Már 9-10 évesen székely népviseletben fényképezkedtem le. Táncoltam már az általános iskolai népitánc-együt- tesben, majd a szekszárdi Garay János Gimnáziuméban, s mellette a Sárközi Népi Együttesben is. Én mindig nagyon szerettem táncolni, énekelni, szerepelni. Ez nálam olyan öntudatlan vonzalom volt, mint a kisbabánál, hogy miért ezért vagy azért nyúl. Mikor a kaposvári tanárképzőbe kerültem, ott a néprajzi speciális kollégiumba jelentkeztem. Eldöntötte a sorsom, hogy az első szünidőre egyik tanárom, dr. Várkonyi Imre nyelvész kölcsönzött nekem egy magnót, egy olyan 12 kilós Mambó típust. Azt mondta: menjen haza a falujába — a Tolna megyei Felsőnána volt ez a falu —, gyűjtsön népdalokat. Ráébresztett, mi a feladatom. A következő nagy fordulatot jelentette, hogy a hét darabból álló mese- gyűjteményemmel nyertem az országos néprajzi pályázaton, s jutalomként elhoztak a Néprajzi Múzeumba. Ott megismerhettem a hátterét is annak, amit gyűjtöttem. Addig nem volt arra módom, hogy összerakjam a történelmet. A mindennapi események közepette se szüleim, se senki a faluban nem ült le velem, hogy elmondja, milyen vándorutat jártunk be. Kezdtem keresni az elérhető irodalmat róla. Nagyon keveset találtam, akkoriban nem volt szokás a székelyek sorsáról beszélni. Hatvannyolcig, amíg el nem mentem Erdélybe. én se nagyon érdeklődtem iránta. Ahogy elkezdtem a néprajzzal alaposabban, tudatosabban foglalkozni, az egyes élmények kezdtek egésszé összeállni. Egyre ' többet megtudtam magamról, meg azokról, akik közé tartozom. Elérkezett az 1971-es .nagy népdalverseny. Egyetlen bukovinai székely, szereplő sem indult rajta. Sárospatakon, az önkéntes néprajzi és nyelvjárásgyűjtők találkozóján vettem részt. Ott vetődött fel: miért nem alakítok népdalkört? Egy székely ember is mondta: tanultam, most már jó lenne, ha valamit tennék is. Hetvenegyben megalakítottam a népdalkört. Elindultam, bukovinai népviseletben felkerestem az Érden lakó székelyeket. Hetvenkettő márciusában volt az együttesünk első fellépése. Rájöttem, a dalok mellé azt is el kéne mondani, hogyan születtek. Akkorra már összegyűjtöttem a bukovinai székely mondákat, azokat mondtam, első ilyen összeállításunkban bujdosódalok, kesergők mellé történelmi mondákat válogattam. Eleinte olvastam őket, de úgy természetellenesnek éreztem. Kialakult, hogy szemtől szembe a közönséggel mesélek. Azt gondolom: a mese olyan természetes szükséglete az embernek, mint a levegő, meg a tiszta víz. Mindenki örül, ha neki mesélnek. Én már meséltem laktanyában kiskatonáknak, akik búsultak, mert nem engedték haza őket karácsonykor. Meséltem börtönben. Mindkét helyen nagvon jól sikerült a fellépés. A mese az egy ős- vigasztalás. örül neki a gyerek, örülnek az öregek. Természetes műfaj, amire mindenkinek szüksége van. Csak elveszett az emberek életéből. Nem is veszik észre, hogy elveszett, de ha találkoznak vele újra, örülnek nagyon. S még egy dologhoz gratulálhatunk Kóka Rozáliának — meg magunknak —: szeptember elsejétől ő a Magyar Művelődési Intézet népdalkörökért felelős előadója. Nádudvari Anna Afonogrdfiía Tatúrszentgyörgyról Forrásmunka született Olyan dokumentumokat idéz, amelyek korábban hozzáférhetetlenek voltak — vagy féltek publikálni! Mióta Tatárszentgyörgy történetének megírásába fogott, alaposan megváltozott az ország politikai arculata, például az ’56-os ellenforradalom népfelkelés, majd forradalom „lett”, de neki nem kellett átírnia elkészült kéziratát, mert a tények önmagukért beszélnek. Hogy a fent említett ’56-nál maradjak, a korabeli járási dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a vezetők és a résztvevők 85,7 százaléka fizikai munkás, túlnyomó részben földműves volt, a régi föld- birtokosok — a reakciósok — közül senki nem szerepel a listán! Czagányi László finom iróniával vonja le a következtetést: „nehezen illik tehát rájuk a szokásos definíció, amely szerint az ellenforradalom a forradalomban legyőzött reakciós osztályok támadása a haladó, új társadalmi rendszer ellen.” A kötetben szereplő rengeteg táblázat és grafikon mellett jó néhány fénykép is látható; bronzkori, avarkori leletekről, hajdan élt emberekről, romokról és új épületekről. Az egyik „fotós” neve manapság mindenki számára ismerős: dr. Antall József, aki anyai dédszüleinek hajdani, majd rommá dőlt kúriájáról — 1985-ben — készített felvételeit bocsátotta a szerző rendelkezésére. A kötetet lapozva olyan fejezetcímekkel találkozunk, mint „A község természetföldrajzi jellemzői”, „A középkori falurendszer kialakulása”, „A tatárszent- györgyi ráják élete a budai szandzsák falvai között”, vagy „Az agrárfejlődés ambivalenciája”. E könyv alapján akár egy idegen bolygóról érkező vendég is könnyedén Tatárszentgyörgyre találna, tekintve, hogy Cz. L. még a földrajzi koordinátákat is megadja. Megismerkedhetünk a környék geológiai és biológiai adottságaitól kezdve az itt fellelt régészeti anyagon túl a Dabas környéki települések etimológiájával is. Megtudhatjuk, hogyan adóztak az emberek errefelé például a török hódoltság idején, a kiegyezés után, kik voltak a vidék urai. Tanulságos a két világháború közti polgárosodási folyamat időszaka, az „alulról jövő” kezdeményezések, egyletek és körök megalakulása és működése — amelyeket aztán 1946- ban és 1947-ben rövid úton eltöröltek. Az 50-es évek elejéről származó, minden ésszerűséget nélkülöző határozatokat és jelentéseket olvasva nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Majd látszólag konszolidálódik a helyzet, de még 1985-ben is születnek megdöbbentő „jelentések”... Nemcsak a tatárszent- györgyiek, de a környékbeliek és kutatók is haszonnal forgathatják ezt a forrásmunka-értékű kötetet. A helyiek számára különösen érdekes lehet, hogy nagyapjuk, dédapjuk neveivel találkozhatnak, ahogy a polgármester asszony is írja a könyv előszavában: „Ebből a kötetből tudtam meg, hogy elődeim a XVIII. század végén, az első telepesek (...) közt költöztek ide.” Bár „Tatárszentgyörgy története” első hallásra drágának tűnik (500 forint), de szellemi értéke ennél jóval magasabb. Sajnos nem mondható el ugyanez a nyomdai előállításról: már első olvasáskor önálló életre kelnek a lapok! Pedig a könyv nem egyetlen olvasóra készült, akik megne- szik, gyermekeiknek, unokáiknak is szánják, nem beszélve azokról, akik majd forrásmunkaként szeretnék használni. Sokkal jobb kiállítást érdemelt volna! Pa ebner Edit
